Dolgozók Lapja, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-03 / 283. szám

TV-KRÓNIKA A látszat valószínűsége abbá tenni a világot, hősünk mindent elkövet az úja­bb Danyileja-filmben. Csupa optimiz­mussal vezényel gépkocsivezetőjének, nyugodtan hajtson át, ez csak egy kis pocsolya hogy­­, és amikor már kitört szélvédő üvegen át nézelődnek a nagy kátyú mélyén, taxiba akar átülni. Csak hát a világmegváltó szándékoknál általában minden gyor­sabb jármű foglalt, ilyenkor megfelel a lovaskocsi is. Újabb állomásként — igazát bizonyítandó — egy csillárra akasztja fel magát, hiszen az úgyis lesza­kad. Nem árt még ruhástól beállni egy nagy tó kö­zepébe, ahol csak térdig ér a víz, bár néha nem kell több ahhoz, hogy mindent ellepjen. Közben is lovaskocsit éppen elköti egy jól öltözött úr, aki jogát a ehhez a tréneri lévő zongorán gyors dzsesszfutamok­­kal igazolja. Hősünk ellenérve ugyanott egy magas ívű zongoraszóló.­­ Csupa fura képlet, amit a filmben látunk, de a Danyileja-sorozatban már megszoktuk (vagy talán éppen ez a szokatlan?), hogy nála nem harmonika­szóra, nyírfácskázva jönnek elő a szereplők. Ha nem lenne a környezetből eredő témakötöttség, akár Fel­­linihez viszonyíthatnánk. De hát nem ugyanilyen groteszk képtársítással dolgozik nálunk is Jancsó,­­Szabó István? Vagyis a filmművészetben sincs alapvető társa­dalmi korlát, legfeljebb a dolgok megmásítása; ezt már Eizenstein is bizonyította a héten ismét — már rengetegszer — bemutatott Patyomkin páncélossal. Visszatérve a „Könnycseppek”-re: Danyileja ta­láló groteszkjeivel e filmben talán azt akarta kife­jezni, hogy az élet rendjében — fejre fordítva, vagy onnan visszaállítva — sok a látszat, ám abban mindig van valószínűség. Aki azzal a szándékkal in­n­­dul el, hogy a gyarló emberi tulajdonságokat figyel­men kívül hagyva reformálja meg a világot, netán ugyanúgy lovaskocsi tetején köt ki egy zongoránál, ahogy ott Csajkovszkij-, vagy Chopin-művet játs­­­szon el látszatainak igazolására. Ahogy mostanában gyakran, a héten is több kri­mit láthattunk, jót, rosszat, úgy-ahogy szórakoztatót. Ezekben is a mottó általában a látszat: az elején azt hisszük valamelyik szereplőről, hogy ő a tettes, a végén az ellenkezője derül ki, bár a mi elképzelé­sünknek is megvolt a valószínűsége. Még a politikai adásokban is vannak a valóság­ba vágó látszatok. A Panorámában (illetve az izrae­liek tuniszi rajtaütése után készült interjúban) Chru­­dinák Alajos például keményen megforgatta kérdé­seivel Jasszer Arafatot. Aki elmondta, hogy azért menekült meg, mert éppen lovagolni akart és nem talált lovat, emiatt nem volt a támadáskor a főhadi­szálláson. A magyar riporter „élesre töltött” kereszt­­kérdései néha megizzasztották a palesztin vezetőt (ezt ilyenkor totálkép mutatta), magyarázataiban odáig ment, hogy még azt is megjegyezte: „Erről még senki nem tud, magának mondom először.” Né­hány éve talán szenzáció lett volna ez a riport, most azonban volt olyan érzésünk, hogy Arafat csak egy látszatot akart mindenáron megőrizni. Azt, hogy ő irányítja az egész palesztin népet, és hogy e nép szándékaiban ma is egységes. Ilyiképpen talán kicsit soknak tartjuk ma már ezt a magyarázkodást, az egész bonyolult palesztin ügyet. Ám próbáljuk beleélni magunkat a PFSZ ve­zetőjének helyzetébe. Olyan nép kijelölt fia ő, amelyiknek nincs hazája, amelyik már annyi éve kegyelemkenyéren él az amúgy is állandóan változó arculatú arab világban, táborokba zsúfolva. Amint felnőnek fiataljai, nem a sz­erszámot ismerik meg először, hanem a fegyvert. És földönfutóként: elke­seredésükben előbb lőnek, csak aztán gondolkodnak. Ebben a káoszban próbál Arafat viszonylagos rendet teremteni, nézeteket egyeztetni, fékezhetetlen indu­latokat csitítani, ide-oda orientálódva, támogatókat keresve, néha megalkuvásokkal. Cselekedeteinek in­dítéka hosszú idő óta nemcsak látszatérzés, hanem egy kíméletlen, kegyetlen körülmény valósága. Az előbbieknél kevésbé tragikus példázat a vi­lágról Kolozsvári Grandpierre Emil kis írásainak „Búcsú a fegyverektől, azaz ..című füzére. Ez szerdán este fél tíztől volt a II-es adón, csak 16 éven felülieknek. Ami ajánlás (s emiatt a késői kezdés) indokolatlan volt, hiszen ma már a tíz éven aluliak többet tudnak a szerelemről, mint ami esetleg fél­reérthető e fil­miben elhangzott, a látnivalókról nem is beszélve. Látnivaló? Külön címmel külön jelenetecske ké­szült például erről az egyetlen párbeszédről: „Mi a véleménye a szerelemről?” — Szerelem az, amikor két ember önözve fekszik le és tegezve kel fel." De ehhez szórakozóhelyről jöttek ki, kocsiba szálltak, ott­ ablakot húztak le ésatöbbi. Vagyis egész koreog­ráfiája volt a történésnek, pedig a kurta szövegcsat­tanót nyugodtan lehetett volna egyből a mikrofonba mondani. Ám éppen ez ebben az érdekes: csak lát­szat, hogy a szerelem csupán ágybéli megszólítás­változásból áll, mindig van előzménye és következ­ménye; szorosan, vagy lazán kapcsolódó „holtideje”, néha csak percek, máskor napok, hónapok, évek. S ezek együtt adják egy szerelem egészét. Örkény Istvánnak vannak hasonló „egypercesei”, de azok nehezebb veretűek: itt bájos, könnyed „grandpierres” miniatűröket láthatunk, melyekben egyetlen ,,fegyver” volt­ a szerelem. Tizenéveseknél és felnőtteknél. Az utolsó — címadó — részben egy komoly tudós (Haumann Péter által remekül alakít­va) .birkózik az egyetemista lány iránt hirtelen fel­támadt érzelmével, egésze­n a házasságig. Minden látszat — korkülönbség, életfelfogás, konvenció — arra mutat, hogy sok jó nem jöhet e frigyből. A vé­gén mégis az az érzésünk, hogy boldogságuknak nagy a valószínűsége. M­int ahogy sokszor van úgy, hogy a látott, ész­lelt történések csak a felszínt mutatják egy­­egy szerelemben, a mélyükben sokkal több lakozik. S bár általában az „önről­ te” útján halad valahány, sose lesz kettő egyforma. Havasházi László : PÖuaCMBÚK 4 LAPJA Tíz eredményes, sikeres esztendő „Ebben az évben emlékezünk városunk zenei életének jelentős eseményére, az úttörő- és ifjúsági korosztályú fúvószenekari mozgalom kezdetének 10. évfordulójára” — írja köszöntőjében Barabás Al­­bertné, az oroszlányi városi tanács volt elnökhelyet­tese abban a kiadványban, amely ez alkalomból je­lent meg. Balázs Árpád művész, Erkel-díjas Érdemes zene­szerző, a KÖT­A Fúvószene­kari szakbizottságának el­nöke pedig ezt írta emlé­keztetőül : „Azon szerencsés emberek egyike vagyok, aki születése­ pillanatától fi­gyelhette a kitűnő együttes fejlődését. Emlékszem, már tíz éve feltűntek nekem Kondor Ferenc jó ízlésre valló hangszerelései. Ezt követte zenekarnevelő mun­kájában is. Így lehetséges, ho­gy az együttes kezdeti eredményeit — az egységes hangzást, a kultúrált játék­módot, a műválasztásban és -kivitelezésben az igényes­ségre törekvést — őrzi a mai napig!” Úgy vélem, a legavatot­tabb szakember véleménye ez. Jómagam is végigkísér­tem az elmúlt tíz év törté­netét a kisebb és nagyobb hangversenyeken, sőt a bulgáriai szereplés sikeré­nek is szem- és fültanúja voltam. Kondor Ferenc és tanártársai nem elégedtek meg azzal, hogy egy úttörő- és ifjúsági zenekart megte­remtettek, nem ültek a ba­bérokon, hanem megterem­tették a háromlépcsős után­pótlást. Így a jubileumi hangver­senyen fellépett az „öreg” együttes, az ifjúsági fúvós­­zenekar, s mellettük Gutt­­mann Gábor tanár vezeté­sével az úttörőzenekar, majd P. Barcsai Mónika ve­zénylésével a legkisebbek, az 58 (!) tagot számláló furulyazenekar. Belőlük még minden lehet. Ha meg­tanulják az együtt zenélés alapjait, később nem lesz gond sem a kamarázás, sem a nagyzenekarba való beil­leszkedés. Novemberi jubileumi hangversenyük minden pró­bát kiállt. A sportcsarnok zsúfolásig megtelt. Orosz­lányban a lakosság együtt él a zenével, szereti a mu­zsikáló együtteseket. Min­den azért történik, hogy a jó hírnek örvendő, határa­inkon kívül is ismert fel­nőtteknek, az Oroszlányi Bányász Koncert Fúvósze­nekarnak biztos utánpótlá­sa legyen. Azért is támo­gatja a bánya minden esz­közzel, anyagilag és erköl­csileg a „kicsiket”, mert a gondoskodás megtérül. „1979. decemberében kelt az a szocialista együttmű­ködési szerződés, mellyel vállalatunk kifejezte, számít a zeneiskola tartalmas, ní­vós, utánpótlás-építő mun­kájára, anyagilag, erkölcsi­leg támogatja az együttest. Az elmúlt évek igazolták, hogy a támogatás nem ve­szett kárba: az akkori ifjú­sági együttes várakozáson felüli eredményekkel büsz­kélkedhet. Legfőképpen annak örülünk, hogy Kon­cert Fúvószenekarunk átlag­­életkora 30 év alá csök­kent ! . . . Az utánpótlás utánpótlását is magunk előtt látva —­ jó kezekben érezzük az oroszlányi zene ügyét!” — írja köszöntőjé­ben az Oroszlányi Szénbá­nyák vszb- titkára. Mondhatnánk azt is, hogy ebben a városban a zene közügy. Ez a hangverseny is emlékezetes volt. sportcsarnok egyik felét be­­­töltötte a három zenekarba tömörült 120 gyermek és ifjú. Az utób­biak már egyenruhájukban tak. Kiemelni senkit játszat­nem lehet, nem is szabad, mert teljesen szubjektív lenne a megítélés. Nyilvánvaló, hogy az if­júságiak —­ akiket Kondor Ferenc vezényelt —, éret­tebben és magasabb szín­vonalon játszanak, de egé­szen így, abszolút értelem­ben ez sem igaz, mert a Guttmann Gábor vezette úttörőzenekar, amelyben 11 trombitás van (!) a maga nemében nagyszerűt nyúj­tott. Vagy a nagy létszámú furulyazenekar P. Barcsai Mónika vezetésével vastap­sot érdemelt tiszta, jól hangzó előadásával. A zenei élményt tetézte a fellendült majorettmoz­galom képviselőinek reme­kül koreografált mozgása. Béla Silhanková, a csehszlo­vákiai Chebből jött, hogy betanítsa Jaroslav Novotny Majorett-indulóját. A ki­váló koreográfust a rostocki fesztiválon ismerte meg az együttes. Ha visszaemlékezem arra a kissé bátortalan, de ma­gát mindenképp megmutat­ni akaró kis együttesre Sá­risápon — tíz évvel ez­előtt—, meg kell jegyezni: nagyot lépett előre ez a ze­nei mozgalom. Oroszlány zenei életére jellemző, hogy mind az ifjúsági zenekar, mind a majorettcsoport tag­jai (függetlenül attól, hol járnak iskolába), a hétvégi próbákon pontosan megje­lennek. Legmeghatóbb volt a­ hangverseny amikor a három zárószámú, zenekar előtt három karmester egy- , Sz.erre dirigált. Ezen túl ki­­­­fejező mozgással idézték­­ közös elképzelésüket a mu­­­­zsikáról, a zenei életről és­­ általában a muzsikáló em­­­­berről a zenekari tagok és a táncos lányok ... Ezt kö­­­­vetően Kondor Ferenc át­­­ adta az alapító tagoknak , (akik ma is aktívan muzsi­­­­kálnak az ifjúsági zenekar­­­­ban!) az oklevelet és a ju­­­­talm­at: Orlovics Magdolna,, Slezák Erika, Varga László­­ és Kiss Barna kapott elis­ 1 mérést. 1 Adám Éva Balra fenn az ifjúsági, jobbra a kisdobos­, balra lenn az úttörőzenekar, jobbra lenn a majorettek tánca. (Fotó: Fodor Zsolt) A műtét sikerült Ismeretterjesztő könyv a sebészetről Századunkat különféle jel­zőkkel szokták jellemezni. Van, aki atomkorról beszél, mások a biológia, fizika stb. évszázadá­ról, de századunkra a sebészet hallatlan mértékű fejlődése is jellemző. Kétségtelen, hogy az orvostudományon belül e szak­ág aratta és aratja ma is a legtöbb babért. Elsősorban nem a néhány éve még igazi szen­zációnak számító új hajtásra, a különféle szervátültetésekre gondolunk, hanem a mindenna­pok sebészetére. Nagy bizton­sággal gyógyítják ma már — műtétekkel — a gyomor, a bél­rendszer, a „kőtermelő” szer­vek, a tüdő, a szív különféle betegségeit, de a sebészkés be­merészkedik még a koponya zárt és sokáig oly misztikus vi­lágába is. Noha hazánkban igen nagy számban jelentek meg egészség­­ügyi felvilágosító könyvek, szin­te érthetetlen, hogy a felszaba­dulás utáni negyven évben csak nemrég jelent meg az első, amely a sebészettel foglalkozik. Pedig kórházaink sebészeti osz­tályain, a rendelőintézetek se­bészetén igencsak nagy a be­tegforgalom. Alig van ember, aki még nem vette igénybe va­lamilyen formában a sebészet szolgáltatásait, ha másért nem, de egy elmérgesedett furunku­­lus kitisztításáért, egy háztartási balesetből eredő seb összekap­csolásáért. Persze a komolyabb sebészeti esetek is nagy számmal részesednek az egészségügyi sta­tisztikában. Az érdeklődés te­hát biztos és nagy e téma iránt. Dr. Takács Tibor, A műtét si­került című könyv szerzője hosszú ideig dolgozott egy bu­dapesti kórház általános sebé­szeti osztályán. S nyugdíjba menvén felcserélte a szikét és a tűt a tollal, és elmondott csaknem mindent volt betegei­nek, és a sebészeti osztályok leendő betegeinek, amit sem neki, sem más orvosnak nem volt, illetve nincs ideje elmon­dani teljes részletességgel sokszor túlzsúfolt kórtermi ágy­a vagy a percre beosztott műtő­asztal mellett. A tudás pedig el­oszlatja a szorongást, tehát se­gíti a gyógyulást. Könyvében leírja a sebészet történetét, a műtőt, a sebész eszközeit, a bajmegáll­apítás módszereit, a fájdalomcsillapítás, az érzéstelenítés, a sterilezés le­hetőségeit, és a sebészet ered­ményeiben oly nagy szerepet játszó antibiotikumok használa­tát. Sorra veszi a hasi sebészet fontosabb eseteit (sérv, vakbél, bélátfúródás, bélcsavarodás, fe­kélyek, aranyér), illetve sebé­szi gyógyítását. Beszél a kövek, daganatok eltávolításáról, a mellkasi műtétekről, érműtétek­­­­ről, az idegsebészetről, a szépí­tő sebészetről, a kézsebészetről, a többi orvosi szak (nő- /­gyógyászat, szülészet, uroló­gia, fülészet, szemészet stb.) sebészeti vonatkozásairól. Vé­gül a jövőbe mutató, de már ma is fontos szervátül­tetésekről, illetve a jövő sebé­szeti lehetőségeiről esik szó. Nagy érdeme a könyvnek, hogy stílusa, megfogalmazás­módja egyszerű, tárgyilagos, őszinte. Nem riaszt, de nem is fest illúziókat. Mentes a nagy szavaktól, a hamis pátosztól, amelyek oly jellemzőek a gics­­i esés sebészregényekre. Élvezet­­­tel és érzéssel olvashatja az ál­talános iskolát végzett olvasó,­ de újat nyújthat az értelmiségi­­­­nek is, ezért ismeretterjesztő munka. A kiadót dicséret illeti a könyv kiadásáért, gondozásáért, ám szebb fedelet és főleg több magyarázó rajzot, esetleg fény­képes illusztrációt, jobb papírt érdemelt volna ez a kitűnő­könyv. (Gondolat Könyvkiadó):; 1985. december 3., keddt

Next