Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-05-16 / 40. szám

1936. május 16. 9 oldal • KOMÁROMI S­AJTÓK• A meg nem értett A­ meg nem értett asszony régi is­merőse az irodalomnak és a való életnek. Könnyes, busuló alakja köré ragyogó költői gondolatok, hatásos színpadi beállítások kerültek, a való életben pedig övé volt a részvét, a sajnálkozás, az érdeklődés. S nem ritkán a csábítás olyanok részéről, •nagy lobogással ígérgették, hogy­­ megértik őt. Különösen a múlt század utolsó év­tizedeiben hemzsegett ez a költőket és egyéb érzékeny szíveket megihlető típus. Talán a XIX. század termelte ki őket? Nem. Mindig voltak és valószínű­leg mindig lesznek. A valakit meg nem értés nem egyes korok árny­oldala. Nem kórtünet. Nem faji, ég­hajlati, kulturális jelenség. Még csak nem is egyes nemre szorítkozó hi­ány. Általános hiba és a szenvedő alanyok nemcsak a nők közül kerül­nek ki. Legalább annyi meg nem értett férfi szenved a világban, mint ahány meg nem értett nő. A különbség csak az, hogy a női egyéniség könnyebben, észrevehetőbben tükrözi a szenvedést. Hogy úgy mondjuk: kirakatba teszi szíve bánatát. Kötött, passzív élete — a régebbi évtizedek asszonyainál különösen — az életküzdelmektől tá­vol álló útja igen alkalmas volt, hogy a meg nem értés miatt keletkezett fájó érzelmek, állandó levert kedély­hangulat feltűnjön a kívülállónak. A sok szabad óra alatt aztán mese­belien nagyra nőhetett az elkeseredés, a meg nem értés okozta fájdalom. Ezzel ellentétben a harcra, a ke­nyérkeresetre nevelt férfi, a meg nem értés miatt rázúduló gyötrődést már a fizikai idő hiánya miatt sem vihet­te piacra. Ez a fájdalom olyan volt benne, mint a fa gyökerén rágódó fé­reg. Mélyen, eltakartan emésztette és csak az tudhatott róla, aki nagy em­berismerő volt és röntgenszemeivel belátott a szív, a lélek rejtett mély­ségeibe. Szomorú emberi sors, hogy ilyen szívig látó tekintetek soha sem azoknak a képességei, akiktől a meg­értést várják a meg nem értettek. Hogy melyik szenvedett és szenved többet, aki kimutatja, vagy aki elta­karja a bánatát? Ez olyan kérdés, amelyre minden esetre szóló feleletet nem lehet adni. Amint arra is hiába kérne bárki is választ, hogy ki rész­vétre érdemesebb: a meg nem értett nő, vagy a meg nem értett férfi? Erőszakolt skatulyázás, az embereket női vagy férfi mivoltuk szerint be­osztani. Az szenved többet — füg­getlenül faji, nemi és értelmi nívó­beli hovatartozandóságától — aki kevésbé teherbíró. A lelki teherbírás pedig idegek és érzékenység kérdése. De nem is az fontos, hogy eldönt­sük, ki érdemel nagyobb szánalmat, hanem inkább az, hogy hogyan te­hetjük a meg nem értett embereket megértettekké. A meg nem értett férfiak ügyében ugyan hol beszélhetnénk jobb helyen, mint a nők előtt? Ők azok, akik a meg nem értett­ férfi boldogtalanságát megértésükkel el tudják oszlatni és ezzel őket boldogtalanból boldoggá tudják változtatni. Mint minden dologban, itt is első és legfontosabb a jóakarat. A jóakaró igyekezet, hogy a­­ másik szemével nézzük a dolgokat, az életet, az egyes törekvéseket, célokat. Mert a magunk szemével és eszével sok olyan dolgot láthatunk hiábavalónak és felesleges­nek, esetleg rossznak, amelyért a hoz­zánk kapcsolt élettárs talán egész éle­tét tette fel. De ne mondjunk ilyen nagyot. Ne az egész életet állítsuk tétnek. Elég, ha sóvárgott időtölté­seket, ha különös, de kárt nem oko­zó, mindössze furcsa szokásokat bé­lyegzünk meg, szólunk le vagy til­tunk el. Sorsdöntő dolgok és aprólé­kos kis örömök egyformán fontosak lehetnek és egyformán megütközést válthatnak ki abból, akinek hozzájuk való ragaszkodását nem tudjuk vagy nem akarjuk megérteni. Egy művész élettárstól azt kívánni, hogy mondjon le a szereplésről, si­kerről, csillogásról, azért, mert sze­relmet adunk neki cserébe, épp oly helytelen, mint egy orvos férjtől azt kívánni, hogy ne a beteghez menjen, ahova hívták, hanem velünk, aki a felesége vagyunk, vagy egy hadve­zértől, hogy hagyja abba a háborút és jöjjön haza, m­ert unjuk az egye­düllétet. Életcél, hivatás, eredmény­elérés mind olyan vonzóerők, amely­nek mágnese egy életen át fogva tartja, azaz fogva tarthatja az embe­reket. Természetes dolog, hogy olyan irányban igyekezünk, amely felé be­lülről hajtó erő késztet bennünket, vagy amely külső hatalmas vonzásá­val húz maga felé. Nem ritka eset, amikor a kívülről ható erők és a belülről áradó erők együttesen vi­szik az embert. Ilyen vonzástól, vagy belső erőktől, vágyaktól cselekvésre lendült ember és célja közé állni, célját vagy cselekvését leszólni, miat­ta jeleneteket rendezni — meg nem értés. S mindegy, hogy arról van szó csupán, hogy valaki szer­et papucs­ban és házikabátban az asztalhoz ül­ni, vagy arról, hogy valaki nagy ös­­­szegeket ad porcellánokért, festmé­nyekért, ritka könyvekért vagy úgy élet csak az élet számára, ha kutya van a háznál, vagy pedig, ha a fele­sége nem avatkozik még kérdésekkel sem a hivatali dolgokba. Komoly ügyekben és apró dolgokban egyfor­mán nehéz a megértés. Ha megvan, akkor békés, zavartalan a két ember közötti élet; ha hiányzik, igazi földi pokol az együttélés. A zavarok kez­dődnek szóváltással, leszólással és nem ritkán végződnek — elválással. A meg nem értett fél, ha kevés tü­relemmel rendelkezik, vagy nem bír­ja a rossz hangulatokat, a kétféle nézettől izzó otthoni légkört, fut kel­lemetlenségeinek, szenvedésének he­lyétől és személyétől. S ha valaha csalhatatlan erők kinyomozzák a gyil­kosságok okát, nagyon sok olyan esetre fognak bukkanni, ahol a re­volvert, kardot vagy tőrt a meg nem értés feletti elkeseredés vagyy harag adta annak a szerencsétlennek a ke­zébe, aki ú­gy akart nyugalomhoz jutni, hogy háborgatóját kiirtotta, né­mává tette. III. Mohamedről jegyezte fel a tör­ténelem, hogy mikor hadat akart ve­zetni Magyarországba, az anyja azon volt, hogy a sereg vezetéséről lebe­szélje. Mikor nem ért célt, rávette a hárem legszebb odaliszkjét, a szultán kedvencét, hogy igyekezzék otthon­maradásra bírni a szultánt. A szép odaliszk meg is próbálkozott a lebe­széléssel, de vesztére. A harcias szul­tán dühében, hogy nem akarják győ­­zelemszomjúságát, harci kedvét meg­érteni, saját kezeivel megfojtotta a szép odaliszkot. A múlt század asszonyai meg nem értésüket könnyekkel áztatták, sorva­­doztak és keseregtek. Minden korok meg nem értett férfiai igyekeztek az őket meg nem értő nőktől szabadulni. S olyanokat keresni, akik értéknek látják azt, ami után ők futnak, szép­nek látják, amit ők szépnek látnak és örülnek annak, aminek ők örül­nek. Megértés! Nem az, hogy úgy te­gyünk, ahogyan a másik cselekszik, hanem megengedjük, hogy kedve sze­rint cselekedjék. Higyjük, hogy céljai, vágyai, módjai az ő egyéniségének a legmegfelelőbbek és helyesen tesz, amikor azok felé és úgy megy, aho­gyan teszi. Megértemi, hogy ami az egyiknek nem tetszik, a másiknak elengedhe­tetlenül fontos ahhoz, hogy kedve szerint éljen. ASSZONYOKNAK. Cseresznyevirág. Élt egyszer Kínában, a zöld vizű Hoang-ho mentén egy selyemkeres­kedő. Lien-csu-nak hívták, egyetlen leányát meg Cseresznyevirágnak. Jómódú, gazdag ember volt Lien­cs­u; volt neki díszes bambusz házi­kója, tömérdek rizsföldje és annyi arany Tael egy kis Fűlikában, hogy szinte számát se tudta. De minden kincsénél jobban szerette gyermekét s mióta felesége meghalt, úgy őrizte a halványarcú Cseresznyevirágot — mint a két szeme világát. — Egy napon így szólt hozzá: Ide hallgass leánykám. Nekem a városba kell mennem portékával s mivel nincs telihold, csak reggelre fordulhatok vissza. Addig ki ne mer­j menni a házból. Zárd be jól az ajtót s bárki zörgetne, a világért ki ne nyisd, nehogy Csing, Cseng és Cseng beosonj­anak raj­ta. — Jaj apácskám, ki az a furcsa nevű három idegen? — kérdezte ijed­ten Cseresznyevirág s milyen nagyra csak tudta, olyanra nyitotta ferde sze­m­­ecskéit. — Sohase hallottál róluk? Három gonosz manó, akik megszokták bün­tetni a szófogadatlan gyermeket — felelte a tiszteletreméltó Lien-csu­s nagy halom zizegő selymével kifor­dult a gyékény küszöbön. A kislány úgy tett, ahogy az apja parancsolta. Bezárta gondosan az aj­tót, majd kimért egy garmada rizst, hogy lisztté őrölje unalmában. Dong-bung... — bongott a rizs­törő mozsár, de Cseresznyevirág ha­marosan ráunt a munkára. Kinézett az ablakon. Még ragyogott a nap s a kis kert olyan szép volt, mint a gön­gyöleg virágos selyem, amivel Lien­­csu igyekezett a város felé. — Csak éppen a kapuig megyek — alkudozott a lelkével a kislány. — hisz abból nem történhetik semmi baj. — Óvatosan kinyitotta az ajtót és surt, — már kint is volt a kertben. — Óh itt sokkal jobb, mint a sötét szobában s még hozzá egyetlen ma­nót se látok - nézett körül boldogan Cseresznyevirág. A kis patak kacagva futott el mellette s az ágon egy ma­dárka énekelt olyan édesen, mintha a kötő ezüst húrjait pengette volna va­laki. - A patakon túl nyílnak a legszebb virágok s én úgy szeretnék bokrétát kötni. Pár lépés az egész és csak a hídon kell átszaladnom, igazán nem fenyegethet semmi veszély. — Azzal klipp-klapp ... — facipői már a gör­behátú bambusz híd közepén kopog­tak. Ezt várta csak Csing, a gonosz kis manó. Megragadta a jávorfából való gyönyörű cipőket s jaj, szegény Cse­resznyevirág moccanni se bírt. Egy darabig még vesződött velü­k, végül is kilépett a makrancos cipőkből s mezítláb futott a rétig. Tarka selyem öve, mint egy nagy pillangó szálldo­­sott utána. Több se kellett Csengnek, mert ő is nagyon haragudott az engedetlen lányra s kezdte tépázni, szaggatni derekáról a drága hímes selymet. — Mekkora szél támadt — fogta össze kimonóját Cseresznyevirág, de bizony az cafatokra szakadt a testén. A nap már a folyóba zuhant s a hold sarlója ezüst cérnán lógott a bambusz híd fölött, mire hazafelé indult. Egy fehértörzsű nyírfánál les­te Csöng, a harmadik manó s rákiál­tott: — Engedetlen gyermek vagy, tu­dod-e? — s kikapta kezéből kis cifra legyezőjét. Most jutott már eszébe a szigorú parancs, hogy ki ne merjen menni a házból s futott szegényke árkon­­bokron hazafelé. Otthon magára zár­ta az ajtót s nagy szepegve várta az apját. Alig kelt fel a nap, valaki kopogott odakint. — Ki az? — kérdezte félénken a kislány. — Én vagyok, Tien-cse, a császár, ajándékot hoztam neked. — Csak az édesapámnak, Lien­­csunak nyithatok ajtót. — No, akkor csak nyissad gyorsan, mert én vagyok. — kiáltott Lien-csu­s boldogan zárta keblére Cseresznye­­virágot. — Látom, szófogadó leányka voltál. Szedd elő szép hímes kimonó­­dat, meg a két faragott jávorfa to­pánkét, mert holnap a városba visz­lek, hogy megjutalmazzalak. No, siess kis bogárkám. De aranyvirágos legye­ződet se felejtsd ám itthon — nógatta Liencsu a lányát. Cseresznyevirág eltűnt a gyékény­függönyök mögött s egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Sírt-rítt keser­vesen. Honnan vegye elő a sok drága­­lálos holmit? S ha bevallja apjának, hogy engedetlen volt, nagyon meg­­szomorítja a szívét. Még akkor is pergett a könnye, mint a gyöngyszem, mikor a sápadt­­arcú hajnal benézett hozzá az abla­kon. Korán talpon volt s szomorúan tett-vert a szobában. Ficánkoló ha­lacskáit etette éppen, mikor megszó­lalt az egyik aranytestű jószág: — Én tudom a bajodat Cseresznye­virág s jószívvel segítek rajtad. Délig meg kell fognod a három kis manót — fecsegett tovább a halacska s ki­tátotta csöppnyi száját, mintha el akarta volna őket nyelni. — De hogy fogjam meg? — tör­delte a kezét Cseresznyevirág. — Ide hallgass. Tölts egy nagy bödönbe mézet s tedd ki a szoba kö­zepére. Meglásd, hamarosan rátalál­nak, mert nagyon falánk teremtés mind a három s akkor fülön csíphe­ted őket. Úgy is tett­­ Cseresznyevirág. Szín­tiszta mézzel megtöltött egy jókora edényt s maga meg elbújt a gyékény függöny mögé. Nem kellett sokáig várnia, mert egyszeribe előbújt Csing, Cseng és Csöng, a három jómadár s kezdték nyalni, habzsolni az aranyszínű mé­zet. A kislány nem tétovázott soká, hanem hirtelen rájukcsapta a bödön tetejét. Hej, sivalkodtak a manók. Döföl­­ték, rúgták az edény oldalát s olyan éktelen zenebonát csaptak, hogy attól félt Cseresznyevirág, felébred rá az apja. — Ha visszaadjátok a holmimat, akkor felnyitom az edényt és világgá mehettek. No, rajta, hadd lássam — biztatta őket. S hát abban a pillanat­ban már rajta is volt a selyem kimo­nó s a­ jávorcipő is a lábán kopogott, kezében meg, mint egy nagy arany lepke libegett a cifra legyező. Csing, Cseng és Cseng egy-kettőre vissza­varázsolta őket. — Felöltöztél Cseresznyevirág? — kérdezte Lien-csu a másik szobából. — Mehetünk is már édesapám — perdült a küszöbre a lányka, de előbb felnyitotta a bödön tetejét, hogy kimászhasson belőle a három mákvi­rág. Klipp-klapp, klipp-klapp... — ví­gan kopogott a város felé a két kis faragott cipő. — Nem leszek többé engedetlen, nem leszek többé enge­detlen — dobogta Cseresznyevirág kis szíve s hálásan megcsókolta az apja kezét. És attól kezdve a zöld vizű Hoang-ho mentén nem volt szófoga­­d­óbb gyermek Cseresznyevirágnál.

Next