24 óra, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-12 / 214. szám

1994. szeptember 12., hétfő |F­I­Z­I* j­. K. T­O — E­R. D­Ö B­E­INT V­endéghorgászoké lett a pálma... A Tatai Sporthorgász Egyesü­let életében először nyílt alkalom, hogy a Cseke-tavi horgásztanyán horgásztörténeti kiállítással egy­bekötött versenyt rendezzenek. Szűcs Gyula, az egyesület elnök­­helyettese megnyitó beszéde után kellemes időjárásban, csaknem kétszázan álltak rajthoz a biztos fogás reményében. A háromórás, izgalmas verseny bővelkedett eredményekben, meglepetések­ben. Az idén először fordult elő, hogy az első három helyen ven­déghorgászok vitték el a pálmát. Mivel a verseny értékelése során kiderült, hogy az I. helyen Schmidt Béla 23 700 ponttal, a II. helyen Pfandt Károly 13 700 ponttal, a III. helyen Nagy Csaba 12 300 ponttal került a dobogóra, s vehette át megérdemelt jutal­mát. Bodnár László egyesületi elnöktől, aki igen sikeresnek ér­tékelte a sportszerű, fegyelmezett légkörben lebonyolított horgász­vetélkedőt. A verseny színvonalát emelte a helyszínen bemutatott horgász­történeti anyag. Voltak sokan, akik felismerhették a 65 év előtti alapítókat, s olvashatták a jelen­tősebb eseményről (közgyűlések­ről, országos rekordfogásokról) készült írásokat. Versenyeztek a tisztségviselők is, és Láng Zoltán 16 000 pontjával az első helyen végzett, a versenybizottság elnö­kétől egy értékes orsót vehetett át. A verseny sikeréhez jelentő­sen hozzájárult a tatabányai ÁSZ, valamint a tatai Országgyűlés téri Díszállat és Horgászbolt támoga­tása. A korábban közöltektől elté­rően az egyesület munkájáért az Országos Környezetvédelemtől kapott jutalmat, elismerést. Huszty Levente A győztesek: Schmidt Béla, Pfandt Károly, Nagy Csaba Egy tabló a kiállításról 5 Bajban a Prépost A Prépost-tó az almásfüzitői horgászok El-Dorádója volt. Ere­detileg Duna-ág, folyómenti rész, először pernyetároló volt, mely­ből a timföldgyár alakított ki ta­vat. De csak ideiglenest, mert úgy tervezte, hogy később majd vis­­­szaveszi vörös iszap lerakására. S a horgászok majd kapnak he­lyette másikat. -Még ma is érvényes a szer­ződésünk­ a gyárral -mondja Stróbel Károly, az ATHE elnöke. - Csak hogyan készítene ott táro­lót? Meg mit tenne oda? Régi jó mecénásunk kritikus időszakot él át, jelenleg aligha segíthet. A Prépost közben megöregedett, meg kellene fiatalítani, felfrissí­teni a vizét, így viszont nemrég tömeges halpusztulás következett be. Legalább három-négy mázsa vegyes hal és egy mázsa harcsa teteme került a partra. Ahogyan az elnök elmeséli, amúgy érdekes tó az a Prépost, ahol a horgászok gyakorlatilag korlátlanul és méretmérés nélkül foghatnak halat, hiszen szabad víz. Az egyesület is innen hord át három-négy évenként új telepí­tést a Kavicsbánya-tóba. Csak­hogy ez sem olyan egyszerű, mert az iszaptárolásra szánt part negyvennégy októberében belee­sett a füzitői bombázás terüle­tébe, három nagy bombatölcsér van most is a tó mélyén. Amikor a halak észreveszik a lehalászást, ide húzódnak be. Ezekből aztán nem lehet őket kiszedni. Máskü­lönben is furcsa a halak járása. Részben ez okozta a halpusztu­lást és abban olyan nagymérték­ben a harcsákét. A kishalak ugyanis kihúzódnak a sekély részbe és odamegy utánuk a ra­gadozó. Még azt is tudják Stróbel Káro­­lyék, mi az „öregedés” és a tó romlásának oka. A Prépostban sok a korhadó anyaggal teli iszap (a volt pernye) a tó pedig a lapá­lyon a szelek előtt nyitott. A szél felkavarja ezt a sűrű iszapot, amiből így ammóniák szabadul fel. Ami mérgező és elvonja a vízből az oxigént. Ez főképp a sekély vízben észlelhető, a három bombatölcsér viszont ez esetben szintén életmentő. Különböző megoldásokkal próbálkoznak, dehát a nagy támogató, a gyár nem tud most adni semmit. Fő­képp nem több milliót, amibe a Prépost megfiatalítása kerülne.­­ Fordultunk a MOHOSZ-hoz is, hogy segítsen. Ami összeget felajánlott, a tagonkénti normát, még a mentőakció megkezdésé­hez sem volna elég. Nem is tu­dom, minek fizetjük mi a jókora szövetségi díjat. Ezt nem lázadozva mondta Stróbel Károly, inkább a helyzet folytán kicsit nekikeseredve. A Prépost gyönyörű környezetben lévő horgászparadicsom volt so­káig. Most lehet, hogy agonizál, menthetetlenül. Ez fáj az egyesü­let elnökének, no meg a tehetet­lenség érzete. - vas - Stróbel Károly (középen) díjat ad át a „faluzsarunak”. Itt most nem kesereg Felmondás alatt A vadásztársaságok sorsa mos­tanában vegyesen alakul. Van, amelyik szívósan tartja rangját és területét, tagsága is állandó. Má­sutt egyszerre összegabalyodott minden, bizonytalanságot te­remtve erdőben, vadászban, talán még a vadakban is. Hídvégi Ferencék társasága most éppen felmondás alatt áll. Ötezer hektárnál alig több terüle­tük (nem mind erdő) nagy része a vértesi erdőgazdasághoz tartozik és onnan megkapták, hogy ha nem fizetnek ki többmilliós erdei vadkárt, szedhetik a sátorfájukat. Eddig is fizettek ilyet, de csak ennek töredékét. A társaságból többen legyintenek: „Majd akkor fizetünk, ha kinő a tollunk.” De hát a hivatalos felszólításokat il­lik figyelembe venni. Vagy lega­lább a felszólítóval megtárgyalni a helyzetet. Csakhogy a vértesi erdőgazdaság szóba se áll velük, még jogi képviselőjükkel is fél­vállról beszélt az ügyről. A hírek szerint a felmondásban más vértesi társaságok is sorstár­sai Hidvégiéknek. Aki egyébként azért érdekelt közvetlenebbül is a dologban, mert ő a társaság gaz­dasági vezetője. Aki anyagilag és számszakilag is jobban észre­véte­lezheti a közelgő torpedó mére­tét, gyorsaságát, még azt is, hogy egyáltalán van-e benne töltet vagy csak sanda szándékkal elin­dított ijesztgetés.­­ A mi társaságunkat sokan irigylik, mert amit lehet, megte­szünk huszonegy tagú közössé­günkért, újakat pedig nem ve­szünk fel. A mi erdőrészünkben rend van. A vadakat rendszeresen etetjük, van fizetett vadőrünk, aki nemcsak a vad, hanem az erdő ál­lapota fölött is őrködik. Talán azért irigyelnek bennünket má­sok, akár az erdészettől is, amiért valahogy hozzánk szoknak a va­dak, mert jól el vannak látva éle­lemmel és a kilövésük sem elha­markodott. A java persze külföldi vadászoknak jut, osztráknak, németnek, franciának, de az adja bevételünk nagy részét. Vagyis jól gazdálkodunk és tudomásul vesszük a kényszereket, amik egy vadászra várnak. Azok is téved­nek hát, akik ezt a hobbit még mindig nagyúri allűrnek­ tartják. Alaposan megdolgozunk a szen­vedélyünkért és sokat áldozunk érte. Pedig jól meg kell gondol­nunk, amikor az ujjunk a rava­szon bizsereg, hogy mire lövünk.­­ Hogy szaporíthassuk a lövő­élményeket, kapcsolatot tartunk egy Szolnok megyei társasággal. Náluk van kisvad, nyúl, fácán, ők meg viszonzásul nagy vadra lőni jöhetnek ide. Általában mondhatom, hogy elismert helyünk van a vadásztársada­lomban, amit mi igyekszünk is annak min­den közösségi jellegével és etikájával be­tartani. Most éppen a terület­adóval van ba­juk, legalábbis az utóbbi idők­ben.­­ Először a felmondást kaptuk meg, amit eleinte valóban nem vettünk komolyan, inkább valami hivatali formulának tartottuk, ami esetleg összefügg a kárpótlási törvénnyel vagy más privatizá­ciós rendelettel. Hiszen elég sok­szor jön szóba mostanában az erdő tulajdonjoga. De aztán kö­vetkezett a kényszerítő szankció, hogy fizessük az előző évi erdei kár többszörösét, ami elviszi mind, amit a külföldiek vadászta­tásával és a vadhús beszolgáltatá­sával szerzünk. Még a saját tagdí­junk is rámenne. Ez mindenképp orvlövészet. Holott a vadásztár­saság, ha úgy működik, mint mi, az orvvadászoktól is védi az er­dőt, meg az orvfavágástól. Azt a fát védi, ami az erdészeté. Mi megbecsüljük az erdőt, hiszen abban nevelkednek, gyarapodnak vadjaink. De azért is megbecsül­jük, mert a területünk nagy része tájvédelmi erdő. Védett. Nemzeti érték. Ilyenformán is értékvédők vagyunk. Újabban erről rendelet jelent meg, vagy törvény. Mi eb­ben bízunk. Hogy nem lehet csak úgy kidobni bennünket abból az erdőből, amit évtizedekig jó gaz­daként védelmeztünk. Persze, jó lenne, ha az erdészet vezetője ez ügyben szóba is állna velünk. Nem tudom, vadászkalapot hord-e. Ha azt, nem esik le a fejé­ről, amikor majd velünk beszél. Hídvégi Ferenc e prológja (vagy epilógja) az ügyben elég higgadtan hangzik. Egy bányász, aki harminchat és fél évet föld alatt töltött, amúgy sem hirtelen­­kedik. Havasházi László Ma már a vadászat és a vadászok sem a régiek 4. Vadásztársaságok - tapasztalatok... „Alig negyedéves tagságomat felmondva másik társaságba lép­tem be. De ez már egy másik tör­ténet.” - itt hagytuk abba a leg­utóbbi részt, s a következőkben a társasági ténykedésről, helyzetről beszél riportalanyom. - Régen is voltak vadásztársa­ságok, terület nélküli vadászen­gedélyes vadászok úgyszintén. Mi akkor, mint említettem, va­sárnapi vadászoknak hívtuk őket. Rendszerint apróvadas jellegű te­rületen vadásztak. A menőbbek egyénileg is béreltek területeket. Tagjai az akkori középosztályból tevődtek össze. Nem tudom, ki­nek fizettek bérleti díjat. A mi uradalmunk intézője, aki a mai agronómusoknak felel meg, szin­tén bérelt egyénileg egy apróva­das területet. Egy alkalommal a „betakarításhoz” engem is meg­hívott. Valószínű nem kívántak nekem kéz- és lábtörést, vagy egyéb nyomdafestéket nem tűrő eredményt. A vadászok baboná­sak. Kocavadász módra használ­tam a puskámat, mint sem előtte, sem utána. A legjobb vadász is kifog néha ilyen rossz napot. A mai vadásztársaságok össze­tétele helyeselhetően más. Együtt vadászik az orvos és a beteg, az ügyvéd és a kliense, a vezérigaz­gató meg a bányász, sőt itt-ott ta­lálkoztam már női fegyverforga­tókkal is, akiknek lőkészsége vagy az átlagon aluli, vagy felüli volt. Nem is olyan régen egy tár­sasvadászaton szinte minden haj­tásban csinos fekete hölgy volt a szomszédom. A nyulakat meg a fácánokat szinte „madzagon” húzták felém. Töltöttem, lőttem és találtam. Az egy ilyen nap volt.­­ A vadásztársaságok műkö­dését jogszabályok és egyéb belső írott szabályozások hatá­rozzák meg. Ennek szükségét - természetesen - indokoltnak tar­tom. De a túlszabályozást, ami főként magyar specialitás, azt már nem. Említhetném közülük pld. azt, hogy éjszakai vadászat­nál fényszóró használata köte­lező. Ez azt jelenti, hogy a vad­nak se éjjele, se nappala és rend­szerint átvált más területre, ahol nyugodtan hagyják táplálkozni. Azt, hogy a vadászatot vadász­­vizsgához kötik, főként azok ré­szére, akik az otthoni családi körből semmit sem hoztak ma­gukkal, csak helyeselni tudom. Sőt még szigorítanám is azzal, hogy egy-két évet fegyver nélküli gyakornokként töltsenek el a va­dászok körében. Ezt a „szakmát” tankönyvekből megtanulni nem lehet. Annyira nem, hogy még a leggyakorlottabb vadász is „hi­bázhat”. Egy híres vadászunk története arról szólt, hogy a medve helyett, amire lőtt, egy jól megtermett vaddisznó kant talált. Egy másik szaktekintélynek örvendő va­dászismerősöm a szarvas „rudli­­ból” egy borzas tehenet szeretett volna meglőni. Lövésébe várat­lanul egy bika lépett bele. Az ilyen tévedésektől - be kell val­lanom - az én vadászéletem sem volt mentes. A helytelen jogszabályalkotás csúcsát, amely az utóbbi idők szüleménye volt, a kötelező or­vosi vizsgálat váltotta ki, hatal­mas vihart kavarva a vadászati berkekben. Az 1992. évi NIM­RÓD vadászújságban a vadászok érdekvédelmi szervének riportere megszólaltatta a jogszabályalko­tókat és - többek között egy pszi­chiátert is -, a Mesél majd az utókor című cikkben. Ehhez ké­pest a Hofi-kabaré halotti beszéd. Dolgozhatnak a háziorvosok, no meg a fellebbviteli bizottságok, amelyek a vadászatra való alkal­masságot megállapítják. A vadá­szok egy része pedig izzadhat a tesztelések alatt és ráadásul még fizetni is kell érte, és nem is ke­veset. Ezzel a jogszabállyal meg­előztük az Egyesült Európát. Azt, hogy miként működtek a régi vadásztársaságok, nem tu­dom. Azok, amelyeknek egy Kit­­tenberger Kálmán, vagy egy Fe­kete István és még sorolhatnám hazai kiválóságainkat volt a tagja, biztos, hogy kifogástalanul. És ez ma is így van. Maradjunk annál, hogy vannak jók és még jobb társaságok. Ismerek egy ilyen még jobb vadásztársaságot, ahová mint vendégvadászt egy muflon kos lelövésére invitáltak meg. Váltott kísérőim jelenlété­ben módom volt a vadászterületet külsőleg megismerni. Lekaszált lucernaföldjeik szénájával rakták meg a szarvas- és őzetetőket. A szórókon már messziről látszott, hogy feltöltött állapotban várják terített asztalként a különféle vadfajokat. Előttem ennek a terü­letnek a vadászmestere jelesre vizsgázott. Szerette a vadat, értett a vadgazdálkodáshoz, amit eset­leg nem tudott, azt valakitől meg­tanulta. Tudta, hogy hogyan kell vadásztatni, a vendég sikeres lö­vésének örülni, és az elejtett vad­nak a végtisztességet megadni. A vadászmester tudta azt, hogy mi illik, és emlékeim között mind­végig meg fogom őrizni annak a trófeás vadnak az elejtését, amely még a lőjegyzékemből hiányzott. Annak a vadásztársaságnak, amelynek ilyen vadászmestere van, egyértelmű, hogy a vezető­sége is hasonló szakmai tudással és hozzáértéssel intézi a vadász­­társaság különféle ügyeit és a közgyűlésnek, amely minden va­dásztársaság legfőbb emelt fővel számolhat be.szerve. Ez azonban - sajnos - nem mindenhol van így. (Folytatjuk) Sugár Riportalanyom nemcsak szemléli a természet szépségeit, meg is festi azokat. Képei az erdő és az állatok ismeretéről árulkodnak.

Next