Dolgozók Lapja, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
■ ....................................................................— ■ - Ötágú síp lépett zsoltár — méltósággal A nyugati magyar költészetről A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmainkról. Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava — legalábbis a legjobbaké — messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföldtől közel, vagy távol, költeménye eleven sugárzású.München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhey, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA-ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyanalkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Faludy György (szül: 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921—1981), de idevehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlót (1905—1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű — Villon a példa! —, másszor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkal-filozófiával-műveltséggel megvert csörgősipkás bohóc — egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történelmet regény- és drámaalakjai is —, aki a Nyugat-nemzedék örököseként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyugalommal ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarboroi papköltő pedig magányban, öniróniát sem nélkülöző, bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vágyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra sorait. Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert — íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete — akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a magyar nyelvterületen), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad, a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon indult — életpályák teljesedtek ki, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek — volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál — Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György — Cambridge, András Sándor — Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György — Torontó, illetve Montreál), mások munkásként, vállalkozóként, újságíróként keresték-keresik kenyerüket, s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia, stb. lírában. Többen közülük poéta doctusként művelik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. rás Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje (Andelőtt; Vitéz György: Missa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérlófia, stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányosan” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellemhőjét és energiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a magyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamennyire rokon világú Keszei István (1935—1984), aki egy párizsi hónapos szobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóiratalapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bikich Gábor (1923) és Csokits János (1928) — Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete —, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól is híres Szabó Ferenc (1931), a — sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929—1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és reformance szerelmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország) Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mind-mind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján, az idő nyilván fogja végezni, de adddig is kötelességünk számba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sok száz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. Az értékkiválasztást Szakolczay Lajos Határ Győző: Szállongva tétovázva Gara Lászlónak A lélek néha visszajár szállongva tétovázva amely megnyugvást nem talál s mindegyre hazajárna A lélek melyet szomjúhoz de mások elcsodálják felisszák élik szürcsölik: olthatatlan-egy hazáját Szomjúság! Olthatatlan-egy! Kísértet-repülések te éjféltáján délibáb: kutadról le ne késsek Te csali-sivatag körül melyet az álom érlel mikor medencéd megtelül a hű nyelv csermelyével Az álomórán így beszél a köldökzsinórja lüktet az Éden béli bennlakók így hívtak édenüknek A jelképes futás — a csel — a nyíl visszafelé sül merül közöl megrészegülsz a nagy elégüléstől Behunyod szárnyad átszeled az óperenciákat és tüzes nyelvvel szónokolsz éjféli délibábnak A nyelv pernyéje szerteszáll hasad a hajnalének szedi irháját csürhe had — így jár aki kísértet DOLGOZÓk LAPJA Gömöri György: Hazatérés Mint álomban, a fák olyan kuszák és homályba veszőek, kopott utcákon bandukolsz — a házak gonddal viselősek. A szerelem, mint gázlámpa, hunyorog a budai parton — busz dörömböl a Lánchídon, fáradt utas, leszáll az alkony. A köd, a köd, az őszi köd összeborul az alkonyattal, valahol langyos eszpresszók várnak sustorgó, halk zsivajjal. De hirtelen elfog a vágy a Montparnasszért, és megérted: itthon vagy. Ez hát a hazád , és nincsen hová hazatérned. Dedinszky Erika: Párhuzam ha a szél ablakait ki tudnám tárni s megfésülhetném a zápor haját s az orgonák magas fogsora is eltűrné a fogkefét talán járhatóvá válna a tenger hídja talán elindulna feléd a mindig másutt heverő pénz hogy: égő, ezüst kerozin, a határok fölé hajtson egy-két évvel idébb vagy csak majd ott ahol az utolérhetetlen fény is fekete kútba szédül és megtorpan és visszafordul a földi idő találkozhat a párhuzam s nyílhatok ki neked mint a virág mint az ébredő szem melyben öröktől fogva ott él az is ki ráhajol akár az elnyelt katedrális a pontos kövekkel kivert pentaton kert a gyémánt város és az ártéri láz lassú állatai amint haló porukban gázolva tízezer napon át jönnek? akkor robbanhat csak a teljes gyönyör ha már láb sem lesz melyet leszakítson? Kemenes Géfin László: Jégvirág Leült a hóra s dudorászott sötétedésig. Vak kutyák morogtak mellette, vadászok füttyei csillogtak a ferde csapáson. A gonosz megszokott helyén állt most is és figyelte. Elhallgatott s hosszan nézte a gomolygó, lángszemű izzást. „Megformázlak” — mondta s kezében a jég fortyogott csikorogva. Egyedül lett, mire kibomlott hideg ujjai közt a rózsa. Vl.pk I...!! EvihRKí: Folyóirat-tallózó ÚGY LÁTSZIK, vannak megszokhatatlan dolgok. Ilyen az is, hogy már hosszú évek óta egyre csökkenő reménnyel várjuk az új esztendőt. Milyen új esztendő vár a magyar művészetekre? Az irodalomra? A folyóiratokra? Egyelőre nem sok jót láthatunk, inkább a riasztó tények gyülekeznek. Egyre lehetetlenebb helyzetbe kerül minden művelődési intézmény és orgánum, s minden, ami közvetlenül kimutathatóan nem termeli a pénzt, csak viszi. Máris megszűnt az Új Tükör című, kulturális hetilap, amely pedig a színes képes hetilapok közül ,vitathatatlanul a legigényesebbként működött, s értéket közvetített. S hasonló veszély fenyeget más lapokat, folyóiratokat is. E zavart és zavarodottságot növelő helyzetről szól Vekerdi László esszéje a Liget téli számában. Eligazító már a cím is: Szólásszabadság, inflációval. Arról a furcsa helyzetről van szó, amelyben a megteremtett nyilvános szólásszabadság néhány hónap után nem örömet és felfokozott cselekvőkészséget hozott magával, hanem Csoóri Sándor kifejezését idézve — fáradtságot, „fáradt forradalmat”. Vekerdi egyrészt a korábbi évtizedek cáfolhatatlan értékeire hívja fel a figyelmet, mondván, hogy ne mindent utasítsunk el, hiszen az irodalomnak például nem sivár, Hanem inkább fénykora volt az elmúlt három évtized, másrészt arra figyelmeztet, hogy a szabadsággal visszaélni is lehet, s ez semmivel se jobb, mint a sajtószabadság hatósági korlátozása volt. A minőség eszméje, az erkölcsi elv nem fog önmagától érvényesülni, s ha nem „segítünk” neki, kaotikus lehet a helyzet. Ilyen segítő a Hitel, amely első teljes évfolyamát zárta, s most januárban némileg megváltozott külsővel és szerkesztőséggel kezdte az új évet a „független irodalmi, társadalmi, kritikai lap”. Formátuma kisebbé, tördelése levegősebbé, betűméretei olvashatóbbá váltak, vagyis szebb és folyóiratszerűbb lett a kisebb létszámú szerkesztőséggel tovább dolgozó műhely. S az idei első szám tanúsága szerint talán több lesz benne az irodalom, mint eddig volt. Második évfolyamába — bár még nem teljesbe — lépett a 2000 is, amelynek januárban a legizgalmasabb közleménye Vajda Mihály írása: A filozófus és a politika amely Heidegger és Lukács György kapcsán elemzi a címben föltett kérdést. A konkrét anyag alapján merül fel a gond: lehetséges-e, hogy a filozófia az ördög cimborája? Hiszen Heidegger egy ideig kapcsolatban állt a nácizmussal, Lukács pedig mindvégig bolsevik, sőt — a cikk megfogalmazása szerint — sztálinista volt. Heidegger később kritikusan szemlélte korábbi önmagát, s „utolsó gondolkodói korszakában nem akarta már politikai eszközökkel megoldani az életkérdéseket”, Lukács viszont „művét tekintette eszköznek, amely csakis a mozgalom céljait kell, hogy szolgálja”. Vajda szerint — s ez cáfolhatatlan — éppen ezt nem szabad megtennie a filozófusnak: nem áldozhatja fel az életművét. Bizonyára nagy, s termékeny vitát fog kiváltani ez az eredetileg németül megjelent írás. Lukács György szerepe igencsak ellentmondásos, s kétségtelenül legfőbb ideje, hogy ezeket ne pártpolitikusok deklarálják és minősítsék, hanem a szakemberek. S bár tény, hogy a Kádár-korszak szellemi ellenzékének egyik bázisa Lukács környezetéből indult, az is tény, hogy ugyaninnen eredeztethető e korszak legismertebb védelmezőinek egy része is. Az 1945 után leghangsúlyosabban Lukács György által képviselt kulturális politika döntően hozzájárult ahhoz, hogy Klárai Sándor mind idegenekből érezte magát, s 1948- ban az emigrációt választotta. 1989 nemcsak tragikus halálának, hanem művei hazatérésének esztendeje is. Könyveinek hazai kiadásáról ugyan még csak megállapodás született, de néhol már —folyóiratokban — találkozhatunk, egyegy írásával, s még inkább életművének elemzésével. Úttörőszerepet vállalt ebben a munkában az Életünk. A NEMRÉG MEGJELENT novemberi (!) szám — a 75 éves Határ Győző köszöntése mellett — Márai előtt tiszteleg egy összeállítással, amelyben Méliusz József verse, Habsburg Ottó, Pomogáts Béla, Vatai László és Rónay László esszéi mellett összeállítást olvahatunk az író 1983-as naplójegyzeteiből. A Napló Márai egyik fő műve, s a megjelent kötetek Magyarországon gyakorlatilag hozzáférhetetlenek, akárcsak az író egyéb munkáinak nagyobb része. Ez a mostani szemelvénygyűjtemény végre méltóan mutatja meg azt a szellemi és stiláris teljesítményt, amely nélkül csonka lenne a magyar irodalom. Vasy Géza 1990. február 3., szombat