Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-11-04 / 88. szám
1933. november 4 »KOMÁROMI LAPOK« Mi lesz, ha elfogy a szén? Nemcsak a költők, regényírók és tudósok csapongó képzelete szeret elkalandozni eljövendő évszázadok, sőt évezredek kissé ködös távolába. Jámbor kishivatalnokokkal, békés szatócsokkal és magányos sétájukat rovó öregurakkal is gyakran megesik, hogy pihenő órájukban elmerengenek pl. azon, hogy mikor fog bekövetkezni a világ vége és vajjon mi lesz a Földdel akkor? Megsemmisül-e valami szörnyű tűzben, mint ahogy a bogár nekiröpül a gyertyalángnak, vagy mint egy megfagyott golyó, gigászi jégteke, fog keringeni az idők végtelenségében. »Vannak dolgok, Horatio, miket emberi ésszel föl nem foghatunk« — mondá egykor a brit drámaíró óriás. Hiú és meddő erőlködés ilyen jóslatokba bocsátkozni. Mi lesz ötszázmillió év múlva? Istenem, addig mindenesetre nyugodtan alhatunk. Vannak azonban a közelebbi jövőre szóló kérdéseink is, így egészen jogosan érdeklődhetünk, hogy mi fog történni akkor, ha kiapadnak a szénbányáink? Ez a kíváncsiság éppen nem nevetséges. Annyira a technika korában élünk, hogy a gépek, melyeket azért találtak föl valaha, hogy szolgái legyenek az embernek, ma már nem is annyira cselédeivé, hanem zsarnokává nőttek a feje fölé. Ezek szabják meg életünk minden mozzanatát, még azt is, hogy miként mozogjunk, mikor együnk, hogyan öltözködjünk, az írók mit írjanak, a festők, szobrászok mit alkossanak, a bankár hogyan végezze a pénzkötéseit, a hadvezér hogy szőjje a csataterveit. Nincs az a földrengés, amely hatásában megközelítené azt a megrázkódtatást, amit előidézne, ha egy napon, mintegy varázsütésre, megállnának a hajók és vonatok, kihűlnének a gyártelepek összes kohói, a rotációs gépek nem ontanának újságokat és visszazuhannánk a múltba, jó másfélszáz esztendővel, amikor gyertyákat gyújtottak esténként a palotákban és postakocsin utazgattak távoli országok felé a vállalkozó szellemű emberek. Valahogy olyasformán lennénk, mint azok a hajótöröttek, akik egy csendesóceáni szigetre vetődve az ottani őslakók primitív életmódjához kellene, hogy lesüllyedjenek. Ez a katasztrofális fordulat akár holnap is beállna, ha nem tudnánk a földből már több szenet napvilágra hozni. Jellemző, hogy más bányászathoz képest a szénbányászat milyen óriási erővel és teljesítménnyel dolgozik. Évente 3500 métermázsa aranyat, 30 ezer métermázsa ezüstöt, egy milliárd métermázsa vasércet, de viszont 12 milliárd métermázsa szenet ásunk ki a földből, úgyhogy a föld felületén található minden emberre, négerre, eszkimóra, aggastyánra, csecsemőre, fejenként hat métermázsa szén jut. Persze, ennek a temérdek szénnek csak igen kis része az, amelyet a lakások fűtésére felhasználunk. Az oroszlánrészét a gépek fogyasztják el, az az összesen ötvenmillió tonnányi hajó, mely a tengereket járja, az a sokszázezer mozdony, mely a kontinenseken száguld és az a megszámlálhatatlan gyár és ipari üzem, mely mind szénnel tüzel. Hogy mekkora a világipar és világközlekedés évi szénszükséglete, az kiviláglik abból, ha elgondoljuk azt, hogy ezt a tizenkét milliárd métermázsa szenet egyszerre kellene elszállítani. Ebben az esetben 120 millió vasúti teherkocsit raknánk tele és ebből a 120 millió teherkocsiból huszonöt olyan vonatot tudnánk egymásmellé állítani, amelyek mindegyike körülfogja az Egyenlítőt. Nem is oly meglepő tehát, hogy éppen a legfontosabb és így legjobban igénybevett széntelepek kezdenek lassan kimerülni. Németország, Anglia szénbányáinak hátralévő élettartama száz-kétszáz, esetleg háromszáz év. Igaz, hogy az úgynevezett hatodik világrészen, az Antarktikon hatalmas szénrétegek hevernek egyelőre teljesen kiaknázatlanul, de még ha hozzávesszük azt is, hogy időközben eddig ismeretlen széntelepekre fogunk bukkanni, könnyű kiszámítani azt az időt, amikor az emberiség szén nélkül fog állni. Mivel nincs kimeríthetetlen szénkészletünk, magától értetődik, hogy a meglévővel a lehetőségig gazdálkodnunk kell. Iparban, közlekedésben, ahol csak lehet, más anyaggal próbáljuk a szenet helyettesíteni, így került sor a benzin, olaj égetésére, így születtek meg a gőzturbinák mellett a vízturbinák, szélturbinák. Újabb és újabb földgázrétegek feltárásával is gazdagítjuk meglévő energiakészletünket. Ezek mind szép és kedvező dolgok, de a szenünk mégis csak el fog fogyni egy szép napon. Tehát mi fog történni akkor? Alapjában véve gyerekjáték megjósolni ennek a majdani szénnélküli korszaknak a technikai életét. Kibírhatatlan katasztrófát jelentene a szénben rejlő energiaforrások kiapadása, ha nem lehetne ezek helyett újabb energiaforrásokat bocsátani az emberiség rendelkezésére. De ha így fogjuk fel a dolgot, azt látjuk, úgy vagyunk a szénnel, mint az a valaki, aki az őseitől örökölt néhány darab aranyból éldegél, miközben körülötte egész aranyhegyek tornyosulnak. A szén ugyanis annak a hőenergiának parányi töredéke, mely évmilliók előtt a Napból a Föld felületére jutott és elraktározódott az őskori növényekben. Ezek a növények aztán a földbe kerülve, elszenesedtek. Nos hát a Nap ma is, évezredek múltával is, éppen olyan bőkezűen lövell a Földre csaknem megmérhetetlen energiamennyiséget. Ez az energia többféle formában lép elénk. Melegít. A Földön egy négyzetméterre annyi meleg esik, hogy ha ezt a meleget fel tudjuk használni, egy háromlóerős gépet tudunk mozgatni vele. Máskép azt is mondhatjuk, hogy évenként földünkre eső naphő energiája az évi széntermelésben rejlő energiának a két és félmilliószorosa. Már szerkesztettek is olyan gépet, mely a maga hőfelfogó felületi részével, mint a napraforgó, szüntelenül a nap felé fordul. Egyszerűbb módja a napenergia felhasználásának, ha a levegő- és vízjárás segítségével hozzuk mozgásba gépeinket. Hogy a levegőmozgás és a víz körforgása a napenergia következménye, azt a gyerek is tudja. Hiszen a nap fölmelegíti a levegőt valahol, ez fölszáll, helyébe hidegebb levegő tódul. A hideg levegő helyébe viszont a meleg levegő áramlik. Ez a szél. A vízjárás magyarázata pedig az, hogy a nap melegének hatására a tenger párolog, ez a pára a szárazföldön mint eső, leesik, duzzasztja a patakokat, folyókat s ezek lefolynak a tengerbe. A szél és a víz folyása mozgás és így az energiának olyan formája, mely a legalkalmasabb más mozgás, pl. gépek mozgásának előidézésére. Különösen a víz mozgása jön számításba itt, mert ha veszünk egy folyóvizet, mindig tudjuk, hogy mennyi vízmennyiség és milyen sebesen indul alá, tehát egy bizonyos mennyiségű energiaforrást kapunk, így pl. könnyű kiszámítani, hogy Afrika legnagyobb vízesése, a Viktória három és félmillió lóerős energiaforrás. Hasonlóan gazdag energiájú a Niagara, vagy a Délamerikában levő Ignassu, a kisebb, de igen nagy számban levő zuhatagokról nem is beszélve. Tehát mi lesz? Egy félezred év múlva már nem lesz gőzmozdony, ellenben villamos vonatok röpülnek. Gyártelepeken elektromos motorok és generátorok forognak szörnyű sebességgel. Mindehhez az energiát a zuhatagokká tördelt folyók vize adja majd. És hogy fognak közlekedni a tengeren a hajók? Valahogy úgy, mint régen a vitorlások, de összehasonlíthatatlanul tökéletesebben használva föl a levegőben lappangó hőenergiát a levegő mozgása mellett vagy akkumulátorszerűen működő nagy energiakészletet visznek magukkal a hosszú xitra. Valamelyik világmúzeumban pedig üveg alatt egy öklömnyi fényes kékesfekete ásványdarab fog árválkodni ezzel a bizarr magyarázó szöveg 3. oldal. — Szén, amivel egykor hajókat, vonatokat és gyárgépeket mozgattak az emberek. Cs. Z. illír t én is tudom miniW gél: Grémiumi közlemények A Járási Kereskedelmi Grémium értesíti Nagymegyer község területén lévő kereskedő tagjait, hogy a járási hivatalnak a mai napon a grémiumhoz érkezett 19263/33. sz. rendelete szerint Nagymegyer községben a hetivásáros napokon a kötelező déli szünet fel lett függesztve s így már november 1-től kezdődőleg az üzletek a hetivásáros napokon az előírt reggeli nyitási órától az esti zárási óráig megszakítás nélkül nyitva tarthatók. A Járási Kereskedelmi Grémium kebelében létesült »Ruházati Kereskedői Szakosztály« folyó hó 29-én, vasárnap délelőtt 11 órakor tartotta a grémium kulturpalotai tanácstermében a grémium elnökének, Fried Jenőnek elnöklete mellett alakuló közgyűlését. A szakosztály megalakításának kimondása és az alapszabályok elfogadása után a közgyűlés megválasztotta a szakosztály elnökei és 14 tagú elöljáróságát. A szakosztály elnöki tisztére Kelner Gyula, helyettes elnöki tisztére pedig Braun Andor lett megválasztva. Eladó egy TELEFUNKEN 4 lámpás hálózati készülék jutányos 405a árban. Sümeg Rezső Ógyalla. gyünk? Hisz ez már a poznoki nádas!... Hát mért nem szóltál előbb? No, isten, ha elfog az eső!... De lesz itt ház, vagy csőszkunyhó biztosan ... a hivatalban említették a vadászok... Fürkészve nézett körül. Megremegtem. Hossz sejtés fogott el, amit nem a készülő vihar, nem az idegen hely indított meg. Az erdőből fojtott, meleg levegő lehelt ránk, a hegyek sötéten tömegeltek, szerettem volna visszafutni, de apám kézenfogott és egy ösvényre húzott. — Lala, hiszen már itt is van! — mondta szinte jókedvűen pár perc múlva s én nem tudtam, hogy minek örülhet, mert a bakacsinos ég arcát széltében-hosszában vagdalták már a villámok éles pengéi és a dördülések fülsiketítően zengettek a völgyben. Csak pár alacsony fűzfát láttam s apám dörömbölni kezdett valamin, aztán kiáltozott, majd a lábával rugdosódott. Akkor vettem csak ki, hogy fakunyhó az a valami, amit rugdosott. — Hát senki sincs itt? Már pedig nem akarunk tönkreázni, — mondta s kissé tanácstalanul nézett reám. kin az ujjamat szopogattam izgalmamban s éreztem, hogy a hátam gőzölög. Az eső már vadul zuhogott. Ekkor apám nekifeszült az ajtónak és benyomta. — No, hál’ Istennek, — mondta, amikor betuszkolt. Sötét kis kamra volt s kint is sötét volt a világ. Kegyetlen rossz szag ütötte meg az orromat. Apám gyufát gyújtott s némi kutatás után gyertyára akadt a polcon. — Apám! — ütött fejével a sarok felé, ahol valami szalmadikó volt — hiszen van is itt valaki ... Ugyan jól elnyomhatta az álom, ha még erre az égi háborúra se ébred föl! Hé, öregem! Zabba mennek a lovak! — ébresztgette tréfásan s az arcába világított. De rögtön meg is változott a hangja és borzalommal mondta: Uramisten,hisz ez halott! Ó... ó! Egészen fekete már! Nézd a kezét... Már jóideje, hogy indiánregényekből vett példákkal tartottam csak magamban a lelket s hol a jobb-, hol meg a balkezem ujjait harapdáltam izgalmamban. De amikor a halott fekete kezére néztem, amely valami piszkos rongyba csavarva lógott az ágy szélén, eltörött a mécses. — Ne bőgj most, ez komoly dolog, — szólt rám apám barátságtalanul, és ügyet se vetve rám, kutatni kezdett a szobában. Félelmemben az ajtóhoz húzódtam. Kint zengett, csattogott a világ s a víz dőlt, mintha dézsából öntögetnék. Akárhova néztem, borzalom fojtogatott. Szemem mégis apámba kapaszkodott az asztalnál állott és nagy figyelemmel olvasott valami levelet. — Be kell mennünk Poznokra. — mondta hirtelen. — Vihar? Hisz már múlik is, — fölényeskedett apám. — Egy kis langyos víz az egész. Majd megszáradunk, aztán kocsin megyünk haza. Elfújta a gyertyát és kituszkolt. Csakugyan enyhülőben volt a zivatar, de mire az erdő védelme alá értünk, bőrig áztunk. Reszketve mentem apám karjába fogózva és be-behúnytam a szemem, különösen, ha villámlott. Csúszva, bukdácsolva haladtunk, nem tudtam, merre? De végre házakat láttunk, pár világos ablakot: faluba voltunk. Apám bekopogott valamelyik ablakon s a csendőröket tudakolta. Hamarosan ott is voltunk. Az őrmester fölismerte apámat. — Mi történt, bíró úr? Csak nincs valami baj ? — Megvan a gazember. — mondta apám haragosan. — Megvan! A nádasmenti csőszkunyhóban fekszik... Csakhogy nem megyünk már vele semmire ... Kire tetszik gondolni? — A gyilkosra! A Pati kisasszony gyilkosára... Az olló végzett vele: vérmérgezést kapott s nem mert orvoshoz menni a gazember... Különben, azt hiszem, hogy a férje volt... Itt ez a levél is, ott lettem a kabátja zsebében... Vegye csak magához ... Az asszony könyörög benne neki, hogy váljanak el, mert szeretne újra férjhez menni... hiszen így áldatlan az élete... A gazember meg biztosan pénzt követelt tőle... Mert volt ez minden: matróz, hordár, mit tudom én... Lehet, hogy megtámadta az asszonyt, az meg védekezett, talán meg is szúrta az ollóval, s akkor a gazember megfojtotta ... — Az úrfi! — kiáltotta el magát a csendőr s még láttam, amint a karja felém kapott. Aztán megint zuhogni kezdett az eső, villámok cikáztak s egy fekete kéz nyúlt folyton utánam, hosszú ollóval. Sokszor ebből az ollóból cikáztak elő a villámok. Aztán az egyik próbabábút láttam, Pat kisasszony fejével, szelíden mosolygott és azt mondta: Nem kell félni, hiszen már megvan a gazember, de a fekete kéz egyszerűen félrelökte őt... És csak nagy-nagy idő múlva ismertem föl Dóra nénit az ágyam mellett. Iskolakezdésre gyógyultam csak meg és a későbbi időkben apám sohse hívott többé sétálni,