Komáromi Lapok, 1920. július-december (41. évfolyam, 47-97. szám)

1920-08-07 / 57. szám

1~20. aug 7. sőt az igaz üggyel együtt érző minden polgár­nak támogatásáért tisztelettel folyamodik. Teljhatalmú Miniszter Úr! Mi teljes meg­nyugvással tesszük le egyletünk sorsát Minisz­ter Úr kezébe, hisszük és reméljük nem fog bennünket megfosztani második otthonunktól, s nem akarja, hogy tagjaink szerte szóródva,­a korcsmák erkölcsrontó légkörében szívják ma­gukba az államra és társadalomra egyaránt ká­ros eszméket. Kérésünk mielőbbi teljesítését kérjük : Komárom, 1920. évi augusztus hó 3-án. Printz Nándor s. k. Babics Endre lelkész s. k. elnök, ü­gyv. elnök. ^ A komáromi róm. kath. legényegylet fen­tebb közölt panasz beadványában foglaltakhoz, a mikkel mi is mindenben egyeértünk, egyelőre csak azt kívánjuk hozzáadni, hogy az egylet működéséről soha nem tapasztaltunk mást, minthogy tagjait keresztény valláserkölcsi ala­pon munkaszerető, becsületes polgárokká töre­kedett nevelni. Tagjai szabad idejüket egyleti helyiségük­ben tisztességes szórakozással és erkölcsöt, műveltséget fejlesztő önképzéssel töltötték, mely­nek eredményeként Komárom város nagyközön­ségének többször volt alkalma lelki gyönyörrel élvezni az egylet által rendezett, magas nívón álló műkedvelői előadásokat. E magyar ifjúsági egyesületnek minden valószínűség szerint rosszakaratú, besúgáson alapuló, téves feltevések alapján történt meg­semmisítése, pótolhatlan vesztesége a komáromi egész­ magyar társadalomnak, de kell, hogy sérelme legyen minden igazságszerető embernek. Reméljük, hogy a hatóság a kellő felvi­lágosítás után be fogja látni, hogy egy nemes célú magyar ifjúsági egyesületet ártatlanul súj­tott meg nem érdemelt büntetéssel, s módját fogja találni, hogy a Komáromi róm. kath. le­gényegylettel történt nagy sérelem mihamarább orvosoltassék. viszontválasz és végszó. A béke embere vagyok, mint a Békefeje­­delemnek, az Úr Jézusnak szolgája. De állom a harcot, ha kell, szóval, tollal, . . . igazsággal, mint egri magyar gyerek. Az állami tanfelügyelő úr július 20 án eldobta, a szót ... a rossz nyelvek szerint ugyan­csak kínjában, észre sem vevén, hogy keztyíit dobott, melyet valakinek fel kellett vennie. E hó 3-án kelt válasza már nem eldobott szó, hanem meggondolt és tárgyilagos cikk, de nem tartja szem előtt e szabályt: „Distinque, fráter et bene docebis!“ Öreg embereket nem lehet mindig s mindjárt könyörtelenül félredobni s nem is lehet mindig pótolni. Vannak, kik az irodai dolgokban nehéz mozdulatnak s elnézésre szo­rulnak, de más dolgokra még alkalmasak, sőt koruknál, tapasztalatuknál, bölcsességüknél fogva szükségesek a fiatalabb erők közé. „Tollatur abusus, maneat usus!“ Osto­rozzuk a hibákat, a vétkes mulasztásokat és erre nézve fogjunk kezet! De ne vágjuk ki a gyümölcsöző fát egy száraz ág miatt. A sekrestyés- és harangozó tanítókról való kiszólás már elcsépelt közhely. Hála Istennek azért, hogy a régi alakjában idejét múltba, bár az isten házában szolgálni dicsőség! „Service Deo requare est." Hogy tanítókból tanfelügyelők lehetnek, az nem az országvesztésnek, hanem a mai kor által megérlelt igazi demokráciának gyümölcse. Művelt tanítóink közt van elég, ki a magasabb állásra alkalmas. A kath. tanügy soha sem volt hátrama­­radva. Nem ismeri a történelmet az, ki annak „kerékkötői“-ről szaval. A kidült- bedült iskolák eltakarítása sok gondot fog adni az egyháznak és az államnak egyaránt. A pontos beiskolázás és a sok mulasz­tásnak beszüntetése kívánatos dolog. Sokat küzdöttem ezért 20 éven át, de nem szemfény­vesztő papiros-rendeletekkel, hanem okkal-mód­­dal, kitartó munkával . . . sok eredménnyel. De vigyázzunk! Ne legyen több a papiroson, mint az életben, a valóságban ! „Hic Rodus, hic salta,“ Ha az uj tanfelügyelő ur majd ered­ményekre hivatkozhatik, fejet hajtok előtte, ha csendesebb lesz is a hangja. „Komáromi Lapot Végezetül álljon itt e példa: Egy ur sé­tált Budán. Kutyája vele volt. Egy üzlet fölé kiakasztott krampusz a kutyára esett s az szét­tépte. A kereskedő kirohant és lármát csapott. Az ur fizetni akart. Egy vizslaszemü suszterinas odaszólt: ne fizessen az ur, mert a krampusz kezdte!. . . íme a vitát a tanfelügyelő ur kezdte s én jól tudom­­ hogy békés ember létemre kutyamunkát kellett végeznem, a támadó kram­puszt megtépáznom. De megnyugtat az a tudat, hogy a munkát igyekeztem emberül elvégezni. Csicsó, 1920. aug. 4. Szőke Kázmér dr. Rab magyarok, Besszarábia és Dobrudzsa ismeretlen oláh falvaiban dolgoznak egyelőre azok a magyarok, akik a bukaresti mozgósítási parancsnak nem tettek eleget s akiktől az oláh rettegés az élet­tel egyformán félti a nagy antantigazságot. Test­véreink, véreink erre hányja verejtékes homlokkal és elborult lélekkel a sáncot Dobrudzsában, a többiek északon, délen és messze keleten Szi­bériában szenvedik a rabságot és várják, szo­morú életük egyetlen titkos szép reménységével várják mindannyian az órát, amely az elvesztett drága szabadságot hozza meg számukra. Szemünk a világtáj minden irányában rab magyarok felé tekint. Arcukat, felénk sóvárgó tekintetüket látjuk bármerre pillantunk és sóhajba elröppenő szenvedéseik és vágyakozásaik szavát úgy halljuk, mintha ezt visszhangozná föld és ég. Akasztófa elől és golyó elől viszik most messze székely testvéreinket, szomorú rabmun­­kára: sáncot emelni, árkot ásni, magyar verej­tékkel és magyar vérrel körülbástyázni az oláhot, amelyet a kifizetett vérdij fejében úrrá emelt Erdélyben szövetségesei kényszerű akarata. Minden idáig hallatszó jajszó és legördülő könycsepp százszorta jobban éget, mint valaha. Reménységünknél, igazságunkba vetett rendit ■­hetetlen hitünknél most nekünk sincs egyebünk, ,a hit szent ajándékánál egyebet nem adhatunk s amit küldünk és­ üzenünk északra, délre és keletre: legdrágább kincsünk, a szeretet, amely nem felejt és a közelgő szabadság hajnalán készít a testvért ölelkezésre. Bizakodásunk és hitünk minden erőssé­günk, az igazságunk és éltetőnk, ezek legyenek az ő sorsuknak is világitó égi jelei, amelyek át fognak vezetni mindannyiunkat a végnélkülinek rémlő éjszakákon. Rab magyarok, mind, akik ma messze vannak tőlünk, ne temessenek. A Golgotha fölött a felhők kárpitja már megrepedt és min­den óra a szárnyakon visz előre a hazajövetel felé. Az államellenes izgatással vádolt tizenhét ártatlan magyar pere még el se intéződött, máris újabb utód kerül be az ügyészség fog­házába. Kovács László nagyidai jegyzőt hoz­ták be, aki a gentprovokatőröknek köszönheti letartóztatását. Hivatalos úton nem volt mó­dunkban a tényállásról pozitívumot megtudni, megbízható értesülések szerint azonban Kovács letartóztatásának előzményei a következők : Feljelentés érkezett a hatóságokhoz, hogy Kovács László elősegíti utasoknak a magyar határon való útlevél nélküli átlépését. A napok­ban két férfi jelent meg nála, akik magyar tiszteknek adták ki magukat s kérve­ kérték a jegyzőt, nyújtson segédkezet ahoz, hogy hazá­jukba jussanak. Kovács László szabódott, de később ismételt felkérésükre megígérte, hogy segítségükre lesz s a­mennyiben módjában áll, mindent elkövet, hogy a határon átjussanak. A két férfi erre leleplezte magát s miután detek­tívek voltak, Kovács Lászlót azonnal letartóz­tatták és bekísérték Kassára. A Horthy-tiszt képében bemutatkozó két agens provokatőr szerepe aljas és visszataszító. Ma itt, holnap ott fonják a hurkot mit sem sejtő és senkinek se vétő emberek körül. Eper­jesen nem átaltak két ártatlan, minden politi­kai tevékenységtől távol álló úrinőt tőrbe csalni s miután négy napig undorító cellába zárták őket, bűzbe­ is piszokba, ahol patkányok ug­ráltak át felettük, minden kihallgatás nélkül, betegen hazabocsátották őket. Nincs bizonyíték egyikük ellen sem. Csak a vád, amelyet denunciánsok emelnek, rossz­akarat és kaján káröröm, amellyel a tőrbecsalt embereket börtönbe juttatják. Miért denunciáns­­kodnak, miért agent provokatőrösködnek, mit akarnak a békéba szorított, meggyötört és szó­­talan magyarságtól ? Nézzünk egyszer végre szembe a váddal. Hogy az érzésünk magyar, hogy a szívünk rezgése magyar,s hogy mi lélekben el nem szakadtunk a magyarságunktól, ahoz nem kell agensprovokatőr. Nyíltan megmondjuk mind­annyian mindenkinek. Hogy sebünk van, amely vérzik és fáj, azt se titkoljuk. Mi bekötöttük, hogy hegedjen, ha bír, miért tépik fel erősza­kosan mindig, hogy megnézzék, mély-e még, és fáj-e. Fáj és fájni fog örökké. Hirdetések felvétetnek lapunk kiadóhivatalánál. A denunciánsok Eldorádója. Munkában az agent provokatörök. — A nagy­­idai jegyzőt is tőrbe csalták. — Mikor lesz már vége ennek a munkának?! A Kassai Napló julius 17-iki számából vesszük át az alábbi cikket, amely Jankovich Arisztid, bagotai földbirtokossal nem rég tör­tént eset egy hasonmását írja le: Tisztogatásra bőven volna alkalom minden­felé. Száz égetően sürgős probléma megoldása vár a kormányra, nagy, szociális, gyönyörű feladatok, amelyekkel az állam jólétét, a belső rendet és nyugalmat, a lakosság boldogulásá­nak lehetőségét alapoznák meg. De nem teszik. Az állam és hatóságok energiája, ambíciója Szlovenszkóban egyetlen egy irányban merül ki: politikai mártírokat csinálni ártatlan embe­rekből s állandóan megtölteni velük Illavát. Keserű cinizmus mondatja velünk a sza­vakat, de mégis úgy van: amikor Illaván csök­ken a létszám, menten újabb hazaárulásról jönnek a szenzációs hírek s az elhagyott cel­lákba újabb magyarok kerülnek. Minden esz­köz jó hozzá, az agent provokatőrségtől a de­­nunciálásig. Bús regős ének, Haj regő rejtem, Szép régi regéim Haj, hogy elfelejtem ! Szép régi virágim Bús szivemből kiszedem, Uj napok bajával, Új bajok dalával Állok itt a küszöbön. Haj regő rejtem, Öreg éccaftában Bús könnyemet ejtem Most magyar regősnek Széllyel nézni se lehet . . Mért is ad az Isten ilyen igen-esten Halottlátni szemeket ? 1 Haj regő rejtem, Terebélyes tölgyet Láttam öszvetörten, Régi csuda bástyák Borba bizony omlanak, Világnagy remények, Minden szemefények Mostan igen bomlanak ... 3. oldal.

Next