24 óra, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-12 / 214. szám
1994. szeptember 12., hétfő |FIZI* j. K. TO — ER. DÖ BEINT Vendéghorgászoké lett a pálma... A Tatai Sporthorgász Egyesület életében először nyílt alkalom, hogy a Cseke-tavi horgásztanyán horgásztörténeti kiállítással egybekötött versenyt rendezzenek. Szűcs Gyula, az egyesület elnökhelyettese megnyitó beszéde után kellemes időjárásban, csaknem kétszázan álltak rajthoz a biztos fogás reményében. A háromórás, izgalmas verseny bővelkedett eredményekben, meglepetésekben. Az idén először fordult elő, hogy az első három helyen vendéghorgászok vitték el a pálmát. Mivel a verseny értékelése során kiderült, hogy az I. helyen Schmidt Béla 23 700 ponttal, a II. helyen Pfandt Károly 13 700 ponttal, a III. helyen Nagy Csaba 12 300 ponttal került a dobogóra, s vehette át megérdemelt jutalmát. Bodnár László egyesületi elnöktől, aki igen sikeresnek értékelte a sportszerű, fegyelmezett légkörben lebonyolított horgászvetélkedőt. A verseny színvonalát emelte a helyszínen bemutatott horgásztörténeti anyag. Voltak sokan, akik felismerhették a 65 év előtti alapítókat, s olvashatták a jelentősebb eseményről (közgyűlésekről, országos rekordfogásokról) készült írásokat. Versenyeztek a tisztségviselők is, és Láng Zoltán 16 000 pontjával az első helyen végzett, a versenybizottság elnökétől egy értékes orsót vehetett át. A verseny sikeréhez jelentősen hozzájárult a tatabányai ÁSZ, valamint a tatai Országgyűlés téri Díszállat és Horgászbolt támogatása. A korábban közöltektől eltérően az egyesület munkájáért az Országos Környezetvédelemtől kapott jutalmat, elismerést. Huszty Levente A győztesek: Schmidt Béla, Pfandt Károly, Nagy Csaba Egy tabló a kiállításról 5 Bajban a Prépost A Prépost-tó az almásfüzitői horgászok El-Dorádója volt. Eredetileg Duna-ág, folyómenti rész, először pernyetároló volt, melyből a timföldgyár alakított ki tavat. De csak ideiglenest, mert úgy tervezte, hogy később majd visszaveszi vörös iszap lerakására. S a horgászok majd kapnak helyette másikat. -Még ma is érvényes a szerződésünk a gyárral -mondja Stróbel Károly, az ATHE elnöke. - Csak hogyan készítene ott tárolót? Meg mit tenne oda? Régi jó mecénásunk kritikus időszakot él át, jelenleg aligha segíthet. A Prépost közben megöregedett, meg kellene fiatalítani, felfrissíteni a vizét, így viszont nemrég tömeges halpusztulás következett be. Legalább három-négy mázsa vegyes hal és egy mázsa harcsa teteme került a partra. Ahogyan az elnök elmeséli, amúgy érdekes tó az a Prépost, ahol a horgászok gyakorlatilag korlátlanul és méretmérés nélkül foghatnak halat, hiszen szabad víz. Az egyesület is innen hord át három-négy évenként új telepítést a Kavicsbánya-tóba. Csakhogy ez sem olyan egyszerű, mert az iszaptárolásra szánt part negyvennégy októberében beleesett a füzitői bombázás területébe, három nagy bombatölcsér van most is a tó mélyén. Amikor a halak észreveszik a lehalászást, ide húzódnak be. Ezekből aztán nem lehet őket kiszedni. Máskülönben is furcsa a halak járása. Részben ez okozta a halpusztulást és abban olyan nagymértékben a harcsákét. A kishalak ugyanis kihúzódnak a sekély részbe és odamegy utánuk a ragadozó. Még azt is tudják Stróbel Károlyék, mi az „öregedés” és a tó romlásának oka. A Prépostban sok a korhadó anyaggal teli iszap (a volt pernye) a tó pedig a lapályon a szelek előtt nyitott. A szél felkavarja ezt a sűrű iszapot, amiből így ammóniák szabadul fel. Ami mérgező és elvonja a vízből az oxigént. Ez főképp a sekély vízben észlelhető, a három bombatölcsér viszont ez esetben szintén életmentő. Különböző megoldásokkal próbálkoznak, dehát a nagy támogató, a gyár nem tud most adni semmit. Főképp nem több milliót, amibe a Prépost megfiatalítása kerülne. Fordultunk a MOHOSZ-hoz is, hogy segítsen. Ami összeget felajánlott, a tagonkénti normát, még a mentőakció megkezdéséhez sem volna elég. Nem is tudom, minek fizetjük mi a jókora szövetségi díjat. Ezt nem lázadozva mondta Stróbel Károly, inkább a helyzet folytán kicsit nekikeseredve. A Prépost gyönyörű környezetben lévő horgászparadicsom volt sokáig. Most lehet, hogy agonizál, menthetetlenül. Ez fáj az egyesület elnökének, no meg a tehetetlenség érzete. - vas - Stróbel Károly (középen) díjat ad át a „faluzsarunak”. Itt most nem kesereg Felmondás alatt A vadásztársaságok sorsa mostanában vegyesen alakul. Van, amelyik szívósan tartja rangját és területét, tagsága is állandó. Másutt egyszerre összegabalyodott minden, bizonytalanságot teremtve erdőben, vadászban, talán még a vadakban is. Hídvégi Ferencék társasága most éppen felmondás alatt áll. Ötezer hektárnál alig több területük (nem mind erdő) nagy része a vértesi erdőgazdasághoz tartozik és onnan megkapták, hogy ha nem fizetnek ki többmilliós erdei vadkárt, szedhetik a sátorfájukat. Eddig is fizettek ilyet, de csak ennek töredékét. A társaságból többen legyintenek: „Majd akkor fizetünk, ha kinő a tollunk.” De hát a hivatalos felszólításokat illik figyelembe venni. Vagy legalább a felszólítóval megtárgyalni a helyzetet. Csakhogy a vértesi erdőgazdaság szóba se áll velük, még jogi képviselőjükkel is félvállról beszélt az ügyről. A hírek szerint a felmondásban más vértesi társaságok is sorstársai Hidvégiéknek. Aki egyébként azért érdekelt közvetlenebbül is a dologban, mert ő a társaság gazdasági vezetője. Aki anyagilag és számszakilag is jobban észrevételezheti a közelgő torpedó méretét, gyorsaságát, még azt is, hogy egyáltalán van-e benne töltet vagy csak sanda szándékkal elindított ijesztgetés. A mi társaságunkat sokan irigylik, mert amit lehet, megteszünk huszonegy tagú közösségünkért, újakat pedig nem veszünk fel. A mi erdőrészünkben rend van. A vadakat rendszeresen etetjük, van fizetett vadőrünk, aki nemcsak a vad, hanem az erdő állapota fölött is őrködik. Talán azért irigyelnek bennünket mások, akár az erdészettől is, amiért valahogy hozzánk szoknak a vadak, mert jól el vannak látva élelemmel és a kilövésük sem elhamarkodott. A java persze külföldi vadászoknak jut, osztráknak, németnek, franciának, de az adja bevételünk nagy részét. Vagyis jól gazdálkodunk és tudomásul vesszük a kényszereket, amik egy vadászra várnak. Azok is tévednek hát, akik ezt a hobbit még mindig nagyúri allűrnek tartják. Alaposan megdolgozunk a szenvedélyünkért és sokat áldozunk érte. Pedig jól meg kell gondolnunk, amikor az ujjunk a ravaszon bizsereg, hogy mire lövünk. Hogy szaporíthassuk a lövőélményeket, kapcsolatot tartunk egy Szolnok megyei társasággal. Náluk van kisvad, nyúl, fácán, ők meg viszonzásul nagy vadra lőni jöhetnek ide. Általában mondhatom, hogy elismert helyünk van a vadásztársadalomban, amit mi igyekszünk is annak minden közösségi jellegével és etikájával betartani. Most éppen a területadóval van bajuk, legalábbis az utóbbi időkben. Először a felmondást kaptuk meg, amit eleinte valóban nem vettünk komolyan, inkább valami hivatali formulának tartottuk, ami esetleg összefügg a kárpótlási törvénnyel vagy más privatizációs rendelettel. Hiszen elég sokszor jön szóba mostanában az erdő tulajdonjoga. De aztán következett a kényszerítő szankció, hogy fizessük az előző évi erdei kár többszörösét, ami elviszi mind, amit a külföldiek vadásztatásával és a vadhús beszolgáltatásával szerzünk. Még a saját tagdíjunk is rámenne. Ez mindenképp orvlövészet. Holott a vadásztársaság, ha úgy működik, mint mi, az orvvadászoktól is védi az erdőt, meg az orvfavágástól. Azt a fát védi, ami az erdészeté. Mi megbecsüljük az erdőt, hiszen abban nevelkednek, gyarapodnak vadjaink. De azért is megbecsüljük, mert a területünk nagy része tájvédelmi erdő. Védett. Nemzeti érték. Ilyenformán is értékvédők vagyunk. Újabban erről rendelet jelent meg, vagy törvény. Mi ebben bízunk. Hogy nem lehet csak úgy kidobni bennünket abból az erdőből, amit évtizedekig jó gazdaként védelmeztünk. Persze, jó lenne, ha az erdészet vezetője ez ügyben szóba is állna velünk. Nem tudom, vadászkalapot hord-e. Ha azt, nem esik le a fejéről, amikor majd velünk beszél. Hídvégi Ferenc e prológja (vagy epilógja) az ügyben elég higgadtan hangzik. Egy bányász, aki harminchat és fél évet föld alatt töltött, amúgy sem hirtelenkedik. Havasházi László Ma már a vadászat és a vadászok sem a régiek 4. Vadásztársaságok - tapasztalatok... „Alig negyedéves tagságomat felmondva másik társaságba léptem be. De ez már egy másik történet.” - itt hagytuk abba a legutóbbi részt, s a következőkben a társasági ténykedésről, helyzetről beszél riportalanyom. - Régen is voltak vadásztársaságok, terület nélküli vadászengedélyes vadászok úgyszintén. Mi akkor, mint említettem, vasárnapi vadászoknak hívtuk őket. Rendszerint apróvadas jellegű területen vadásztak. A menőbbek egyénileg is béreltek területeket. Tagjai az akkori középosztályból tevődtek össze. Nem tudom, kinek fizettek bérleti díjat. A mi uradalmunk intézője, aki a mai agronómusoknak felel meg, szintén bérelt egyénileg egy apróvadas területet. Egy alkalommal a „betakarításhoz” engem is meghívott. Valószínű nem kívántak nekem kéz- és lábtörést, vagy egyéb nyomdafestéket nem tűrő eredményt. A vadászok babonásak. Kocavadász módra használtam a puskámat, mint sem előtte, sem utána. A legjobb vadász is kifog néha ilyen rossz napot. A mai vadásztársaságok összetétele helyeselhetően más. Együtt vadászik az orvos és a beteg, az ügyvéd és a kliense, a vezérigazgató meg a bányász, sőt itt-ott találkoztam már női fegyverforgatókkal is, akiknek lőkészsége vagy az átlagon aluli, vagy felüli volt. Nem is olyan régen egy társasvadászaton szinte minden hajtásban csinos fekete hölgy volt a szomszédom. A nyulakat meg a fácánokat szinte „madzagon” húzták felém. Töltöttem, lőttem és találtam. Az egy ilyen nap volt. A vadásztársaságok működését jogszabályok és egyéb belső írott szabályozások határozzák meg. Ennek szükségét - természetesen - indokoltnak tartom. De a túlszabályozást, ami főként magyar specialitás, azt már nem. Említhetném közülük pld. azt, hogy éjszakai vadászatnál fényszóró használata kötelező. Ez azt jelenti, hogy a vadnak se éjjele, se nappala és rendszerint átvált más területre, ahol nyugodtan hagyják táplálkozni. Azt, hogy a vadászatot vadászvizsgához kötik, főként azok részére, akik az otthoni családi körből semmit sem hoztak magukkal, csak helyeselni tudom. Sőt még szigorítanám is azzal, hogy egy-két évet fegyver nélküli gyakornokként töltsenek el a vadászok körében. Ezt a „szakmát” tankönyvekből megtanulni nem lehet. Annyira nem, hogy még a leggyakorlottabb vadász is „hibázhat”. Egy híres vadászunk története arról szólt, hogy a medve helyett, amire lőtt, egy jól megtermett vaddisznó kant talált. Egy másik szaktekintélynek örvendő vadászismerősöm a szarvas „rudliból” egy borzas tehenet szeretett volna meglőni. Lövésébe váratlanul egy bika lépett bele. Az ilyen tévedésektől - be kell vallanom - az én vadászéletem sem volt mentes. A helytelen jogszabályalkotás csúcsát, amely az utóbbi idők szüleménye volt, a kötelező orvosi vizsgálat váltotta ki, hatalmas vihart kavarva a vadászati berkekben. Az 1992. évi NIMRÓD vadászújságban a vadászok érdekvédelmi szervének riportere megszólaltatta a jogszabályalkotókat és - többek között egy pszichiátert is -, a Mesél majd az utókor című cikkben. Ehhez képest a Hofi-kabaré halotti beszéd. Dolgozhatnak a háziorvosok, no meg a fellebbviteli bizottságok, amelyek a vadászatra való alkalmasságot megállapítják. A vadászok egy része pedig izzadhat a tesztelések alatt és ráadásul még fizetni is kell érte, és nem is keveset. Ezzel a jogszabállyal megelőztük az Egyesült Európát. Azt, hogy miként működtek a régi vadásztársaságok, nem tudom. Azok, amelyeknek egy Kittenberger Kálmán, vagy egy Fekete István és még sorolhatnám hazai kiválóságainkat volt a tagja, biztos, hogy kifogástalanul. És ez ma is így van. Maradjunk annál, hogy vannak jók és még jobb társaságok. Ismerek egy ilyen még jobb vadásztársaságot, ahová mint vendégvadászt egy muflon kos lelövésére invitáltak meg. Váltott kísérőim jelenlétében módom volt a vadászterületet külsőleg megismerni. Lekaszált lucernaföldjeik szénájával rakták meg a szarvas- és őzetetőket. A szórókon már messziről látszott, hogy feltöltött állapotban várják terített asztalként a különféle vadfajokat. Előttem ennek a területnek a vadászmestere jelesre vizsgázott. Szerette a vadat, értett a vadgazdálkodáshoz, amit esetleg nem tudott, azt valakitől megtanulta. Tudta, hogy hogyan kell vadásztatni, a vendég sikeres lövésének örülni, és az elejtett vadnak a végtisztességet megadni. A vadászmester tudta azt, hogy mi illik, és emlékeim között mindvégig meg fogom őrizni annak a trófeás vadnak az elejtését, amely még a lőjegyzékemből hiányzott. Annak a vadásztársaságnak, amelynek ilyen vadászmestere van, egyértelmű, hogy a vezetősége is hasonló szakmai tudással és hozzáértéssel intézi a vadásztársaság különféle ügyeit és a közgyűlésnek, amely minden vadásztársaság legfőbb emelt fővel számolhat be.szerve. Ez azonban - sajnos - nem mindenhol van így. (Folytatjuk) Sugár Riportalanyom nemcsak szemléli a természet szépségeit, meg is festi azokat. Képei az erdő és az állatok ismeretéről árulkodnak.