Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)

1933-11-04 / 88. szám

1933. november 4 »KOMÁROMI LAPOK« Mi lesz, ha elfogy a szén? Nemcsak a költők, regényírók és tudósok csapongó képzelete szeret el­kalandozni eljövendő évszázadok, sőt évezredek kissé ködös távolába. Jám­bor kishivatalnokokkal, békés sza­tócsokkal és magányos sétájukat rovó öreg­urakkal is gyakran megesik, hogy pihenő órájukban elmerengenek pl. azon, hogy mikor fog bekövet­kezni a világ vége és vajjon mi lesz a Földdel akkor? Megsemmisül-e va­lami szörnyű tűzben, mint ahogy a bogár nekiröpül a gyertyalángnak, vagy mint egy megfagyott golyó, gi­gászi jégteke, fog keringeni az idők végtelenségében. »Vannak dolgok, Ho­ratio, miket emberi ésszel föl nem foghatunk« — mondá egykor a brit drámaíró óriás. Hiú és meddő eről­ködés ilyen jóslatokba bocsátkozni. Mi lesz ötszázmillió év múlva? Iste­nem, addig mindenesetre nyugodtan alhatunk. Vannak azonban a közelebbi jö­vőre szóló kérdéseink is, így egé­szen jogosan érdeklődhetünk, hogy mi fog történni akkor, ha kiapadnak a szénbányáink? Ez a kíváncsiság ép­pen nem nevetséges. Annyira a tech­nika korában élünk, hogy a gépek, melyeket azért találtak föl valaha, hogy szolgái legyenek az embernek, ma már nem is annyira cselédeivé, hanem zsarnokává nőttek a feje fölé. Ezek szabják meg életünk minden mozzanatát, még azt is, hogy miként mozogjunk, mikor együnk, hogyan öl­tözködjünk, az írók mit írjanak, a festők, szobrászok mit alkossanak, a bankár hogyan végezze a pénzköté­seit, a hadvezér hogy szőjje a csata­­terveit. Nincs az a földrengés, amely hatásában megközelítené azt a meg­rázkódtatást, amit előidézne, ha egy napon, mintegy varázsütésre, meg­­állnának a hajók és vonatok, kihűl­nének a gyártelepek összes kohói, a rotációs gépek nem ontanának új­ságokat és visszazuhannánk a múlt­ba, jó másfélszáz esztendővel, amikor gyertyákat gyújtottak esténként a pa­lotákban és postakocsin utazgattak távoli országok felé a vállalkozó szel­­lemű emberek. Valahogy olyasfor­mán lennénk, mint azok a hajótöröt­tek, akik egy csendesóceáni sziget­re vetődve az ottani őslakók primi­tív életmódjához kellene, hogy le­süllyedjenek. Ez a katasztrofális fordulat akár holnap is beállna, ha nem tudnánk a földből már több szenet napvilágra hozni. Jellemző, hogy más bányászat­hoz képest a szénbányászat milyen óriási erővel és teljesítménnyel dol­gozik. Évente 3500 métermázsa ara­nyat, 30 ezer métermázsa ezüstöt, egy milliárd métermázsa vasércet, de vi­szont 12 milliárd métermázsa szenet ásunk ki a földből, úgyhogy a föld felületén található minden emberre, négerre, eszkimóra, aggastyánra, cse­csemőre, fejenként hat métermázsa szén jut. Persze, ennek a temérdek szénnek csak igen kis része az, ame­lyet a lakások fűtésére felhasználunk. Az oroszlánrészét a gépek fogyaszt­ják el, az az összesen ötvenmillió tonnányi hajó, mely a tengereket jár­ja, az a sokszázezer mozdony, mely a kontinenseken száguld és az a meg­számlálhatatlan gyár és ipari üzem, mely mind szénnel tüzel. Hogy mekkora a világipar és világ­közlekedés évi szénszükséglete, az ki­világlik abból, ha elgondoljuk azt, hogy ezt a tizenkét milliárd métermá­zsa szenet egyszerre kellene elszál­lítani. Ebben az esetben 120 millió vasúti teherkocsit raknánk tele és eb­ből a 120 millió teherkocsiból huszon­öt olyan vonatot tudnánk egymás­mellé állítani, amelyek mindegyike körülfogja az Egyenlítőt. Nem is oly meglepő tehát, hogy éppen a legfon­tosabb és így legjobban igénybevett széntelepek kezdenek lassan kimerül­ni. Németország, Anglia szénbányái­nak hátralévő élettartama száz-két­száz, esetleg háromszáz év. Igaz, hogy az úgynevezett hatodik világrészen, az Antarktikon hatalmas szénrétegek hevernek egyelőre teljesen kiaknázat­lanul, de még ha hozzávesszük azt is, hogy időközben eddig ismeretlen széntelepekre fogunk bukkanni, kön­­­nyű kiszámítani azt az időt, amikor az emberiség szén nélkül fog állni. Mivel nincs kimeríthetetlen szén­készletünk, magától értetődik, hogy a meglévővel a lehetőségig gazdálkod­nunk kell. Iparban, közlekedésben, ahol csak lehet, más anyaggal próbál­juk a szenet helyettesíteni, így ke­rült sor a benzin, olaj égetésére, így születtek meg a gőzturbinák mellett a vízturbinák, szélturbinák. Újabb és újabb földgázrétegek feltárásával is gazdagítjuk meglévő energiakészle­tünket. Ezek mind szép és kedvező dolgok, de a szenünk mégis csak el fog fogyni egy szép napon. Tehát mi fog történni akkor? Alapjában véve gyerekjáték megjó­solni ennek a majdani szénnélküli korszaknak a technikai életét. Kibír­­hatatlan katasztrófát jelentene a szén­ben rejlő energiaforrások kiapadása, ha nem lehetne ezek helyett újabb energiaforrásokat bocsátani az embe­riség rendelkezésére. De ha így fog­juk fel a dolgot, azt látjuk, úgy va­gyunk a szénnel, mint az a valaki, aki az őseitől örökölt néhány da­rab aranyból éldegél, miközben kö­rülötte egész aranyhegyek tornyosul­nak. A szén ugyanis annak a hő­energiának parányi töredéke, mely évmilliók előtt a Napból a Föld fe­lületére jutott és elraktározódott az őskori növényekben. Ezek a növé­nyek aztán a földbe kerülve, elsze­nesedtek. Nos hát a Nap ma is, év­ezredek múltával is, éppen olyan bő­kezűen lövell a Földre csaknem meg­mérhetetlen energiamennyiséget. Ez az energia többféle formában lép elénk. Melegít. A Földön egy négyzet­méterre annyi meleg esik, hogy ha ezt a meleget fel tudjuk használni, egy háromlóerős gépet tudunk moz­gatni vele. Máskép azt is mondhat­juk, hogy évenként földünkre eső naphő energiája az évi szénterme­lésben rejlő energiának a két és fél­­milliószorosa. Már szerkesztettek is olyan gépet, mely a maga hőfelfogó felületi részével, mint a napraforgó, szüntelenül a nap felé fordul. Egyszerűbb módja a napenergia felhasználásának, ha a levegő- és víz­járás segítségével hozzuk mozgásba gépeinket. Hogy a levegőmozgás és a víz körforgása a napenergia követ­kezménye, azt a gyerek is tudja. Hiszen a nap fölmelegíti a levegőt valahol, ez fölszáll, helyébe hidegebb levegő tódul. A hideg levegő helyébe viszont a meleg levegő áramlik. Ez a szél. A vízjárás magyarázata pedig az, hogy a nap melegének hatásá­ra a tenger párolog, ez a pára a szárazföldön mint eső, leesik, duz­zasztja a patakokat, folyókat s ezek lefolynak a tengerbe. A szél és a víz folyása mozgás és így az energiá­nak olyan formája, mely a legalkal­masabb más mozgás, pl. gépek moz­gásának előidézésére. Különösen a víz mozgása jön számításba itt, mert ha veszünk egy folyóvizet, mindig tudjuk, hogy mennyi vízmennyiség és milyen sebesen indul alá, tehát egy bizonyos mennyiségű energiaforrást kapunk, így pl. könnyű kiszámítani, hogy Afrika legnagyobb vízesése, a Viktória három és félmillió lóerős energiaforrás. Hasonlóan gazdag energiájú a Niagara, vagy a Délame­­rikában levő Ignassu, a kisebb, de igen nagy számban levő zuhatagokról nem is beszélve. Tehát mi lesz? Egy félezred év múlva már nem lesz gőzmozdony, ellenben villamos vonatok röpülnek. Gyártelepeken elektromos motorok és generátorok forognak szörnyű sebes­séggel. Mindehhez az energiát a zu­­hatagokká tördelt folyók vize adja majd. És hogy fognak közlekedni a tengeren a hajók? Valahogy úgy, mint régen a vitorlások, de összehasonlít­hatatlanul tökéletesebben használva föl a levegőben lappangó hőenergiát a levegő mozgása mellett vagy akku­­mulátorszerűen működő nagy ener­giakészletet visznek magukkal a hos­­­szú xitra. Valamelyik világmúzeumban pedig üveg alatt egy öklömnyi fényes ké­kesfekete ásványdarab fog árválkod­ni ezzel a bizarr magyarázó szöveg­ 3. oldal. — Szén, amivel egykor hajókat, vo­natokat és gyárgépeket mozgattak az emberek. Cs. Z. i­llír t én is tudom miniW­­ gél: Grémiumi közlemények A Járási Kereskedelmi Grémium értesíti Nagymegyer község területén lévő kereskedő tagjait, hogy a járási hivatalnak a mai napon a grémium­hoz érkezett 19263/33. sz. rendelete szerint Nagymegyer községben a he­tivásáros napokon a kötelező déli szünet fel lett függesztve s így már november 1-től kezdődőleg az üzletek a hetivásáros napokon az előírt reg­geli nyitási órától az esti zárási óráig megszakítás nélkül nyitva tarthatók. A Járási Kereskedelmi Grémium kebelében létesült »Ruházati Keres­kedői Szakosztály« folyó hó 29-én, vasárnap délelőtt 11 órakor tartotta a grémium kulturpalotai tanácster­mében a grémium elnökének, Fried Jenőnek elnöklete mellett alakuló közgyűlését. A szakosztály megalakításának ki­mondása és az alapszabályok elfoga­dása után a közgyűlés megválasztotta a szakosztály elnökei és 14 tagú elöl­járóságát. A szakosztály elnöki tisztére K­e­l­­­n­e­r Gyula, helyettes elnöki tisztére pedig Braun Andor lett megvá­lasztva. Eladó egy TELEFUNKEN 4 lámpás hálózati készülék jutányos 405­a árban. Sümeg Rezső Ógyalla. gyünk? Hisz ez már a poznoki nádas!... Hát mért nem szóltál előbb? No, isten, ha elfog az eső!... De lesz itt ház, vagy csőszkunyhó bizto­san ... a hivatalban említették a vadászok... Fürkészve nézett körül. Megremegtem. Hossz sejtés fogott el, amit nem a készülő vihar, nem az idegen hely indított meg. Az erdőből fojtott, meleg levegő lehelt ránk, a hegyek sötéten töme­geltek, szerettem volna visszafutni, de apám ké­­zenfogott és egy ösvényre húzott. — Lala, hiszen már itt is van! — mondta szinte jókedvűen pár perc múlva s én nem tud­tam, hogy minek örülhet, mert a bakacsinos ég arcát széltében-hosszában vagdalták már a villá­mok éles pengéi és a dördülések fülsiketítően zengettek a völgyben. Csak pár alacsony fűzfát láttam s apám dö­römbölni kezdett valamin, aztán kiáltozott, majd a lábával rugdosódott. Akkor vettem csak ki, hogy fakunyhó az a valami, amit rugdosott. — Hát senki sincs itt? Már pedig nem aka­runk tönkreázni, — mondta s kissé tanácstalanul nézett reám. kin az ujjamat szopogattam izgalmamban s éreztem, hogy a hátam gőzölög. Az eső már vadul zuhogott. Ekkor apám nekifeszült az ajtónak és benyomta. — No, hál’ Istennek, — mondta, amikor be­tuszkolt. Sötét kis kamra volt s kint is sötét volt a vi­lág. Kegyetlen rossz szag ütötte meg az orromat. Apám gyufát gyújtott s némi kutatás után gyer­tyára akadt a polcon. — Apám! — ütött fejével a sarok felé, ahol valami szalmadikó volt — hiszen van is itt va­laki ... Ugyan jól elnyomhatta az álom, ha még erre az égi háborúra se ébred föl! Hé, öregem! Zabba mennek a lovak! — ébresztgette tréfásan s az arcába világított. De rögtön meg is változott a hangja és borzalommal mondta: Uramisten,hisz ez halott! Ó... ó! Egészen fekete már! Nézd a kezét... Már jóideje, hogy indiánregényekből vett pél­dákkal tartottam csak magamban a lelket s hol a jobb-, hol meg a balkezem ujjait harapdáltam izgalmamban. De amikor a halott fekete kezére néztem, amely valami piszkos rongyba csavarva lógott az ágy szélén, eltörött a mécses. — Ne bőgj most, ez komoly dolog, — szólt rám apám barátságtalanul, és ügyet se vetve rám, kutatni kezdett a szobában. Félelmemben az ajtóhoz húzódtam. Kint zen­gett, csattogott a világ s a víz dőlt, mintha dézsá­ból öntögetnék. Akárhova néztem, borzalom foj­togatott. Szemem mégis apámba kapaszkodott az asztalnál állott és nagy figyelemmel olvasott valami levelet. — Be kell mennünk Poznokra. — mondta hirtelen. — Vihar? Hisz már múlik is, — fölényeske­dett apám. — Egy kis langyos víz az egész. Majd megszáradunk, aztán kocsin megyünk haza. Elfújta a gyertyát és kituszkolt. Csakugyan enyhülőben volt a zivatar, de mire az erdő vé­delme alá értünk, bőrig áztunk. Reszketve men­tem apám karjába fogózva és be-behúnytam a szemem, különösen, ha villámlott. Csúszva, buk­dácsolva haladtunk, nem tudtam, merre? De végre házakat láttunk, pár világos ablakot: faluba vol­tunk. Apám bekopogott valamelyik ablakon s a csendőröket tudakolta. Hamarosan ott is voltunk. Az őrmester fölismerte apámat. — Mi történt, bíró úr? Csak nincs valami baj ? — Megvan a gazember. — mondta apám ha­ragosan. — Megvan! A nádasmenti csőszkuny­hóban fekszik... Csakhogy nem megyünk már vele semmire ... Kire tetszik gondolni? — A gyilkosra! A Pati kisasszony gyilkosára... Az olló végzett vele: vérmérgezést kapott s nem mert orvoshoz menni a gazember... Különben, azt hiszem, hogy a férje volt... Itt ez a levél is, ott lettem a kabátja zsebében... Vegye csak ma­gához ... Az asszony könyörög benne neki, hogy váljanak el, mert szeretne újra férjhez menni... hiszen így áldatlan az élete... A gazember meg biztosan pénzt követelt tőle... Mert volt ez min­den: matróz, hordár, mit tudom én... Lehet, hogy megtámadta az asszonyt, az meg védekezett, talán meg is szúrta az ollóval, s akkor a gazem­ber megfojtotta ... — Az úrfi! — kiáltotta el magát a csendőr s még láttam, amint a karja felém kapott. Aztán megint zuhogni kezdett az eső, villámok cikáztak s egy fekete kéz nyúlt folyton utánam, hosszú ollóval. Sokszor ebből az ollóból cikáztak elő a villámok. Aztán az egyik próbabábút láttam, Pat kisasszony fejével, szelíden mosolygott és azt mondta: Nem kell félni, hiszen már megvan a gazember,­­ de a fekete kéz egyszerűen félre­lökte őt... És csak nagy-nagy idő múlva ismertem­ föl Dóra nénit az ágyam mellett. Iskolakezdésre gyógyultam csak meg és a ké­sőbbi időkben apám sohse hívott többé sétálni,

Next