Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-09-07 / 72. szám

19315 szeptember 7. »KOMÁROMI LAPOK« [ Valami az ebédlőasztalról__ A kihúzható asztal drágább a ren­desnél meghosszabbítása munkával jár, a vendégdeszkák előszedése és beillesztése pedig sohasem megy egé­szen simán. Hol a leütött fal, hol a becsípett ujjak vallják kárát a túl­­praktikus megoldásnak. Hogyan lehet a kérdést leegyszerű­síteni? Olyan lakásokban, ahol mód és hely kínálkozik két kisebbfajta, teljesen azo­nos méretű asztal elhelyezésére, megoldás magától adódik: told össze a a két asztalt, takard je egy térítővel és kész­­ a praktikus meghosszabbítás. Két darab összetol­t egyenként egy négyzetméter felületű asztal mellett nyolc-tíz személy kényelmesen elfér. Ha nincs alkalmas helyünk, vagy szükségünk a második asztalra, az összecsukható bridzsasztal is nagysze­rűen megteszi, csupán arra kell ügyel­ni, hogy szélességi és magassági mé­retek hajszálra egyezzenek. Fontos to­vábbá az asztallábak jó elhelyezése, illetőleg az, hogy az összetolásnál egy­más mellé kerülő lábak ne zavarják a szerencsétlen vendéget, akit éppen az­zal akarunk megtisztelni, hogy közép­re ültetünk. Nincs kellemetlenebb ér­zés, mint amikor valaki az asztal alatt egy kedves lábat sejt,­­ és nincs na­gyobb csalódás, mint amikor kiderül, hogy a láb fából van. Helytelen megoldás az, ha egy gar­nitúra közepére állítunk kihúzható asz­talt és ezt használjuk ebédlőasztalként. Az ebédlőasztal magassági mérete olyan előírás, amelytől nem szabad eltérni, mert különben nem lehet ké­nyelmesen étkezni rajta. Ez a magas­ság viszont alkalmatlan a manapság divatos és kényelmes alacsony karszé­kek és fotelok mellett. Ha elhelyezhető a háziak minden­napi étkezését szolgáló megfelelő kis asztal és székek a hallban, a lakóebéd­lő szobánk garnitúrájához állítsunk egy alacsony dohányzóasztalt, — ez szép és jól használható — az ebédlő­asztalt pedig készítsük megfelelő for­mában. Ezt az asztalt helyezzük az étkezési időn kívül a fal mellé, lapká­jának fele a fal mellett lelóg, ha pe­dig ebédlőasztalként való használatára sor kerül, akkor az asztal megfelelő hülyére tolva, a hátsó lapot is vízszin­tesre emeljük és az így megszé­lesí­tett felületet középre toljuk. Napközben, a konzolszerűen alkalmazott asztal­kára egy-két nipp vagy váza kerül, felette egy tükör vagy egy-két könyv­es virágváza jól hat. Az asztalban a tetszetősebb hatás kedvéért néhány fió­kot is el lehet helyezni, általános azon­ban, hogy az ebédlőasztalban fióknak helye nincs, mert zavarja a mellé­­ülőt és súrolja térdeit. Az asztalfiók kiment a divatból, a modern asztal gyermektelen. A konzolszerűen alkalmazott asztalt szívesen ajánljuk, mert a lakás jól használható, praktikus és igen deko­ratív bútordarabhoz jut vele. Ha ezekkel a megoldásokkal sem tudjuk kiküszöbölni a kilózóasztalt és így annak alkalmazására mégis sor kerül, amikor is a hellyel takarékos­kodni akarunk és a megnagyobbításra szolgáló lapokat magában az asztalban akarjuk elhelyezni, a drága, csak kül­földről beszerezhető kihúzószerkezetet az alábbi, egyszerű konstrukcióval he­lyettesíthetjük : Az 1.10x0.90 m nagyságú asztalt az egyméteres oldalán kétfelé hozzuk ki, ezzel nyolcvan centiméterrel nagyob­­bítottuk meg. A további hosszabbításra szolgáljon még minden oldalon egy­­egy kifordítható lap, ami további nyolcvan centiméteres növekedést je­lent. Ennek a tíz-tizenkét személyes asztalnak könnyű és egyszerű kezelhe­tősége mellett megvan az az előnye, hogy kézenfekvő megoldásnál fogva­­ előállítása igen olcsó. A simára fényezett asztallap igen kényes jószág, könnyen felhólyagzik, víz és más folyadék vagy meleg edény még az asztalterítőn keresztül is igen csúnya és egy könnyen el nem távo­lítható nyomot hagy rajta. Ezért aján­latos az asztallapot filccel, linóleum­mal, gumilappal vagy üveggel borí­tani. Újabban egyre divatosabbak a fe­hér vagy színes opaküveggyel fedett asztalok. Ezeket még felteríteni sem szükséges, hiszen az angoloknál­­­­ akik az asztalterítésnek nagymesterei ősrégi, elegáns divat az asztalterítő nélküli terítés. És itt aztán igazi ver­senytársa az üveg a kényes tölgyfa­­lapnak, mert legalább olyan szép és elegáns, mint az, higiéniában pedig az üveg mérföldeken jár a falap előtt. * Persze ez igazán gusztusos és a ven­dégek tetszésére számító ebédlőasztal­nak a felsoroltakon tul vannak az igazán fontos kellékei. ASSZONYOKNAK. Haragszik a kakas. Kukorika, jó reggelik A rossz kislány már felkelt. Ha átmegy az udvaron, Piros lesz a tarajom. Kis csibéim összefogja, összefogja, nyomogatja, Nyomogatja, simogatja S úgy teszi le mindegyikét, Hogy megüti a kis begyét. Két nap múlva elhullanak, Tyúkanyóim zokoghatnak ... h­allod-e te csúnya kislány, Máskép viselkedj már eztán! Ha nem hallgatsz az intésre, Felugrom a kerítésre, Kerítésről a szemednek, Könnyeid majd pereghetnek, Mert megcsípem füled, szidut. A rossz kislány pórul járhat, Pórul járhat, aki rossz, Aki könnyelműn gonosz, Kakasszívet szomorító, Kukorikú ... Kukorikú!... 9. oldal S*ECEPT­ PONTY FRANCIA MÓDRA BUR­GONYAGOMBÓCOKKAL. Körülbelül 1 és fél kilós, megtisztított pontyot darabokra vágunk és besózva egy ne­gyedóráig állni hagyjuk. Lábasban megpárolunk egy negyed fej vörös­hagymát, anélkül, hogy megpirítanék, beleteszünk kevés kakukfüvet, két ba­bérlevelet, egy citrom lereszelt héját és egy negyed narancsot, 8—10 szem borsot. Leöntjük háromnegyed liter vörösborral és egy negyedóra hosszat erősen f­orraljuk. Azután beletesszük a feldarabolt halat és tíz percig a tűz­hely szélén főzzük, úgy, hogy nem engedjük forrni. A halat aztán meleg tálra rakjuk, a levet átszűrve és egy­szer felforralva, ráöntjük. Diótolvajok. (Bantu-mese.) A tigris nagyon gazdag volt és na­­gyon zsugori. Volt neki egy csodaszép kertje, pompás gyümölcsfákkal s a kert közepén egy hatalmas, gyönyörű diófa állott. Mikor a dió érni kezdett, a tigris tudtára adta mindenkinek, hogy meg­öli azt, aki lopni mer a diójából. Hallotta ezt a teknősbéka is, de, mint tudjátok, neki igen vastag bőre van s egyszerűen nem törődött vele. Hanem felkereste egy szép napon jó­barátját, a kutyát, s így szólt hozzá: —.A napokban azt hallottam, hogy a tigris kertjében megérett már a dió. Nem volna kedved, odalátogatni egyik reggelen? Hogyne, a kutya készségesen rá­­állott az ajánlatra s másnap reggel elment a teknősbékáért, aki már szin­tén megmosakodott és felöltözködött s csak a táskáját vette magához, aztán elindult a kutyával a kert felé. — Hallod! — szólalt meg útközben a teknősbéka — aztán nehogy eszedbe jusson kiabálni, ha véletlenül a fe­jedre pottyan egy dió! Akkor nyom­ban nyakunkon van a tigris. — Ugyan, — tiltakozott a kutya ~ N­em vagyok én kisgyerek. Tudom, hogy füle van a tigrisnek. Csak nem képzeled, hogy bajba akarok k­erülni. — Te nem is kerülnél bajba, — válaszolta elgondolkozva a teknős, — mert elfutsz, de engem, a rövid lá­baimmal nyomban utolér a tigris. Hát vigyázz kérlek és meg ne muk­kanj. Nem, nem, nyugodt lehetsz, — biztatta a kutya s amint megérkez­tek, szorgalmasan szedni kezdték a diót. Félig volt már a táska, amikor egyszerre egy dió koppant a teknős hátán. A teknősbéka azonban mégsem mukkant. Látod, — súgta később, — ki le­het bírni egy ilyen kis koppanást. A kutya szótlanul szedte tovább a diót, de mikor nem sokkal utóbb az ő fején koppant egy szem dió, harago­san elvakkantotta magát, kiejtette ke­zéből a félig teli táskát és hangos ugatással elfutott. Jaj, a szegény teknősbéka leskelő­­dött ám jobbra-balra, hova bújhatna a tigris elől, de hiába. Bebújt ugyan egy bokor alá s azt remélte, hogy a lombok majd eltakarják, de bizony a tigris már a másik percben előszedte a levelek közül és a vállán függő táskák egyikébe akarta dugni. — Ó, ó, — sopánkodott a teknős­­béka — csak nem akarsz abba a gyönyörű táskába tenni, nézd csak, milyen sáros vagyok, tönkretenném a táskádat... — Ebben igazad van, — jegyezte meg a tigris és a másik ócska lsis­kába tette a teknőst, aki csak ezt várta. Már az első pillanatban meg­látta, hogy a táska sarka rossz, s így ő könnyűszerrel kicsúszhatik a megrongált bambuszfonatok között. — Hopp — mondta megkönnyeb­bülten, amint szerencsésen a földre érkezett. Aztán megindult a kutya la­kása felé, hogy alaposan megmondja a véleményét barátjának. A tigris ezalatt feltett a tűzre egy nagy fazék vizet s az égjük fiát el­küldte, hogy hívja meg a környékbeli állatokat ebédre, kitűnő teknősbéka­­eressel várja őket. A szomszédok el is jöttek s amikor a víz felforrt, a tigris valamennyiük jelenlétében ünne­pélyesen kinyitotta a táskát. De mi­lyen zavarban volt, amikor nem látta benne a teknőst! Áz meg átkutatta a táskát, de hiába. Persze a vendégek egy része mosolygott, más részük nyíl­tan kinevette a házigazdát s akad­tak, akik­ azt mondták, hogy' nem is reit abban a táskában semmi, a tig­ris csak bolonddá tartotta őket, így aztán lassan elszéledtek s a tigris meg­szégyenülten feküdt le a vackára. A teknős és a kutya barátságát ez a dolog egy cseppet sem zavarta. Gyakran elbeszélgettek a tigrissel va­ló kalandjukról s ilyenkor a kutya mindig »tapasztalatlanságot« meg első ijedtséget« emlegetett. Ha ma potyogna a fejemre egy dió — mondta egy­szer — egy szót se szólnék, hanem csendben tűrném, mint te. — Ha csakugyan így van, akkor szívesen megpróbálkoznám veled még egy­szer — felelte a teknős. — De csak, ha biztos vagy a dolgodban, mert most már semmiféle csel sem segít, ha a tigris körme közé kerü­lünk! — Hát nem bízol bennem? — kér­dezte a kútj­a sértődötten, mire a tek­nős megsajnálta s másnap reggel is­mét elment vele a tigris kertjébe. Erre az alkalomra egy egészen nagy táskát kért a teknős kölcsön égjük szomszédjától, hogy minél több diót vihessenek haza. De alig szedtek né­­hány szemet, amikor egy dió koppant a kútja hátán. — Vau, vau! — jajdult fel a kutya és teljes erejéből futni kezdett, a tek­nősbéka azonban meg sem moccanha­tott, mert a tigris nyomban nyakon­­csípte. A kutya messziről látta a sze­rencsétlenséget és nagyon furdalta a lelkiismeret. Hazament tehát, leült a kertbe és azon gondolkozott, hogy se­gíthetne a bajon. Addig gondolkozott, hogy ki is ta­lált valamit. Kihurcolt a kamrából az udvarra egy nagy üveg mézet, azt kiöntötte és meghempergett benne. Az­tán felhasítolta a legszebbik toll pár­náját és belehempergett a tollba. Olyan volt, mint valami ismeretlen szörnye­teg, amint a sok toll pitlé megragadt a szőrében. Most még be­ment az is­tállóba és leszedte a lovak szerszám­járól a csengőket. A sok csengőt ma­gára akasztotta, aztán még egy­ do­bot és dobverőket kerített így felkészülten lement a kis pa­lákhoz, amelyik a tigris kertje végé­ben folydogált. Ott leült és vált. Nemsokára látta, hogy a tigris fiai közelednek egy nagy fazékkal. A tig­ris ugyanis most már jól vigyázott a teknős­békára s egész idő alatt le nem vette róla a tekintetét, nehogy meg­szökhessek. Mikor aztán már gyüle­kezni kezd­tek az újból meghívott szom­szédok, akkor leküldte a fiait a pa­takhoz vízért, hogy legyen miben meg­főznie a teknőst. Ő maga pedig to­vábbra sem mozdult a teknősbéka mel­lől. A tigriskölykök azonban rémült ki­áltozással tértek vissza a pataktól. Azt mesélték, hogy egy rettenetes szörny őrzi a patakot, a teste olyan, mint egy­ madáré, a hangja a kutyáéhoz ha­sonlít, de csenget és dobol és nem en­gedi őket a vízhez. — Ostobaság! — dobogott a tigris és a fivérét küldte le, de az is nyom­ban visszajött és reszketett a rémü­lettől. Erre az oroszlán ajánlkozott, hogy lemegy vízért, de bizony neki is égnek állt a sörénye, amikor hazaérkezett és a rettenetes vízparti szörnyeteget em­legette. Az elefánt volt az utolsó, aki lement a patakhoz szerencsét próbálni. Mikor aztán ő is dühösen és víz nélkül érke­zett vissza, nagy­ lárma keletkezett körülötte. Nézzétek, barátaim. — próbálta a tigris csittítani a vendégeit — eddig mind egyenként mentetek oda s a szörnymek könnyű volt megijeszteni benneteket. De most együtt fogunk le­menni valamennyien , így majd csak sikerül elbánnunk vele! Hosszas tanácskozás követte a tigris szavait. Végül az elefánt és az orosz­lán ráálltak az ajánlatra, a többiek meg szégyellek nemet mondani, meg­indult hát a menet. Elöl az elefánt, mögötte az oroszlán, utánuk a tigris, a farkas, a róka, legvégül a kis nyúl zárta be a menetet, mert félt egy­edül maradni otthon. Az ám! A teknősbéka csak azt várta, hogy­ az utolsó vendég is kitegye a lábát, ny­omban nekiindult ő is,­­ persze egészen másfelé. Gondolta ő egész idő alatt, hogy ezt a furcsa ször­nyeteget az ő megmentésére küldte valaki. Igaz aztán nem is nagyon cso­dálkozott, mikor néhány­ lépésnyire a háztól a kutya borult bűnbánó képpel a nyakába. — Megbocsátasz, drága barátom? — kérdezte és a rajta ragadt mézzel egé­szen összekente a teknősbékát. — Minthogy kiszabadítottál a baj­ból, már meg is bocsátottam. — felélte nagylelkűen a teknős béka — de diót lopni nem megy­ek veled többé. Azzal karonfogták egymást és hazá­fdé indultak s nagyot nevették arra a gondolatra, hogy' milyen arcot csinál majd a tigris, ha hűlt hely'ét találja a teknősbékának.

Next