Dolgozók Lapja, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

Hűséggel... Száz éve született Wilhelm Furtwängler­ ­,A lángész és a nép — egymáshoz tartozó kom­ponensek. Egymásra vannak utalva. A természeti zseni és a nép a maguk eleven kölcsönhatásában alkotják csak a művészet egész valóságát.” Századunk első felének egyik legkiemelkedőbb kar­mesteregyénisége, Wilhelm Furtwängler írta le a fenti so­rokat egyik utolsó tanulmányában, 1944-ben. A rövid írás, amelynek címe: Hans Sachs kijelölte az utat, voltaképpen csak ürügy volt az ötvennyolc éves dirigensnek ahhoz, hogy újra kikelhessen a középszerűek uralma ellen, akik akkor éppen világuralmi törekvéseik főhadiszállásává tet­ték Furtwängler szülővárosát, Berlint. Nem érdektelen az írás mottójául szolgáló néhány sornyi bevezetés sem, amely egy katonai újság számára készült cikkből került a Gondo­latok a művészetről és a népről alcímet viselő, Hans Sachs­­ról írt tanulmány elé: „A Mesterdalnokokban megnyilvá­nuló esztétikai felfogás homlokegyenest ellenkező az autori­­tárius nemzetiszocializmus felfogásával, amely a zenei kér­désekben nem Hans Sachs népére, hanem a Birodalmi Ze­nei Kamarára bízta a döntést”. A zene mindenek felett... ! A száz esztendővel ezelőtt, 1886. január 25-én született német karmester egész életét, tevékenységét ez az érzés és gondolat töltötte be. Munkáját csakis ez inspirálta, ide vezethetők vissza eszmei bizony­talankodásai, s az a magatartás, amelyet egy ideig — a tör­téntek pontos ismeretének hiányában — félreértett a világ zenei, sőt politikai közvéleménye, mert Furtwängler nem hagyta el hazáját, mint oly sokan, még akkor sem, amikor Göring jelentette Hitlernek: Furtwängler veszélyezteti a bi­rodalmi kormány tekintélyét! Egyebek közt azzal, hogy egy másik tanulmányában (amelyet Nietzsche Wagnert támadó írására válaszolva tett közzé) feltette az akkori Németor­szágban alighanem legkevésbé népszerű kérdést: Játsszunk ki fajokat és népeket egymás ellen, mert isten másnak te­remtette őket?” A neves német régész, Adolf Furtwängler fiának ze­nei képességeire korán felfigyeltek, pályája mégis viszony­lag későn, huszonkilenc éves korában indult, Jozepf Rhein­berger és Max von Schillings voltak többek között a taná­rai, s 22—23 évesen korrepetitor lett Felix Mottl mellett. A karmesteri hivatással akkor kötelezte el magát véglege­sen, amikor 1915-ben először lépett közönség elé a mann­­heimi operaházban. Magas, szikár alakját, markáns vonásait, boltozatos koponyáját, sajátos karmesteri technikáját, „homá­lyos, tagolatlan mozdulatait” — miként maga nevezte azokat — hamarosan a világ csaknem valamennyi jelentős hangver­senytermének és operaházának közönsége megismerte. Min­taképének jó ideig Felix Weingartnert tekintette. Ám egy hamburgi hangversenyen látta, s hallotta vezényelni a ma­gyar Nikisch Arthurt, s rögtön a hatása alá került. Hama­rosan megfogalmazódott számára élete fő feladata: szinté­zist teremteni a dirigálásban Weingartner mindenek feletti precizitása és Nikisch költőisége között. Így született meg az a sajátos vezénylési mód, amelynek nyomán főként Beet­hoven, Brahms, Wagner és Bruckner alkotásai olyan párat­lan grandiozitással, tömör homogén hömpölygéssel, s leg­szélsőségesebb dinamikai és tempóbeli karakterizálással, s nem utolsósorban egy azelőtt talán soha nem ismert, gaz­dag színskála merész kezelésével szólaltak meg. Wilhelm Furtwängler számos fennmaradt hanglemez­­felvétele, amelyek java része a Berlini Filharmonikusok, másrészt a Bécsi Filmharmonikusok zenekarával készült, bizonyítja számukra: félelmetesen lenyűgözőt, szépet és nagyszerűt mondott ki muzsikálásával. tolmácsolni tudta a német művészet nagy és tiszteletre méltó hagyománya­it rendíthetetlen hittel hirdette a mu­zsika vigasztaló szavát; tökéletesen hű volt, hű maradt egyik nagy példaképéhez, Hans Sachshoz. És egy másikhoz is: Beethovenhez, akinek — mint írta róla — „kapcsolata volt a világ egész gazdagságával, ami éppenséggel nemcsak melódiákból áll... ” Furtwängler 1954-ben halt meg. Sz. Gy. Tökéletesen A karmesteri pálcával Gondolatok — A vidámság lázadás az élet tragédiája ellen. Ez az egyetlen lázadás, amelynek győzelem-lát­szata van. (F. Chwalibóg) ☆ — A hazugság nem ott uralkodik, ahol hazud­nak, hanem ott, ahol a hazugságot elfogadják. (Capek) — Azt mondani egy nőnek, hogy szép, olyan, mintha a tigrist megra­gadnánk a nyakánál fog­va, hogy értésére adjuk: ő ragadozó. (M. Wojtasik) ☆ — A pletyka olyan, mint a kiöntött víz. Min­den oldalról hozzá lehet férni, és nem lehet fér­ni, és nem lehet megta­lálni a forrását. (S. Wróblewski) ☆ — Mi sem természete­sebb annál, hogy a vigyá­zatlan emberek állandó­an olyan helyzetekből keresnek kiutat, amel­­lyekbe saját vigyázatlan­ságuk vitte őket. ☆(Goethe) — Hiba lenne azt hin­ni hogy a bölcsesség és a butaság között csak annyi a különbség, amennyi az érett kor és a fiatalság között. (Shaw) Ъ — A káoszból a rend­be a magányon át ve­zet az út. ( Aleksandrowicz ) ☆ — A természet közel­sége és a tétlenség —, ezek fogság­ nélkül nincs boj­(Csehov) ☆ — Az emberek meg­nyerésének legolcsóbb módja: gatni őket.meg kell hali­(S. Garczynski) DOUOOZÓK LAPJA Anekdotakincstár Clair Vilmos adomái Idestova száz esztendeje, 1888-ban­­ jelent meg Clair Vilmos Adomatár című kötete. A kötet tartalmára az alcíme utal: magyar történeti és társa­dalmi adomák, apróságok, és szójátékok ta­lálhatók a gyűjteményben. A szereplők má­ra már elfelejtett főurak, politikusok, de legtöbb mosolyt fakasztó eset hőse a név­a­telen, egyszerű ember. Ebből következik, hogy a történetek többségében a népmesék dramaturgiája dominál: a jó elnyeri jutal­mát, itt pedig mindig az adomahős a szel­lemi győztes, mert helyzetfelismerésével, vé­leményével, válaszaival látványosan teszi nevetségessé ellenfelét. 1850-ben történt, Gyulai Gaal Ede telj­hatalmú királyi biztost egy szegény öreg­asszony kereste fel, s arra kérte, váltsa föl egyetlen százas Kossuth-bankóját, mert el­fogyott a pénze. — Menjen, kend, keresse meg Kossuthot! Váltsa föl ő a bankót, ha már megcsinálta! — szólt mérgesen a királyi biztos. — Csókolom a kezeit a méltóságos úrnak, hisz a császár százezer emberrel keresteti Kossuthot vagy már két álló esztendeje, és mégsem akad rá. Hogy találná meg akkor ilyen magamfajta öregasszony?! ☆ Egy fővárosi napilap valamelyik számában a következő kishírt közölte: öngyilkosság. X. városban egy hajadon komorna szerelmi csalódás miatt agyonlőtte magát. Másnap a szerkesztőség helyreigazítást adott: A tegnapi öngyilkossági hírünket hiteles információk alapján helyre kell igazítanunk, mert az eset nem X. városban, hanem Z. faluban történt, s az illető egyén nem ha­jadon, hanem családos, nem komorna, hanem belső huszár, nem szerelem, de adósság mi­att, és a világért sem agyonlőtte, hanem fel­akasztotta magát. ☆ — Aztán látott-e kend ott Boszniában ele­ven ágyút, András? — Hogy láttam-e? Az egyik még a bal lábamat is elvitte alólam. — De hiszen megvan kendnek a bal lába! — Persze hogy megvan, Mert amíg az em­ber Boszniából idáig jön, százszor is kinő a lába! ☆ — Főtisztelendő uram, meghalt a fiam, tartson valamiféle gyászbeszédet felette! — Szívesen — mondta a pap. — Dehát mi legyen a beszéd fő gondolata? Mondjon a fiáról valami jellemző tulajdonságot! — Hát, nagyon szeretett — verekedni! Albrecht főherceg az 1850-es években kör­utat tett Magyarországon, s amikor is az egyik tiszta magyar falu éktelen vivát! ki­áltásokkal fogadta a főherceget. Éljen nem hallattszott egy sem. A főherceg kíséretéből valaki megkérdi a jegyzőt, miért nem mondják inkább azt, hogy éljen? — Veszett természetük van ezeknek — magyarázza a jegyző —, mert az éljent nem tudják kimondani anélkül, hogy azonnal hozzá ne tennék azt, hogy Kossuth Lajos­ V Nagy Frigyes porosz király egyszer jó­kedvében érdemkeresztet adományozott egy hadnagynak. — Felség — szólt az elbizakodott tisztecs­­ke —, kitüntetést csak a csatatéren fogad­hatok el! — Ne bolondozzék! — válaszolt a király. — Maga miatt csak nem kezdhetek háborút! ☆ A tudakozó intézetben: — Csak egy helyen van üresedés. Elmenne ön fürdőszolgának? — Szívesen. — Érti-e a vízkezelést? — Hogy értem-e? Hiszen borkereskedés­ben voltam alkalmazva! A Bach-korszakban egy bizonyos Buday A. nevű férfit neveztek ki Beregbe adminiszt­rátornak. A kinevezett kerülni akarta az ünnepélyes fogadtatást, senkit sem értesí­tett a jöveteléről. Ennek dacára a megyei pandúrok Uszkay csendőrbiztossal az élü­kön a vendég elé lovagoltak a nyíregyházi állomásra, ott fogadták. — De hát hogyan tudták meg az urak, hogy jövök — kérdi Buday —, mikor én ezt senkivel sem tudattam? — Hja uram — válaszol a kérkedő csen­dőrbiztos — messziről megérzi a kutya a dögöt. ☆ A történelmi nevezetességű könig­______________________rajzi csatáról haza­érült osztrák közvitézt faggatták élményeiről , rokonok és ismerősök. A harcos pedig Há­­y János módjára sok meg nem történt esetet is elmondott, kiszínezett. Végül az egyik rokon megkérdezte: Hogy van az, sógor, hogy maguk mindig fak űzték a burkust, maga volt mindig az első az üldözők közt, és mégis nem elölről :apta a lövést? — Hm — vágta ki magát a baka —, hát em tudja, kend, hogy hátultöltő puskája volt . burkusnak? K. Gy. M. Sebestyén Lajos Szavaimat... Akik tekintetükben erőltetett rohanásimitálással pásztázzák saját egüket messze fent, lihegve ... — hogy már szinte szárnyakat lát hátukon az ember; — hogy oldódhatnék ígéreteikben, — erkölcseiktől hogy épülhetnék .­.­.7 Kuporoghatok megposhadt ígéretek pocsolyáiban némán, és szavaimat nádirigók költhetik csak ki: — mesévé gyerekkorom, — és hozzákerekítve még gyönyörű ötven évet. Gyönyörűt mondtam? Mert nem vettem komolyan az ölelésekkel leplezett véresen komoly sérüléseket. „József sorsomat” most soroljam hatvanévesen ... ? Befelé hullanak azok már, és hullanak énekeim, mint „Kő hull apadó kútba”. Mert vannak most is, akik kegyetlenül vigyáznak arra, nehogy valaki szebben „dadogjon”, szebben, mint ahogy ők dalolni tudnak. A törvényt hangtalan mormolva magamban, messze nézve vonuló vadliba­­ékek után, vágyom hó alatt duruzsoló székely falvak után, — apám, nagyapám, ősapáim, szülőföldje. Ahonnan csak a füst száll egyenesen föl az égbe: a szó, az ének, a törvény, benne fészkel egymást melegítve, az emberekben. ЛП A ЛПdП Bényei József: Utolsó szalmaszál Utolsó szalmaszál vagy, köszönöm a kegyelmet. . . . V / életem szomját oltó hú­szadat és puha melled. •­­ > 1 м i : / г Van még egy lehetőség. Úgyis múlik a nyár már. Köszönöm, hogy kerestél és talán megtaláltál. Rózsa Endre: Szülőföldemen Gyújts világot! A Nap már fölkelt. Itt ez a szál virág, világíts vele. Szebb a fény, ha lángba néz a láng, szembe e­szem. A régi úton indulj el, ibolyás mezőn, hol gyermek­ arcodat hozza a vízfolyás, a szél a bíbic­ kocogókon kioldja füttyedet a káka közül, ahová már húsz éve rekedt, nem tévedsz el. Hol emlékektől surrogó­bb a kalász, arra eredj, arra megint, mindig haza­találsz. Így a mese. De milyen táj ez? Lábikrán kap, kemény és örvénylő sűrűbe ránt, kizsebel a kökény. A feltépett tér mellkasából kiáltanak a fák, erek, zsigerek; messziség vérzi be ágbogát, levél rézpókhálója csörren, eged, az ősz eget szűri le hulló fémszitáján. Üres szérű az est. Ez marad: szél­ benőtte dombok, s az út, hogy nincs tovább. Adhat-e mézes holdkaréjt? Kérd fennhangon halott anyád! 1986. január 25., szombat •d :n >r Я­sz •c ÍE 0 n П­n­í) ■ ' "Ш

Next