Dolgozók Lapja, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

■ ....................................................................— ■ - Ötágú síp lépett zsoltár — méltósággal A nyugati magyar költészetről A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkü­lönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes ma­gyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a ha­záról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, je­lenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmainkról. Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: tá­­­vol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava — legalábbis a leg­jobbaké — messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföldtől közel, vagy távol, költeménye eleven sugár­zású.München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhey, Iro­dalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivár­vány) és az USA-ban lévő Maryland (Arkánum) fontos he­lyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régeb­bi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirata­ikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Ter­mészetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan­alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyó­iratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Faludy György (szül: 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921—1981), de ideve­­hetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Sza­bó Lászlót (1905—1984) és a naplói, regényei mellett a költé­szetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakterisztikus ar­cokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mindannyiuk élet­műve monográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ra­­gyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű — Villon a példa! —, másszor nagyon is komor, elé­giába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkal-filozófiával-műveltséggel megvert csör­­gősipkás bohóc — egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történelmet regény- és dráma­alakjai is —, aki a Nyugat-nemzedék örököseként oly báj­jal öltöztetett humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyuga­lommal ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarboroi papköltő pedig magányban, öniróniát sem nél­külöző, bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vá­gyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra sorait. Márai Sándor máig fölül­­múlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy an­tológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert — íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete — akkor fogalma­zódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a magyar nyelvterületen), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szű­kölködő derékhad, a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három év­tized igazi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon in­dult — életpályák teljesedtek ki, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beér­­­­tek — volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál — Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gö­­möri György — Cambridge, András Sándor — Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György — Torontó, illetve Montreál), mások munkásként, vállalkozóként, újságíró­ként keresték-keresik kenyerüket, s tulajdonképp ők bizto­sították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár vala­mennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merül­nek meg a modern amerikai, angol, francia, stb. lírában. Többen közülük poéta doctusként művelik a lírát, s szám­talan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. rás Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje (And­előtt; Vitéz György: Missa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fe­­hérlófia, stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések je­gyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyé­niségeivé, azonban­­ nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányo­san” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellemhőjét és­­ energiáját. Közéjük soro­landó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a magyar szerelmi köl­tészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszter­dami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Észa­kot,­ Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsó­sorban a Pilinszky Jánossal valamennyire rokon világú Ke­szei István (1935—1984), aki egy párizsi hónapos szobában le­helte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóiratalapító Mó­­zsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bikich Gábor (1923) és Csokits János (1928) — Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égites­ten címmel kitűnő kötete —, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól is hí­res Szabó Ferenc (1931), a — sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929—1985), a világot bebaran­goló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és re­­formance szerelmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibor­nak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország) Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mind-mind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján, az idő nyilván fogja végezni, de ad­d­­dig is kötelességünk számba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a ha­zától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar köl­tészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sok száz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelv­hazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. Az értékkiválasztást Szakolczay Lajos Határ Győző: Szállongva tétovázva Gara Lászlónak A lélek néha visszajár szállongva tétovázva amely megnyugvást nem talál s mindegyre hazajárna A lélek melyet szomjúhoz de mások elcsodálják felisszák élik szürcsölik: olthatatlan-egy hazáját Szomjúság! Olthatatlan-egy! Kísértet-repülések te éjféltáján délibáb: kutadról le ne késsek Te csali-sivatag körül melyet az álom érlel mikor medencéd megtelül a hű nyelv csermelyével Az álomórán így beszél a köldökzsinórja lüktet az Éden béli bennlakók így hívtak édenüknek A jelképes futás — a csel — a nyíl visszafelé sül merül közöl megrészegülsz a nagy elégüléstől Behunyod szárnyad átszeled az óperenciákat és tüzes nyelvvel szónokolsz éjféli délibábnak A nyelv pernyéje szerteszáll hasad a hajnalének szedi irháját csürhe had — így jár aki kísértet DOLGOZÓk LAPJA Gömöri György: Hazatérés Mint álomban, a fák olyan kuszák és homályba veszőek, kopott utcákon bandukolsz — a házak gonddal viselősek. A szerelem, mint gázlámpa, hunyorog a budai parton — busz dörömböl a Lánchídon, fáradt utas, leszáll az alkony. A köd, a köd, az őszi köd összeborul az alkonyattal, valahol langyos eszpresszók várnak sustorgó, halk zsivajjal. De hirtelen elfog a vágy a Montparnasszért, és megérted: itthon vagy. Ez hát a hazád , és nincsen hová hazatérned. Dedinszky Erika: Párhuzam ha a szél ablakait ki tudnám tárni s megfésülhetném a zápor haját s az orgonák magas fogsora is eltűrné a fogkefét talán járhatóvá válna a tenger hídja talán elindulna feléd a mindig másutt heverő pénz hogy: égő, ezüst kerozin, a határok fölé hajtson egy-két évvel idébb vagy csak majd ott ahol az utolérhetetlen fény is fekete kútba szédül és megtorpan és visszafordul a földi idő találkozhat a párhuzam s nyílhatok ki neked mint a virág mint az ébredő szem melyben öröktől fogva ott él az is ki ráhajol akár az elnyelt katedrális a pontos kövekkel kivert pentaton kert a gyémánt város és az ártéri láz lassú állatai amint haló porukban gázolva tízezer napon át jönnek? akkor robbanhat csak a teljes gyönyör ha már láb sem lesz melyet leszakítson? Kemenes Géfin László: Jégvirág Leült a hóra s dudorászott sötétedésig. Vak kutyák morogtak mellette, vadászok füttyei csillogtak a ferde csapáson. A gonosz megszokott helyén állt most is és figyelte. Elhallgatott s hosszan nézte a gomolygó, lángszemű izzást. „Megformázlak” — mondta s kezében a jég fortyogott csikorogva. Egyedül lett, mire kibomlott hideg ujjai közt a rózsa. Vl.pk I...!! EvihRKí: Folyóirat-tallózó ÚGY LÁTSZIK, vannak megszokhatatlan dolgok. Ilyen az is, hogy már hosszú évek óta egyre csökkenő reménnyel várjuk az új esztendőt. Milyen új esztendő vár a magyar művészetekre? Az irodalomra? A folyóiratokra? Egyelőre nem sok jót láthatunk, inkább a riasztó tények gyülekeznek. Egyre lehetetlenebb helyzetbe kerül minden művelődési in­tézmény és orgánum, s minden, ami közvetlenül kimutat­hatóan nem termeli a pénzt, csak viszi. Máris megszűnt az Új Tükör című, kulturális hetilap, amely pedig a színes ké­pes hetilapok közül ,vitathatatlanul a legigényesebbként mű­ködött, s értéket közvetített. S hasonló veszély fenyeget más lapokat, folyóiratokat is. E zavart és zavarodottságot növelő helyzetről szól Ve­­kerdi László esszéje a Liget téli számában. Eligazító már a cím is: Szólásszabadság, inflációval. Arról a furcsa hely­zetről van szó, amelyben a megteremtett nyilvános szólás­­szabadság néhány hónap után nem örömet és felfokozott cselekvőkészséget hozott magával, hanem Csoóri Sándor ki­fejezését idézve — fáradtságot, „fáradt forradalmat”. Veker­­di egyrészt a korábbi évtizedek cáfolhatatlan értékeire hív­ja fel a figyelmet, mondván, hogy ne mindent utasítsunk el, hiszen az irodalomnak például nem sivár, Hanem inkább fénykora volt az elmúlt három évtized, másrészt arra figyel­meztet, hogy a szabadsággal visszaélni is lehet, s ez sem­mivel se jobb, mint a sajtószabadság hatósági korlátozása volt. A minőség eszméje, az erkölcsi elv nem fog önmagá­tól érvényesülni, s ha nem „segítünk” neki, kaotikus lehet a helyzet. Ilyen segítő a Hitel, amely első teljes évfolyamát zárta, s most januárban némileg megváltozott külsővel és szer­kesztőséggel kezdte az új évet a „független irodalmi, társa­dalmi, kritikai lap”. Formátuma kisebbé, tördelése levegőseb­bé, betűméretei olvashatóbbá váltak, vagyis szebb és folyó­­iratszerűbb lett a kisebb létszámú szerkesztőséggel tovább dolgozó műhely. S az idei első szám tanúsága szerint talán több lesz benne az irodalom, mint eddig volt. Második évfolyamába — bár még nem teljesbe — lé­pett a 2000 is, amelynek januárban a legizgalmasabb köz­leménye Vajda Mihály írása: A filozófus és a politika amely Heidegger és Lukács György kapcsán elemzi a cím­ben föltett kérdést. A konkrét anyag alapján merül fel a gond: lehetséges-e, hogy a filozófia az ördög cimborája? Hiszen Heidegger egy ideig kapcsolatban állt a nácizmussal, Lukács pedig mindvégig bolsevik, sőt — a cikk megfogal­mazása szerint — sztálinista volt. Heidegger később kriti­kusan szemlélte korábbi önmagát, s „utolsó gondolkodói korszakában nem akarta már politikai eszközökkel megol­dani az életkérdéseket”, Lukács viszont „művét tekintette eszköznek, amely csakis a mozgalom céljait kell, hogy szol­gálja”. Vajda szerint — s ez cáfolhatatlan — éppen ezt nem szabad megtennie a filozófusnak: nem áldozhatja fel az életművét. Bizonyára nagy, s termékeny vitát fog kiváltani ez az eredetileg németül megjelent írás. Lukács György sze­repe igencsak ellentmondásos, s kétségtelenül legfőbb ideje, hogy ezeket ne pártpolitikusok deklarálják és minősítsék, hanem a szakemberek. S bár tény, hogy a Kádár-korszak szellemi ellenzékének egyik bázisa Lukács környezetéből indult, az is tény, hogy ugyaninnen eredeztethető e korszak legismertebb védelmezőinek egy része is. Az 1945 után leghangsúlyosabban Lukács György által képviselt kulturális politika döntően hozzájárult ahhoz, hogy Klárai Sándor mind idegenekből érezte magát, s 1948- ban az emigrációt választotta. 1989 nemcsak tragikus halá­lának, hanem művei hazatérésének esztendeje is. Könyvei­nek hazai kiadásáról ugyan még csak megállapodás szüle­tett, de n­éhol már —folyóiratokban — találkozhatunk, egy­­egy írásával, s még inkább életművének elemzésével. Úttörő­­szerepet­­ vállalt ebben a munkában az Életünk. A NEMRÉG MEGJELENT novemberi (!) szám — a 75 éves Határ Győző köszöntése mellett — Márai előtt tiszte­leg egy összeállítással, amelyben Méliusz József verse, Habsburg Ottó, Pomogáts Béla, Vatai László és Rónay László esszéi mellett összeállítást olvahatunk az író 1983-as naplójegyzeteiből. A Napló Márai egyik fő műve, s a meg­jelent kötetek Magyarországon gyakorlatilag hozzáférhetet­lenek, akárcsak az író egyéb munkáinak nagyobb része. Ez­ a mostani szemelvénygyűjtemény végre méltóan mutatja meg azt a szellemi és stiláris teljesítményt, amely nélkül csonka lenne a magyar irodalom. Vasy Géza 1990. február 3., szombat

Next