Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)
1925-02-21 / 23. szám
1825. február 21. magyart képzelte azokba bele, amilyennek ihletett lelkével látta, tudta, szerette volna látni, tudni a véréből való vérét, a fajából való nért. Ezért festette fehérre, a könnyek és sóhajok kisérte históriánk szürke, sőt fekete lapjait is. Azért idealizálta a magyar földet, falut, bőst, parasztot és a magyar szivet, mert tudta, hogy az még nem olyan, nem egészen olyan, lent amilyennek lennie kellene. És örült annak, mikor oyannak mutathatta be a népét, amilyennek ő látta. Rajta át sugárzódot bele millió életbe az építő általános kegyelem. „Örüljetek az Úrban mindenkor.“ Az isteni Ige fényénél tanuljunk meg mi is örülni, s örülve Jókait ünnepelni. Különösen mi akik abban a városban lakunk, élünk, amelyben száz évvel ezelőtt a naggyá vált kis Jókai megszületett. Mert nem elég a fényes ünnep, ritmusos szavak, az ünnepi óda. A beszédünk a elején felsorolt nagyok öröm ünnepén is meg voltak azok. S hol maradt a hatásuk? És mit érne minden lelkesedésünk, az ünnepnapjaink, az öröm-ittas büszkeség, ha hetek, hónapok múlva, vagy egy két esztendőnek múltba múlásával lefoszlana lelkünk ünnepi köntöse, s nem emlékeznénk már az ünnepi szavakra, Jókaira ? Jókai idealizmusára ? — Ünnepre készülünk. Örülni készülünk. Örüljünk annak, hogy Istennel kezdjük. Ne legyen önámítás az, amit most imádságos hangulatnak vélünk. De ne is legyen csupán csak hangulat. Gyűlölködő korunk egyensúlyát csak a szeretet állithatja helyre. És az az öröm, mely az Úr szerinti örvendetes. Engedjük mi is átszőni szivünket a szeretetnek hajszálvékony aranyfonalaival, melyeket Jókai sodort a szivéből — olyan hosszúra, hogy egész a jövőbe elérnek. S igy fonjon glóriát ünnepi örömünk: Jókai feje köré. I* A nagy égi Művész adta nekünk ezt a nagy földi művészt. Lássuk meg tehát Jókaiban is a „soli Deo gloria“ t. Mert az ezerszinű, ezermelódiáju, ezermeséjü művészet is azért általános kegyelme az Istennek, hogy abban is őt lássuk, azért is Neki adjunk hálát. Tehát Jókaiért is. Weil Miklós de. a bécsi ortopéd kimika (Lorenz tanár) volt ortoped operatőrje testegyenészeti intézete Milan, ViUont 51. sz. alatt. Rendelás: töbsi görhülések, O- és X lábak, veleszületett csipőficautodás, befelécsavart u.n dongalábak, bénulások utáni elferdülések, láb- és kézfájdalmak, csont- és izületi megbetegedések, friss és rosszul gyógyult csonttörések, lúdtalp stb. eseteiben. Gyógytorna rossz testtartsa, valamint egészséges gyermekek számára is, individualizálva (egyenkénti és csoportkezelés). Ortopéd apparátusok, gipszkötések és bandázsok készítése, műtéti kezelés, villamos kezelés, diatermia, kvarcfény (mesterséges magaslati napfény), hőlég és arsonval kezelés. 563 Röfidölő árak: d. e. 10—2 tg, d. u. 3—5§g. _________ Telefon i 25-96._________ — Vegyen és küldjön Jókai képeslapokat minden magyar ember. Kapható SPITZER SÁNDOR könyv- és papírkereskedésében. , Komáromi Lapok“ Jókai szelleméhez*), Irta: Borka Géza dr. Költő, kit Isten magyarnak teremtett Hogy néped arcát szebbé gazdagítsd, Fajod szivét a Szép ormára feltedd S meséinket a nagyvilágba hintsd: Eljöttünk lelked büszke templomába, Hogy megköszönjük minden kincsedet, Hogy bűvös ajkad szent szavát megáldva Könnyes mosollyal áldozzunk neked. Nézd, árva néped porba sújtva pusztul S minden kuvik csak bajt rikolt neki, “ Nincs Istene, hogy mentse a gonosztul, Erdő kezét az ég is elveti . . . Ládd, hogy lehervadt sok csodás virága: Sok szép hitéből semmi sem maradt! Ékszernek tette Isten a világba S most nincs szegényebb a nagy ég alatt. Nézd, itt bolyong kietlen kertek alján S a szél fölötte bánatot kavar ... Sivár mezőn, jövőtlen utakon jár, Szivének minden álma oly fanyar! Ezer sebénél kinzóbb az a kétség, Hogy kell-e még, hogy van-e helye itt? Cserél-e hajnalt ez a vak sötétség? Felejtheti-e fájó sebeit? Szólj, mit tegyünk? A halott tornyok alján Vak pörbe hivjunk Istent és eget ? Vagy Menedékel-t hajtogatva balgán Forgassunk bus szivünkbe késeket ? Beszélj! A lelked múltat és jövendőt Egyforma fénnyel átívelve lát: Itt áll a néped, kétségben ne hagyd el,sodázd reá lelked zengő balzsamát Ne törjük, ugye bánattal szivünket És csüggedést se szóljon hát a szánk! Az a kemény kéz, mely ma sújtva büntet, Dérit még, ugye reggelt is reánk?! — Láttál te is már nagypéntek keservét, Midőn a néped napja megfakult. De látó lelked soha, akkor semiért! Jövőkbe néztél, hogy ha fájt a múlt Láttál te is, hej Szomorú időket Midőn a sorsunk Véres könyvet irt S ez ünnepek Hétköznapok-ík törtek S a Megölt ország könnyét rejtve sirt De mégis Minden poklokon keresztül A Szabadság a hó alatt is élt, Targalyakon uj élet lelke rezdül S az Aranyember boldogan mesélt. Mesélt .. . szavának bűbájos zenéje Mosolyt fakasztott, könnyeket törölt. . . A népe boldogan siet féléie, Ki véle sirt és véle is örült . . . — Majd békés munka szebb útjára lépvén Szivünkbe ő tett ideálokat, Melyekből áradt élünkbe elég fény, Hogy hímezhessünk hivő álmokat, Igen! Hiszünk és akárhány Mohácson Átgyőzzük hímes, gyönyörű hitünk: Vagyunk s leszünk, bár száz jövendő ártson S bár ködbe haljon minden ünnepünk! A törzset, melynek ilyen a gyümölcse, A népet, melyből ilyen fény eredt, Hogy bármily vész a pusztulásba döntse, Végkép, örökre. . . nem, az nem lehet! Költő, kit Isten mi közénk teremtett, Hogy néped arcát szebbé gazdagítsd, Fajod szivét a Szép ormára feltedd S meséinket a nagyvilágba hintsd: A mi szavunk az ajkadon keresztül A világkoncert csodás hangja lett, Kicsiny sorsunkból világégre lendült, Mit gazdag lelked szép ivére vett ! — S ha kérdik tőlünk, mik vagyunk, mit érünk, Magyar voltunkon mi az emberi: Rád kell mutatnom! Benned ég a vérünk És fényivel az ég színét veri. Torony vagy büszke szellem te naplómunkon S ha elmúlnánk, te akkor is maradsz! S ha pusztulás kél halott romjainkon, Harang te lesz és magyar hangot adsz! *) A komáromi Jókai Egyesület Jókai ódapályázatán az első díjjal jutalmazott pályamű. _______________________________8, oldal. Az első találkozás. — Jókai Mór életéből. — írta: Szijj Ferenc. Levél Jött a Szombathy-utcai zöld zsalugáteres házba. Pestről jött a levél, ismerős kézírás gyöngybetűi mondják el a címzést rajta : „Tekintetes nemes özvegy Jókay Józsefné aszszonynak Rév-Komáromban.“ A pecsétje is ismerős annak a levélnek, a Jókay-nemzetség címerét viseli magán. Megdobbant a szive öreg Jókay Józsefnének, mikor ezt a levelet kezéhez vette. Hiszen ez a fia irása, a legkisebb gyermekéé, Móricé, akire olyan nagy oka van haragudni az édesanyának s aki mégis a legkedvesebb a szivének. A megbántott, a vérig sértett anyai szív háborog, de a kezek reszketnek, a szemek könnybe lábbadnak, mig sietve feltöri a pecsétet és kihajtogatja a levelet. Közben végigviharzik az elméjén sok minden érzés és mig odailleszti a szeméhez az okulárét s az ablakhoz megy, hogy a zsalugáter nyitott lapjai közt betolakodó napsugár világánál jobban lássa a szeretett kéz vonásait, gondolata hirtelen végigsuhan azon a háromnégy esztendőn, amióta nem látta szíve legszeretettebb gyermekét. De sok minden is történt ez alatt a pár év alatt, de nagyot is fordult a világ !... — Szegény jó uram, — sóhajtja özvegy Jókayné — ha élne, mit szólna ezekhez? Talán jobb is, hogy meg nem érte mindezt! Mert, ha büszke lett volna is arra, hogy fia olyan előkelő szerepet vitt a sajtószabadság kivívásában, de az mégis csak bántotta volna kissé, hogy Móric az ő lelkes, nagy fellángolásában még ősi nevét is megmásította, elhagyván az Ásvai predikátumot s a Jókay nevet is csak egyszerű ivel írja. S ha örült volna is fia írói sikerének, amit azzal a regénnyel, a „Hétköznapok“-kal, meg egy s más elbeszéléseivel szerzett, de az bizony sehogy sem lett volna kedve szerint, hogy Móric sutba dobta a fényes eredménnyel szerzett ügyvédi oklevelet és ahelyett, hogy biztos kereset után láta, iróskodik. Lám, a forradalom alatt is mennyi aggodalmat kellett kiáltani miatta, mert, hogy az élete mindig kockán forgott. Pedig itten, Komáromban is keserves volt akkor az élet. A harcok, a bombázás örökös nyugtalanságban tartották a várost. — Mikor leégett a házunk, amit szegény jó urammal együtt építettünk, még a fejemet is alig volt hová lehajtanom. Aztán mi haszna volt mindennek ? A lelkesedés, a vérpazarlás, a hősi áldozatok, mindmind kábavesztek. A német most még jobban nyakára ült az országnak. A magisztrátusból is kiverték mind a régi embereket. Bizony, talán jó is, hogy a Gondviselés nem engedte mindezt látni, végigszenvedni az én jó uramnak, akinek ez mind nagyon, de nagyon fájt volna. Hát még ha arra az örökös bánatra gondolok, amit a házasságával okozott az a Móric gyerek ! Hogy az én zsoltáros jámbor ágban nevelt fiam, tisztes név viselője, tekintélyes, nemes család sarja, feleségül vett egy teátristanőt, akinek a neve sem valódi, aki nap nap után kifestett arccal, maskara ruhában, képzelt alakok érzelmeit játszva, költött személyek szavait mondva, azok arcát, mozdulatát véve magára áll a publikum elé s ezért fizetik, ebből j él. Lehet-e az ilyen nő hűséges, igaz az urához, lehet-e annak büszke, önérzetes, mélóságos a tekintete, meleg, őszinte a szava, valódi a gyöngédsége, szemérmetes a szerelme, mikor , ezt már mind elpazarolta ott a lámpások előtt, mindenki szeme láttára? És feleségül vette azt a nőt, noha jóval öregebb nálánál. Elvette úgy, hogy nem szólt előre az édesanyjának egy szót sem a szándékáról, eltitkolta, elhallgatta a saját anyja elől. Jól tudom én, megírta ezt mind Petőfi nekem őszintén ! Hanem ez mind csak fájt, csak nehézzé tette a szivemet. Ami megvérezte, ami kést , vert belé, az volt, hogy elszökött előlem, mikor odamentem hozzá, hogy lebeszéljem erről a végzetes szándékáról. Nem mert a szemem előtt megállni, nem akart látni, nem akart meghallgatni engem — az édesanyját!