Dolgozók Lapja, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
Hűséggel... Száz éve született Wilhelm Furtwängler ,A lángész és a nép — egymáshoz tartozó komponensek. Egymásra vannak utalva. A természeti zseni és a nép a maguk eleven kölcsönhatásában alkotják csak a művészet egész valóságát.” Századunk első felének egyik legkiemelkedőbb karmesteregyénisége, Wilhelm Furtwängler írta le a fenti sorokat egyik utolsó tanulmányában, 1944-ben. A rövid írás, amelynek címe: Hans Sachs kijelölte az utat, voltaképpen csak ürügy volt az ötvennyolc éves dirigensnek ahhoz, hogy újra kikelhessen a középszerűek uralma ellen, akik akkor éppen világuralmi törekvéseik főhadiszállásává tették Furtwängler szülővárosát, Berlint. Nem érdektelen az írás mottójául szolgáló néhány sornyi bevezetés sem, amely egy katonai újság számára készült cikkből került a Gondolatok a művészetről és a népről alcímet viselő, Hans Sachsról írt tanulmány elé: „A Mesterdalnokokban megnyilvánuló esztétikai felfogás homlokegyenest ellenkező az autoritárius nemzetiszocializmus felfogásával, amely a zenei kérdésekben nem Hans Sachs népére, hanem a Birodalmi Zenei Kamarára bízta a döntést”. A zene mindenek felett... ! A száz esztendővel ezelőtt, 1886. január 25-én született német karmester egész életét, tevékenységét ez az érzés és gondolat töltötte be. Munkáját csakis ez inspirálta, ide vezethetők vissza eszmei bizonytalankodásai, s az a magatartás, amelyet egy ideig — a történtek pontos ismeretének hiányában — félreértett a világ zenei, sőt politikai közvéleménye, mert Furtwängler nem hagyta el hazáját, mint oly sokan, még akkor sem, amikor Göring jelentette Hitlernek: Furtwängler veszélyezteti a birodalmi kormány tekintélyét! Egyebek közt azzal, hogy egy másik tanulmányában (amelyet Nietzsche Wagnert támadó írására válaszolva tett közzé) feltette az akkori Németországban alighanem legkevésbé népszerű kérdést: Játsszunk ki fajokat és népeket egymás ellen, mert isten másnak teremtette őket?” A neves német régész, Adolf Furtwängler fiának zenei képességeire korán felfigyeltek, pályája mégis viszonylag későn, huszonkilenc éves korában indult, Jozepf Rheinberger és Max von Schillings voltak többek között a tanárai, s 22—23 évesen korrepetitor lett Felix Mottl mellett. A karmesteri hivatással akkor kötelezte el magát véglegesen, amikor 1915-ben először lépett közönség elé a mannheimi operaházban. Magas, szikár alakját, markáns vonásait, boltozatos koponyáját, sajátos karmesteri technikáját, „homályos, tagolatlan mozdulatait” — miként maga nevezte azokat — hamarosan a világ csaknem valamennyi jelentős hangversenytermének és operaházának közönsége megismerte. Mintaképének jó ideig Felix Weingartnert tekintette. Ám egy hamburgi hangversenyen látta, s hallotta vezényelni a magyar Nikisch Arthurt, s rögtön a hatása alá került. Hamarosan megfogalmazódott számára élete fő feladata: szintézist teremteni a dirigálásban Weingartner mindenek feletti precizitása és Nikisch költőisége között. Így született meg az a sajátos vezénylési mód, amelynek nyomán főként Beethoven, Brahms, Wagner és Bruckner alkotásai olyan páratlan grandiozitással, tömör homogén hömpölygéssel, s legszélsőségesebb dinamikai és tempóbeli karakterizálással, s nem utolsósorban egy azelőtt talán soha nem ismert, gazdag színskála merész kezelésével szólaltak meg. Wilhelm Furtwängler számos fennmaradt hanglemezfelvétele, amelyek java része a Berlini Filharmonikusok, másrészt a Bécsi Filmharmonikusok zenekarával készült, bizonyítja számukra: félelmetesen lenyűgözőt, szépet és nagyszerűt mondott ki muzsikálásával. tolmácsolni tudta a német művészet nagy és tiszteletre méltó hagyományait rendíthetetlen hittel hirdette a muzsika vigasztaló szavát; tökéletesen hű volt, hű maradt egyik nagy példaképéhez, Hans Sachshoz. És egy másikhoz is: Beethovenhez, akinek — mint írta róla — „kapcsolata volt a világ egész gazdagságával, ami éppenséggel nemcsak melódiákból áll... ” Furtwängler 1954-ben halt meg. Sz. Gy. Tökéletesen A karmesteri pálcával Gondolatok — A vidámság lázadás az élet tragédiája ellen. Ez az egyetlen lázadás, amelynek győzelem-látszata van. (F. Chwalibóg) ☆ — A hazugság nem ott uralkodik, ahol hazudnak, hanem ott, ahol a hazugságot elfogadják. (Capek) — Azt mondani egy nőnek, hogy szép, olyan, mintha a tigrist megragadnánk a nyakánál fogva, hogy értésére adjuk: ő ragadozó. (M. Wojtasik) ☆ — A pletyka olyan, mint a kiöntött víz. Minden oldalról hozzá lehet férni, és nem lehet férni, és nem lehet megtalálni a forrását. (S. Wróblewski) ☆ — Mi sem természetesebb annál, hogy a vigyázatlan emberek állandóan olyan helyzetekből keresnek kiutat, amellyekbe saját vigyázatlanságuk vitte őket. ☆(Goethe) — Hiba lenne azt hinni hogy a bölcsesség és a butaság között csak annyi a különbség, amennyi az érett kor és a fiatalság között. (Shaw) Ъ — A káoszból a rendbe a magányon át vezet az út. ( Aleksandrowicz ) ☆ — A természet közelsége és a tétlenség —, ezek fogság nélkül nincs boj(Csehov) ☆ — Az emberek megnyerésének legolcsóbb módja: gatni őket.meg kell hali(S. Garczynski) DOUOOZÓK LAPJA Anekdotakincstár Clair Vilmos adomái Idestova száz esztendeje, 1888-ban jelent meg Clair Vilmos Adomatár című kötete. A kötet tartalmára az alcíme utal: magyar történeti és társadalmi adomák, apróságok, és szójátékok találhatók a gyűjteményben. A szereplők mára már elfelejtett főurak, politikusok, de legtöbb mosolyt fakasztó eset hőse a névatelen, egyszerű ember. Ebből következik, hogy a történetek többségében a népmesék dramaturgiája dominál: a jó elnyeri jutalmát, itt pedig mindig az adomahős a szellemi győztes, mert helyzetfelismerésével, véleményével, válaszaival látványosan teszi nevetségessé ellenfelét. 1850-ben történt, Gyulai Gaal Ede teljhatalmú királyi biztost egy szegény öregasszony kereste fel, s arra kérte, váltsa föl egyetlen százas Kossuth-bankóját, mert elfogyott a pénze. — Menjen, kend, keresse meg Kossuthot! Váltsa föl ő a bankót, ha már megcsinálta! — szólt mérgesen a királyi biztos. — Csókolom a kezeit a méltóságos úrnak, hisz a császár százezer emberrel keresteti Kossuthot vagy már két álló esztendeje, és mégsem akad rá. Hogy találná meg akkor ilyen magamfajta öregasszony?! ☆ Egy fővárosi napilap valamelyik számában a következő kishírt közölte: öngyilkosság. X. városban egy hajadon komorna szerelmi csalódás miatt agyonlőtte magát. Másnap a szerkesztőség helyreigazítást adott: A tegnapi öngyilkossági hírünket hiteles információk alapján helyre kell igazítanunk, mert az eset nem X. városban, hanem Z. faluban történt, s az illető egyén nem hajadon, hanem családos, nem komorna, hanem belső huszár, nem szerelem, de adósság miatt, és a világért sem agyonlőtte, hanem felakasztotta magát. ☆ — Aztán látott-e kend ott Boszniában eleven ágyút, András? — Hogy láttam-e? Az egyik még a bal lábamat is elvitte alólam. — De hiszen megvan kendnek a bal lába! — Persze hogy megvan, Mert amíg az ember Boszniából idáig jön, százszor is kinő a lába! ☆ — Főtisztelendő uram, meghalt a fiam, tartson valamiféle gyászbeszédet felette! — Szívesen — mondta a pap. — Dehát mi legyen a beszéd fő gondolata? Mondjon a fiáról valami jellemző tulajdonságot! — Hát, nagyon szeretett — verekedni! Albrecht főherceg az 1850-es években körutat tett Magyarországon, s amikor is az egyik tiszta magyar falu éktelen vivát! kiáltásokkal fogadta a főherceget. Éljen nem hallattszott egy sem. A főherceg kíséretéből valaki megkérdi a jegyzőt, miért nem mondják inkább azt, hogy éljen? — Veszett természetük van ezeknek — magyarázza a jegyző —, mert az éljent nem tudják kimondani anélkül, hogy azonnal hozzá ne tennék azt, hogy Kossuth Lajos V Nagy Frigyes porosz király egyszer jókedvében érdemkeresztet adományozott egy hadnagynak. — Felség — szólt az elbizakodott tisztecske —, kitüntetést csak a csatatéren fogadhatok el! — Ne bolondozzék! — válaszolt a király. — Maga miatt csak nem kezdhetek háborút! ☆ A tudakozó intézetben: — Csak egy helyen van üresedés. Elmenne ön fürdőszolgának? — Szívesen. — Érti-e a vízkezelést? — Hogy értem-e? Hiszen borkereskedésben voltam alkalmazva! A Bach-korszakban egy bizonyos Buday A. nevű férfit neveztek ki Beregbe adminisztrátornak. A kinevezett kerülni akarta az ünnepélyes fogadtatást, senkit sem értesített a jöveteléről. Ennek dacára a megyei pandúrok Uszkay csendőrbiztossal az élükön a vendég elé lovagoltak a nyíregyházi állomásra, ott fogadták. — De hát hogyan tudták meg az urak, hogy jövök — kérdi Buday —, mikor én ezt senkivel sem tudattam? — Hja uram — válaszol a kérkedő csendőrbiztos — messziről megérzi a kutya a dögöt. ☆ A történelmi nevezetességű könig______________________rajzi csatáról hazaérült osztrák közvitézt faggatták élményeiről , rokonok és ismerősök. A harcos pedig Háy János módjára sok meg nem történt esetet is elmondott, kiszínezett. Végül az egyik rokon megkérdezte: Hogy van az, sógor, hogy maguk mindig fak űzték a burkust, maga volt mindig az első az üldözők közt, és mégis nem elölről :apta a lövést? — Hm — vágta ki magát a baka —, hát em tudja, kend, hogy hátultöltő puskája volt . burkusnak? K. Gy. M. Sebestyén Lajos Szavaimat... Akik tekintetükben erőltetett rohanásimitálással pásztázzák saját egüket messze fent, lihegve ... — hogy már szinte szárnyakat lát hátukon az ember; — hogy oldódhatnék ígéreteikben, — erkölcseiktől hogy épülhetnék ...7 Kuporoghatok megposhadt ígéretek pocsolyáiban némán, és szavaimat nádirigók költhetik csak ki: — mesévé gyerekkorom, — és hozzákerekítve még gyönyörű ötven évet. Gyönyörűt mondtam? Mert nem vettem komolyan az ölelésekkel leplezett véresen komoly sérüléseket. „József sorsomat” most soroljam hatvanévesen ... ? Befelé hullanak azok már, és hullanak énekeim, mint „Kő hull apadó kútba”. Mert vannak most is, akik kegyetlenül vigyáznak arra, nehogy valaki szebben „dadogjon”, szebben, mint ahogy ők dalolni tudnak. A törvényt hangtalan mormolva magamban, messze nézve vonuló vadlibaékek után, vágyom hó alatt duruzsoló székely falvak után, — apám, nagyapám, ősapáim, szülőföldje. Ahonnan csak a füst száll egyenesen föl az égbe: a szó, az ének, a törvény, benne fészkel egymást melegítve, az emberekben. ЛП A ЛПdП Bényei József: Utolsó szalmaszál Utolsó szalmaszál vagy, köszönöm a kegyelmet. . . . V / életem szomját oltó húszadat és puha melled. • > 1 м i : / г Van még egy lehetőség. Úgyis múlik a nyár már. Köszönöm, hogy kerestél és talán megtaláltál. Rózsa Endre: Szülőföldemen Gyújts világot! A Nap már fölkelt. Itt ez a szál virág, világíts vele. Szebb a fény, ha lángba néz a láng, szembe eszem. A régi úton indulj el, ibolyás mezőn, hol gyermek arcodat hozza a vízfolyás, a szél a bíbic kocogókon kioldja füttyedet a káka közül, ahová már húsz éve rekedt, nem tévedsz el. Hol emlékektől surrogóbb a kalász, arra eredj, arra megint, mindig hazatalálsz. Így a mese. De milyen táj ez? Lábikrán kap, kemény és örvénylő sűrűbe ránt, kizsebel a kökény. A feltépett tér mellkasából kiáltanak a fák, erek, zsigerek; messziség vérzi be ágbogát, levél rézpókhálója csörren, eged, az ősz eget szűri le hulló fémszitáján. Üres szérű az est. Ez marad: szél benőtte dombok, s az út, hogy nincs tovább. Adhat-e mézes holdkaréjt? Kérd fennhangon halott anyád! 1986. január 25., szombat •d :n >r Яsz •c ÍE 0 n Пní) ■ ' "Ш