24 óra, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-26 / 279. szám

1992. november 26., csütörtök A­L­S­­ 3 — V­A­S 13 I­N­N­Y­E P­E­S­Z­T­A A doktor úr járja a pusztát... I... és vele tart a védőnő és a nővér, hogy a fekvőbetegeket meglátogassák. Az egyik háznál műtét előtt áll a néni (névtelen akart maradni), ott találtuk meg dr. Mátyás István tárkányi kör­zeti orvost. - Már nagyon itthon érzem itt magam, pedig messziről jöt­tem -mondja­­. A marosvásár­helyi orvosi egyetemen végez­tem, bányaorvos voltam Zsil-völgyében, aztán, mint oly­a sokan mások, 1960-ban én is át­jöttem. Tatabányán vártam a diplomám honosítására, ott néz­tem ki magamnak Tárkányt, s azóta is itt vagyok. Bizony, bi­zony, ennek már 32 éve! Meg­szoktunk és megszerettünk itt, a feleségem is, aki pesti, 20 éves korában került ide, ma az iskola igazgatója. Én meg gyógyítom a betegeket, járom a pusztákat, a Szőlőhegyet, a körzetemet és igyekszem az emberek hasznára lenni. Ezt a kötelességtudást hoztam otthonról... Akit visszakívánnak a helybeliek Találkoztunk egy érdekes emberrel, Nemes Istvánnal, aki aztán mindenütt előttünk járt motorjával a nagy kiterjedésű pusztán, hogy odataláljunk ah­hoz, akit kerestünk. Leültünk beszélgetni, s különös (de saj­nos nem szokatlan) dolog kere­kedett ki a végén.­­ • Ezerkilencszázhatvanhét­­ben kerültem ide kubikosnak a bábolnai gazdasághoz. Kecs­keméti vagyok, szobafestő és mázoló az alapszakmám, de a kazánfűtő tanfolyamot is elvé­geztem, s dolgoztam is ezekben a mesterségekben. Utóbb az óvodában, mint fűtő. Illetve, hogy sorba haladjak, először baromfigondozó voltam hat évig, de őszintén­­ nekem ez nem smakkolt olyan nagyon, s a keményítőgyárban lettem ka­zánfűtő, utána a tárkányi óvo­dában végeztem ugyanezt a munkát. Onnan hívtak el a pos­tához. Megbíztak bennem. Hat évig hordtam én ide a leveleket, pénzt, újságot, március óta az­tán fel vagyok függesztve... - Jogosság is van a dologban, de azért úgy gondolom, túl ke­mények ahhoz képest, hogy én mennyire szerettem ezt a mun­kát, s szeretem ma is, és szeret­nék visszakerülni. Az történt - mondja -, hogy a feleségem ve­zette a kocsit, én „csak” postás voltam és utas, de még munká­ban. Január hatodika volt, esz­méletlen hideg, és éppen itt, a bolt előtt elromlott a kocsi. Be­vallom várakozás közben meg­ittam három üveg sört. Baj. Tu­dom én, különösen mert, hogy nem ittam én soha. De március óta egy fillért sem kapok, az ügyem meg még mindig áll. Tudom, hogy büntetést érde­meltem, de nem ennyit! Mivel egy kicsi okom is volt, meg az­tán soha nem ittam. Az az igazság, hogy mi a pos­tán nem jártunk, de a psztán mindenki a fentiek szerint is­meri Nemes István ügyét. Min­denki hozzátette a beszámoló­jához, hogy várják vissza. Mit várják? Követelnék, ha tudnák hová kell fordulni, mert ez az ember a fiatalok és öregek min­den kérését teljesítette, szaladt a motorral telefonálni ha kellett, kihozta a gyógyszert, kiváltotta a szemüveget, egyszóval min­dent megtett, szeretik. Nem tisz­tünk igazságot tenni, de ha va­lakit ennyire egyöntetűen sze­retnek egy településen, annak oka van. S talán valóban mérté­ket kellene tartani a büntetés­ben. Nemes István elmondta még, hogy a pusztára 19 Nép­­szabadság mellett 83 (!) darab 24 ÓRA jár. Nem kevés 105 család esetében! Nemes István bízik abban, hogy levelet, újságot hordhat ismét 13 Gyerekmarasztaló lakóhely - Kisbéri vagyok, a férjem Keréktelekire való, lenne is az édesanyámnál bőven helyünk Kisbéren, de a két gyerekem hallani se akar elköltözésről - mosolyog megnyerő kedves­séggel László Gáborné, akivel ugyancsak a boltban találkoz­tunk, mint annyi más riportala­nyunkkal. Előttünk ment a Zsi­gulival a szép szolgálati lakás ajtajáig, s aztán már megértet­tük, miért ragaszkodnak a pusz­tához a gyerekek. A kisfiúnak például saját nyulai vannak, a nagy szabadságról és a barátok­ról, barátnőkről nem is be­szélve. -Hogy kerültek ide lakni? Hiszen tudjuk, hogy ön a MÁV-nál dolgozik. - Igen, a Nagyigmánd - Bá­bolna állomáson vagyok raktá­ros. Nagyon jól érzem ott ma­gam, van egy tündéri főnök­nőm. Brosch Lászlóné, higgje el, még az ő kedvéért is érdemes ott dolgozni, de viccen kívül mondom, más a munkahely és más az, ahol az ember lakik. A férjem révén kaptuk először Felső-Vasdinnyén a lakást, ott laktunk hat évig, most meg már jó régen itt az otthonunk. Néha szívesebben lennék városi, kü­lönösen mikor a 12 éves Gábort karatéra, a 8 éves Imeldát ba­lettra kell vinni, de édesa­nyámmal megoldjuk. Legföl­jebb akkor benn alszik az éppen „soros” gyerek. De elköltözni­­ azt nem! A kisfiam a nevelt nyulait eladta, abból vett karate­ruhát. Nagyon becses neki! Amellett állatokat is nevelünk, van 12 hízó, két malac, két anyadisznó, több is volt, csak a tavalyi mizéria miatt lejjebb ad­tuk. Ezeknek megvan a szerző­dött helye. De állatot tartani csak itt lehet. Jó lenne meg­venni ezt a lakást. A 13 év alatt, mióta itt lakunk, meg kellett ál­lapítanunk, hogy semmilyen rendszerben nem kapnánk ennyi lakbérért lakást, ilyen szépet, ilyen tágasat, ilyen szabadot! Jó itt nekünk. A gyerekek a gazda­sági busszal Tárkányba járnak iskolába, semmi gond ezzel, a többit megszervezzük! - Ke­­rül-fordul, kínál, sürög-forog a szép szőke fiatalasszony, és su­gárzik róla az őszinteség. László Gábornét munka után várja a 12 éhes hízó Sanyi bácsi, a „polgármester” Aranyos idős ember, akit csak szeretettel emlegetnek a pusztán. Simon Sanyi bácsi a polgármester csendes mosollyal nyugtázza a „tisztséget”, a pusz­taiak pedig kedveskedésből ra­gasztották neve után a „rangot”. Varga Laci bácsi, a boltos azt mondta róla, hogy itt nincs olyan kérés, amit Sanyi bácsi ne teljesítene akár öreg, akár fiatal kérje is. Megveszi a kenyeret, tejet a későn jövő fiatalasszo­nyoknak, elballag egy veknivel, ha fájós lábú öreg kéri, rendben tartja a hajdani kubikos szálló­ból átépített orvosi rendelőt és az imaházat, s maga is ott lakik egy kellemesen berendezett szobában. -Úgy ám! Hétvégeken két fiatal anyuka csemetéinek is a dadája vagyok, mert olyankor nem tudják hova tenni őket, míg dolgoznak. A kicsikkel ját­szunk, mesélek nekik, segítenek nekem, nagyon szeretem őket. Talán mert nekem igen csak rossz gyerekkorom volt. Győrasszonyfáról kerültem ide, 12 éves koromtól félkom­­menciós voltam. A szüleim is itt dolgoztak. Később se lett ne­kem, jó, front, aztán francia fogság 16 hónapig, 1946-ban kerültem csak vissza. Akkor az­tán fogatos lettem. Negyven­­­nyolcban megnősültem két fiam, egy lányom van, de ők másutt laknak, én 1968 óta egyedül vagyok. 1971 óta nyugdíjas. Gondozom ezt a kis kertet, nyulaim vannak, azoknak ka­szálok, nem eladásra nevelem, megesszük őket. Beteges ember vagyok, soha sem tudom, hogy kire szorulok egyszer rá, hát ameddig tudok, addig én segí­tek. Szívesen, még a hegybe is elballagok, ha kell. Itt nagyon jók az emberek, ne tessék azt hinni, hogy gúnyolnak. Szeret­nek (ezt mindenki megerősí­tette!) a központban lakom, hát én vagyok a „polgármester”! Simon Sanyi bácsi kedvenc nyuszijával Egymással jó az ember Ez egy nagyon régi mondás, és évek óta most hallottam elő­ször a Szőlőhegyen Liszkai Jó­­zsefnétől. Ő is egyike azoknak, akiket mindenki ismer. Részben mert tősgyökeres vasdinnyei, részben mert gazdálkodó szüleit is becsülték, s az sem mindegy, hogy hosszú ideig ő volt az „egyszemélyes kocsmáros” a pusztán. - Örülök, hogy itt üdvözölhe­tem Önöket, mert a szüleimtől örököltem a Dolgozók Lapját, majd 24 ÓRA előfizetési dol­gait, úgyhogy én negyven éve vagyok olvasójuk! Itt nagyon szeretjük a lapot, sokunknak jár, ez köt össze bennünket a me­gyével.­­ Sajnos, a szüleim már nem élnek. Biztosan örülnének az új világnak, meg a földnek, mert 1956-ig egyéni gazdálkodók voltunk. Akkor aztán volt mit dolgozni a tíz hold földön! Né­gyen voltunk testvérek, bírtuk. De ’56-ban visszaadtuk a földet a bábolnai gazdaságnak, aztán ment ki merre talált magának munkát. Két szép fiam van, nehéz volt a hatvanas évek elején a két ki­csit nevelni, hol alkalmi munkát vállaltam, hol a gazdaságban voltam, de nem nagyon tudtam kire hagyni őket. 1969-től aztán az áfész helybéli italboltját vál­laltam el. Mégiscsak itthon vol­tam. A kis Trabantom most is az udvaron áll, 19 éve van jogosít­ványom, könnyen mozogtam. 1989-ig vezettem az italboltot, azóta itthon vagyok, itt építet­tünk a Szőlőhegyben 1970-ben, s itt nagy kert, szőlő van, össze­sen 900 négyszögöl. Itt tudok tartani baromfit, mert benn a pusztán a bábolnai tenyészet miatt nem lehet. Itt igen. Van is dolgom elég! De nem panasz­képpen mondom, mert itt min­denki dolgozik, és mindenki se­gíti a gyerekeit. Ha valakinek szüksége van a segítségemre, pattanok a kis papírjaguárba. Liszkai Józsefné a mindig segítő Trabival István bácsi már csak pihen és hallgat .Mi lesz velünk ez? A puszta legidősebb embere Micskó István bácsi, éppen 94 éves. Kati néni, a felesége ked­ves, aranyos néni, aki mindent elvégez az aprócska házban. Néha megszokásból morog, mert hát...­­ Látják, kedveskéim? Már dél van, még csak most enged ez az ember befűteni, hogy ne fogyjon a fa! De ő a dunyha alatt nem fázik! No, ennek a zsörtölődésnek amolyan „megszokás” hangja van. Úgy is kell érteni.­­ Tehenes volt az én öregem Batthyány-pusztán, 1945-ben i a hosszú télen...?- jöttünk ide. Aztán Bábolnán is volt, nagyon szerette mindig az állatokat. Úgy tíz évvel ezelőtt még volt tehenünk itthon is. De már most...- legyint. - Kati nénit egyszer egy hó­napban levisszük a rendelőbe - mondja Talabér Jánosné, aki jószomszédként mindenben se­gíti az idős házaspárt. - A hús is nálunk van a hűtőben, Kati néni átballag érte, ha kell belőle. Az­tán elhozom az orvosságot, s bármiben kell, segítek. Nagyon kedves pár. Szép kort értek már eddig is.­­ Csendeskén élünk már mi. A papa üldögél itt a sparhelt mellett, beszélgetni nem tudok vele, mert nem hallja. Október elseje óta járatom a 24 ÓRA-t, hallgatom a rádiót, mint afféle öregasszony - kuncog csend­ben, aztán könnybe lábad a szeme, mikor arról beszél, hogy bizony csak az édes menye lá­togatja, hozza-viszi a mosniva­­lót meg a tiszta ruhát, de még jobban dicséri Farkas Ilonát, aki neki mindent megtesz! Az­tán kiszakad belőle a sóhajtás:­­Istenem! Mi lesz velünk ezen a hosszú télen...? Ádám Éva - Jusztin Tibor

Next