24 óra, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-26 / 279. szám
1992. november 26., csütörtök ALS 3 — VAS 13 INNYE PESZTA A doktor úr járja a pusztát... I... és vele tart a védőnő és a nővér, hogy a fekvőbetegeket meglátogassák. Az egyik háznál műtét előtt áll a néni (névtelen akart maradni), ott találtuk meg dr. Mátyás István tárkányi körzeti orvost. - Már nagyon itthon érzem itt magam, pedig messziről jöttem -mondja. A marosvásárhelyi orvosi egyetemen végeztem, bányaorvos voltam Zsil-völgyében, aztán, mint olya sokan mások, 1960-ban én is átjöttem. Tatabányán vártam a diplomám honosítására, ott néztem ki magamnak Tárkányt, s azóta is itt vagyok. Bizony, bizony, ennek már 32 éve! Megszoktunk és megszerettünk itt, a feleségem is, aki pesti, 20 éves korában került ide, ma az iskola igazgatója. Én meg gyógyítom a betegeket, járom a pusztákat, a Szőlőhegyet, a körzetemet és igyekszem az emberek hasznára lenni. Ezt a kötelességtudást hoztam otthonról... Akit visszakívánnak a helybeliek Találkoztunk egy érdekes emberrel, Nemes Istvánnal, aki aztán mindenütt előttünk járt motorjával a nagy kiterjedésű pusztán, hogy odataláljunk ahhoz, akit kerestünk. Leültünk beszélgetni, s különös (de sajnos nem szokatlan) dolog kerekedett ki a végén. • Ezerkilencszázhatvanhétben kerültem ide kubikosnak a bábolnai gazdasághoz. Kecskeméti vagyok, szobafestő és mázoló az alapszakmám, de a kazánfűtő tanfolyamot is elvégeztem, s dolgoztam is ezekben a mesterségekben. Utóbb az óvodában, mint fűtő. Illetve, hogy sorba haladjak, először baromfigondozó voltam hat évig, de őszintén nekem ez nem smakkolt olyan nagyon, s a keményítőgyárban lettem kazánfűtő, utána a tárkányi óvodában végeztem ugyanezt a munkát. Onnan hívtak el a postához. Megbíztak bennem. Hat évig hordtam én ide a leveleket, pénzt, újságot, március óta aztán fel vagyok függesztve... - Jogosság is van a dologban, de azért úgy gondolom, túl kemények ahhoz képest, hogy én mennyire szerettem ezt a munkát, s szeretem ma is, és szeretnék visszakerülni. Az történt - mondja -, hogy a feleségem vezette a kocsit, én „csak” postás voltam és utas, de még munkában. Január hatodika volt, eszméletlen hideg, és éppen itt, a bolt előtt elromlott a kocsi. Bevallom várakozás közben megittam három üveg sört. Baj. Tudom én, különösen mert, hogy nem ittam én soha. De március óta egy fillért sem kapok, az ügyem meg még mindig áll. Tudom, hogy büntetést érdemeltem, de nem ennyit! Mivel egy kicsi okom is volt, meg aztán soha nem ittam. Az az igazság, hogy mi a postán nem jártunk, de a psztán mindenki a fentiek szerint ismeri Nemes István ügyét. Mindenki hozzátette a beszámolójához, hogy várják vissza. Mit várják? Követelnék, ha tudnák hová kell fordulni, mert ez az ember a fiatalok és öregek minden kérését teljesítette, szaladt a motorral telefonálni ha kellett, kihozta a gyógyszert, kiváltotta a szemüveget, egyszóval mindent megtett, szeretik. Nem tisztünk igazságot tenni, de ha valakit ennyire egyöntetűen szeretnek egy településen, annak oka van. S talán valóban mértéket kellene tartani a büntetésben. Nemes István elmondta még, hogy a pusztára 19 Népszabadság mellett 83 (!) darab 24 ÓRA jár. Nem kevés 105 család esetében! Nemes István bízik abban, hogy levelet, újságot hordhat ismét 13 Gyerekmarasztaló lakóhely - Kisbéri vagyok, a férjem Keréktelekire való, lenne is az édesanyámnál bőven helyünk Kisbéren, de a két gyerekem hallani se akar elköltözésről - mosolyog megnyerő kedvességgel László Gáborné, akivel ugyancsak a boltban találkoztunk, mint annyi más riportalanyunkkal. Előttünk ment a Zsigulival a szép szolgálati lakás ajtajáig, s aztán már megértettük, miért ragaszkodnak a pusztához a gyerekek. A kisfiúnak például saját nyulai vannak, a nagy szabadságról és a barátokról, barátnőkről nem is beszélve. -Hogy kerültek ide lakni? Hiszen tudjuk, hogy ön a MÁV-nál dolgozik. - Igen, a Nagyigmánd - Bábolna állomáson vagyok raktáros. Nagyon jól érzem ott magam, van egy tündéri főnöknőm. Brosch Lászlóné, higgje el, még az ő kedvéért is érdemes ott dolgozni, de viccen kívül mondom, más a munkahely és más az, ahol az ember lakik. A férjem révén kaptuk először Felső-Vasdinnyén a lakást, ott laktunk hat évig, most meg már jó régen itt az otthonunk. Néha szívesebben lennék városi, különösen mikor a 12 éves Gábort karatéra, a 8 éves Imeldát balettra kell vinni, de édesanyámmal megoldjuk. Legföljebb akkor benn alszik az éppen „soros” gyerek. De elköltözni azt nem! A kisfiam a nevelt nyulait eladta, abból vett karateruhát. Nagyon becses neki! Amellett állatokat is nevelünk, van 12 hízó, két malac, két anyadisznó, több is volt, csak a tavalyi mizéria miatt lejjebb adtuk. Ezeknek megvan a szerződött helye. De állatot tartani csak itt lehet. Jó lenne megvenni ezt a lakást. A 13 év alatt, mióta itt lakunk, meg kellett állapítanunk, hogy semmilyen rendszerben nem kapnánk ennyi lakbérért lakást, ilyen szépet, ilyen tágasat, ilyen szabadot! Jó itt nekünk. A gyerekek a gazdasági busszal Tárkányba járnak iskolába, semmi gond ezzel, a többit megszervezzük! - Kerül-fordul, kínál, sürög-forog a szép szőke fiatalasszony, és sugárzik róla az őszinteség. László Gábornét munka után várja a 12 éhes hízó Sanyi bácsi, a „polgármester” Aranyos idős ember, akit csak szeretettel emlegetnek a pusztán. Simon Sanyi bácsi a polgármester csendes mosollyal nyugtázza a „tisztséget”, a pusztaiak pedig kedveskedésből ragasztották neve után a „rangot”. Varga Laci bácsi, a boltos azt mondta róla, hogy itt nincs olyan kérés, amit Sanyi bácsi ne teljesítene akár öreg, akár fiatal kérje is. Megveszi a kenyeret, tejet a későn jövő fiatalasszonyoknak, elballag egy veknivel, ha fájós lábú öreg kéri, rendben tartja a hajdani kubikos szállóból átépített orvosi rendelőt és az imaházat, s maga is ott lakik egy kellemesen berendezett szobában. -Úgy ám! Hétvégeken két fiatal anyuka csemetéinek is a dadája vagyok, mert olyankor nem tudják hova tenni őket, míg dolgoznak. A kicsikkel játszunk, mesélek nekik, segítenek nekem, nagyon szeretem őket. Talán mert nekem igen csak rossz gyerekkorom volt. Győrasszonyfáról kerültem ide, 12 éves koromtól félkommenciós voltam. A szüleim is itt dolgoztak. Később se lett nekem, jó, front, aztán francia fogság 16 hónapig, 1946-ban kerültem csak vissza. Akkor aztán fogatos lettem. Negyvennyolcban megnősültem két fiam, egy lányom van, de ők másutt laknak, én 1968 óta egyedül vagyok. 1971 óta nyugdíjas. Gondozom ezt a kis kertet, nyulaim vannak, azoknak kaszálok, nem eladásra nevelem, megesszük őket. Beteges ember vagyok, soha sem tudom, hogy kire szorulok egyszer rá, hát ameddig tudok, addig én segítek. Szívesen, még a hegybe is elballagok, ha kell. Itt nagyon jók az emberek, ne tessék azt hinni, hogy gúnyolnak. Szeretnek (ezt mindenki megerősítette!) a központban lakom, hát én vagyok a „polgármester”! Simon Sanyi bácsi kedvenc nyuszijával Egymással jó az ember Ez egy nagyon régi mondás, és évek óta most hallottam először a Szőlőhegyen Liszkai Józsefnétől. Ő is egyike azoknak, akiket mindenki ismer. Részben mert tősgyökeres vasdinnyei, részben mert gazdálkodó szüleit is becsülték, s az sem mindegy, hogy hosszú ideig ő volt az „egyszemélyes kocsmáros” a pusztán. - Örülök, hogy itt üdvözölhetem Önöket, mert a szüleimtől örököltem a Dolgozók Lapját, majd 24 ÓRA előfizetési dolgait, úgyhogy én negyven éve vagyok olvasójuk! Itt nagyon szeretjük a lapot, sokunknak jár, ez köt össze bennünket a megyével. Sajnos, a szüleim már nem élnek. Biztosan örülnének az új világnak, meg a földnek, mert 1956-ig egyéni gazdálkodók voltunk. Akkor aztán volt mit dolgozni a tíz hold földön! Négyen voltunk testvérek, bírtuk. De ’56-ban visszaadtuk a földet a bábolnai gazdaságnak, aztán ment ki merre talált magának munkát. Két szép fiam van, nehéz volt a hatvanas évek elején a két kicsit nevelni, hol alkalmi munkát vállaltam, hol a gazdaságban voltam, de nem nagyon tudtam kire hagyni őket. 1969-től aztán az áfész helybéli italboltját vállaltam el. Mégiscsak itthon voltam. A kis Trabantom most is az udvaron áll, 19 éve van jogosítványom, könnyen mozogtam. 1989-ig vezettem az italboltot, azóta itthon vagyok, itt építettünk a Szőlőhegyben 1970-ben, s itt nagy kert, szőlő van, összesen 900 négyszögöl. Itt tudok tartani baromfit, mert benn a pusztán a bábolnai tenyészet miatt nem lehet. Itt igen. Van is dolgom elég! De nem panaszképpen mondom, mert itt mindenki dolgozik, és mindenki segíti a gyerekeit. Ha valakinek szüksége van a segítségemre, pattanok a kis papírjaguárba. Liszkai Józsefné a mindig segítő Trabival István bácsi már csak pihen és hallgat .Mi lesz velünk ez? A puszta legidősebb embere Micskó István bácsi, éppen 94 éves. Kati néni, a felesége kedves, aranyos néni, aki mindent elvégez az aprócska házban. Néha megszokásból morog, mert hát... Látják, kedveskéim? Már dél van, még csak most enged ez az ember befűteni, hogy ne fogyjon a fa! De ő a dunyha alatt nem fázik! No, ennek a zsörtölődésnek amolyan „megszokás” hangja van. Úgy is kell érteni. Tehenes volt az én öregem Batthyány-pusztán, 1945-ben i a hosszú télen...?- jöttünk ide. Aztán Bábolnán is volt, nagyon szerette mindig az állatokat. Úgy tíz évvel ezelőtt még volt tehenünk itthon is. De már most...- legyint. - Kati nénit egyszer egy hónapban levisszük a rendelőbe - mondja Talabér Jánosné, aki jószomszédként mindenben segíti az idős házaspárt. - A hús is nálunk van a hűtőben, Kati néni átballag érte, ha kell belőle. Aztán elhozom az orvosságot, s bármiben kell, segítek. Nagyon kedves pár. Szép kort értek már eddig is. Csendeskén élünk már mi. A papa üldögél itt a sparhelt mellett, beszélgetni nem tudok vele, mert nem hallja. Október elseje óta járatom a 24 ÓRA-t, hallgatom a rádiót, mint afféle öregasszony - kuncog csendben, aztán könnybe lábad a szeme, mikor arról beszél, hogy bizony csak az édes menye látogatja, hozza-viszi a mosnivalót meg a tiszta ruhát, de még jobban dicséri Farkas Ilonát, aki neki mindent megtesz! Aztán kiszakad belőle a sóhajtás:Istenem! Mi lesz velünk ezen a hosszú télen...? Ádám Éva - Jusztin Tibor