Komáromi Lapok, 1937. január-június (58. évfolyam, 1-52. szám)

1937-05-08 / 37. szám

1937. május 8. 9. .­oldal. KOMÁROMI LAPOK Mai felületes társadalmunkban a kövér nő nem örvend népszerűség­nek, sőt bátran mondhatjuk, hogy a gépek korának Hamupipőkéje. A modern építőtechnika egyáltalán nem veszi figyelembe, az új házak ala­csony, keskeny szobái, a racionalizált konyha, a dióhéjnyi fürdőszoba mind egy-egy ellene irányuló tapintatlan sértés. A törékeny székekről, kes­keny ágyakról tanácsosabb, ha emlí­tést sem teszünk. A divat kegyetlensége még felhá­­borítóbb. Lenge, cérnavékony, fog­piszkálószerű bábok lepik el a divat­lapok hasábjait; a színek, de főleg a szabásminták olyanok, hogy a kö­vér nő csak sírni tud egy divatlap lát­tán, öltözködéséhez tanácsot és ötle­tet máshonnan kell szereznie. Egyik­másik emberségesebb, helyesebben »kövérségesebb« divatorgánum utóbbi időkben mutat valamennyi halvány érdeklődést irántuk. Minden divatlap végén találunk két-három oldalt, ahol testesebb szépnembeliek részére al­kalmas modelleket is közölnek, de nem számítva, hogy ezek a salakja, a szemetje a többinek, szegény kövé­reknek ráadásul egy újabb tapintat­lanságot kell elviselniük. A szám­uk­ra fenntartott néhány lapon csupa éltesebb hölgy szerepel, ami durva meghamisítása a tényeknek. Minden korban szép számmal akadnak kövé­rek, ezt mindannyian jól tudjuk, ab­ban tehát, hogy a tények szemérmet­len meghamisításával egyszerűen le­tagadják őket, nem láthatunk egyebet, mint az állítólagos sovány többség gyűlöletes despotizmusát. A sovány többség önkényuralma határtalan, minden képzeletet felül­múló. A táncokat sovány mesterek kreálják, így csöppet sem csodálatos,­­ha e táncok valamennyije olyan, hogy a vállalkozó szellemű kövért a leg­több esetben általános derű, ha sze­rencséje van, csendes elnézés fogadja. A vendéglők kis adagja sem egyéb, mint durva megalázás. Korpulens hölgy nem vehet a kezébe étlapot anélkül, hogy a kis és nagy adag teljesen fölösleges megkülönböztetése eszébe ne idézné: »kövér vagy, ki­semmizett, elnyomott kövér!« Sokan közülük nemes dacból min­dig kis adagot rendelnek. Természe­tesen éhesen maradnak, mert a leg­többször még ezt sem fogyasztják el, nehogy lápot adjanak gyűlölt és meg­vetett kiterjedésüknek, csak csipeget­nek, látszólag unottan, valójában resz­ketve a visszafojtott étvágytól. Köz­ben türelmetlen szorongással álmo­doznak a boldog pillanatról, mikor otthon, élesrefont konyhakéssel a ke­zükben rohamra indulhatnak a kam­rában függő sonka vagy oldalas ellen. Az elnyomatás szenvedései talán az uszodákban sújtanak le rájuk legke­ményebben. Mert az uszoda manap­ság olyanszerű intézmény, mint az előkelő newyorki hotel, ahová színe­sek, értsd kövérek, nem tehetik be a lábukat. S ha nálunk az uszodák elé még nincs kitéve a figyelmeztető tábla: »Kövéreknek tilos a bemenet«, finomabb, de nem kevésbé hatékony módon a soványak mindent elkövet­nek, hogy az uszodákat a nem kívá­natos kisebbségtől megtisztítsák. Mé­lyen kivágott úszótrikók viselését te­szik kötelezővé, melyet csak a leg­vakmerőbb kövér mer felhúzni, hi­szen minden önfeledt mozdulata bor­zalmas következményekkel járhat. E mellett az uszodákban szinte egyébről sem folyik a szó, mint hí­zásról és soványodásról. A soványak vad dühvel dolgoznak, hogy a zsír és a hús utolsó maradványait is lekop­tassák magukról s még csonttá asza­­lódva is nyögdicsérve panaszolják, mi­lyen »undorítóan kövérek«. Ez okoz­za a legembertelenebb szenvedést, mert ha egy 160 centiméter magas és 48 kilós lény »undorítóan kövér«, milyen jelző illethet meg egy 90 kilót nyomó, másfél méter magasságú ha­­jadont? Jelentékeny bővítéseket kel­lene eszközölnünk szókincsünkön, hogy ezt ki tudjuk fejezni. A gépek korának a kövér nő a Hamupipőkéje. Kövérnek lenni an­­­nyi, mint bánatban élni. Ami élénken megcáfolja azt a soványaktól szár­mazó állítást, hogy a bánat fogyaszt. Ez nem egyéb az uralkodó többség szemérmetlen hazugságánál, amely­nek segítségével meg akarják akadá­lyozni, hogy az elnyomott kövérség fellázadjon ellenük. Gazdasági szempontból a kövér nő szerepe szinte felbecsülhetetlen. Neki köszönhetjük a világszerte oly nagy­szerű lendülettel virágzó fűtőipart, mely annyi embernek ad kenyeret, a masszőrök szinte kizárólag belő­lük élnek, a kozmetikusok ugyancsak. A kabarélátogatók zömét ők alkot­ják. Lényegesen több cipőt és ruha­anyagot használnak el, mint a sová­nyak. Érthető okokból tágas, több­szobás lakásokat bérelnek s ezeket a legtömörebb, egyúttal a legdrágább keményfa bútorral rendezik be. Bi­ciklire sohasem ülnek, inkább autót vásárolnak. Ők a cukrászdák legbiz­tosabb támaszai. Sóhajaik igen gyak­ran pótolják a sokkal költségesebb ventillátort. Dicséret és hála illeti őket, nem gáncs és gúny. Hamvas, lágy, üde bőrüket szep­­lők, pattanások, mittesszerek csak a legritkább esetben éktelenítik. Hang­juk lágy, behízelgő, szemük mélabús és ragaszkodó. Rendszerint szerényen és csendesen ülnek, nem hajlamosak a veszekedésre, kedélyük sohasem nyomott, szájuk mosolyra áll, lelkük közlékenységre. Szerelemben rengeteg sok előnyük van. Nehezebb megunni, mert nehe­zebb megismerni őket. Az ember egy szigetre könnyebben ráun, mint egy kontinensre. Szeretnek otthon ülni, jól enni és szeretik a kényelmet. Aki kövér nőt vesz el, bizonyos lehet benne, hogy a munkából hazajövet otthon találja feleségét, nem kell dühöngenie rossz leves, hús vagy tészta miatt. Kényel­mes sezlonon végezheti emésztését, puha, széles ágyban aludhatja álmát s ha az asszonyra néz, büszkeség tölti el: neki több van, mint másnak. K. G. E. Cuki csacsi hű maradt A mi Sárikánk igen szépeket szokott­­ álmodni. Csikó, boci, tyúk, pulyka, ga­lamb, mind-mind jóbarátja, játszani szokott velük, sőt elbeszélgetett is, mert­­ akár hiszitek, akár nem, meg­érti őket. Különösen kedves pajtása a Cuki nevű csacsi. Ez, mihelyt meg­látja Sárikát, odaszalad hozzá, barát­ságosan nyihog neki, kecsesen meg­lengeti füleit és letérdel az első lábá­ra ,hogy kis gazdasszonya könnyen fel tudjon ülni a hátára. Sárika pedig felül és szamaragol vidáman... No, de most elmesélem, hogy mi történt egy szép tavaszi hajnalon Sárikával és a ház jókedvű állatnépével. Talán az álomnak is szerepe volt ebben a do­logban, de én úgy hallottam, hogy szóról-szóra igaz volt. Hajnaltájban Sárika mintha felser­kent volna mély álmából és félálom­ban kopogtatást hallott az ablakon. Odanézett, hát látja ám, hogy a Manci nevű szép kis barna tyúkocskája áll ott, az kopog, de nemcsak kopog, ha­nem meg is szólal, imigyen: Hopsza kontyom, selymes tollam, Gyerünk a tanyára! Meguntam az udvarodat S tégedet is, Sára!... No, képzelhetitek, hogy elcsudálko­­zott Sárika! Még, hogy az ő kedves, szelíd Manci tyúkja itt akarja őt hagy­ni! Hát lehetséges volna ez? Hiszen olyan meleg barátság van közöttük már régen!... De hiába csudálkozott, álmélkodott, Manci kotkodácsolt gő­gösen még egyet, azután illa berek, ná­dak, erek, f­elszelelt nagysebesen. A mi kislányunk pedig még föl sem ocsúdott nagy meglepetéséből, már a pulyka jelent meg az ablakon és nagy láb­lubolással kiabált befele. S kép­zeljétek, ezt kiabálta: Szép vagyok én, mint a virág, Szűk már nekem ez a világ!... A városba, ha bemegyek, Ott a legszebb magam leszek!...­­• Ezzel aztán, se szó, se beszéd, to­vább, nagy garral, felfuvalkodva kisé­tált a kapun s ment a vasútállomás felé, hogy a reggeli gyorssal elutaz­zék... Sárika egyik ámulatból a má­sikba esett, összecsapta a kezét el­képedésében s már éppen kiáltani akart anyukájának, hogy jöjjön és csu­­dálkozzon ő is, amikor elhomályosult az ablak, mert megjelent ott kitárt farkával a szépséges, gőgös páva, az udvar becézett ékessége. De most ez se azért jött ám, hogy jó reggelt kíván­jon, hanem ez is búcsúzott! Én is megyek Sára lelkem, Ne gyönyörködj te már bennem! Ezután már leszek másé: Tündérek közt a királyné! Ezt mondta a haszontalan, gőgös jószág s még megcsillogtatta a gyö­nyörű, ékes farkát, majd leeresztette s uszályként húzva maga után, király­női előkelőséggel kivonult a pulyka után, nyilván a vonatra igyekezve ő is... Ez azonban már sok volt Sári­kának. Magához is tért már ámulatá­ból. Odaugrott az ablakhoz s elkiáltot­ta magát: — Megbolondultatok? De kiáltására nem felelt senki, nem jöttek vissza a hűtlenek. Nem bizony, ellenben még a liba is előlépdelt most baromfiudvar felől s magasra tartott csőrrel ezt gágogta: Nem kell nekem istálló, meg pajta, Az én fajtám előkelő fajta, Szép rokonom hattyú őnagysága, Én is vagyok előkelő dáma!... — Dodi! — kiáltott Sárika a libára, mert így hívták. — Hát te is hűtlen vagy?... De hát hova mentek és mi­ért? Beszélj már, te bolond! Hiszen se­hol se lesz ilyen jó dolgotok, mint itt nálam!... No de beszélhetett akármit, a liba is eltűnt már a szeme elől. S totyogva jött most a totyakos kacsa, de kihúzta magát s b­őle igazán szokatlan hetyke­séggel ezt szavalta: Talpra kacsa! Tó vizében úszkálhatunk vígan, szépen. Elég sok port nyeltünk már itt! Meg is untuk a kis Sárit!... Erre most már nagyon megsértődött ám Sárika, meg el is szontyorodott, mert rosszul esett neki, hogy őt meg­unták kedvenc állatai. Nem is tudta elhinni, de mégis el kellett hinnie, mert a kacsa is, meg se fordulva, hátra se pillantva, elcsámpáskodott a többiek után. S mit gondoltok, miféle háziállat következett most a hűtlenek sorában? Bizony nem más, mint a szép, fehér galamb! Még ő is a hűtlen barátok közé állott s már éppen elfelé igyeke­zett. Csak úgy cserhegyről szólt oda kis gazdasszonyának: A toronyban zengenek a harangok, Ott laknak a legfehérebb galambok. Én is megyek, mert unom már ma­gamat. Hallgatom a szépen szóló hangokat. Ezután már azt lehetett hinni, hogy a baromfiak hűtlenebbek, mint a derék négylábú barátok, de jaj! — Sáriká­nak azt kellett tapasztalnia, hogy ezek se különbek! Kényeskedve ügetett elő a Muci csikó, csak úgy könnyedén nyerített egyet s kijelentette, hogy ő se marad már itt a csendes, békés falusi életben. S még hozzátette: Én is megyek, táltos leszek, A hátamon huszárt viszek, Kocsit húzni kedvem nincsen, Elvágtatok mindjárt innen!... És el is vágtatott azon nyomban! Csak úgy porzott utána az út. Sárikának még ideje sem volt utána kiáltani va­lami haragosat, mert persze haragos volt, már megjelent a boci is, a Rézi boci, aki rendesen olyan jámbor sze­lídséggel szokott a Sárika szemébe nézni és kérődzeni. Most ez is hánya­veti módon illegette magát s a csikó után rugaszkodva szólt vissza: Szép hangom itt nem dicséri senki. Jobb lesz nekem a városba menni. Nem is megyek én oda hiába. Bőgök egyet az operaházban. Erre már majdhogynem elcfordult a Sárika szivecskéje. Még a Rézi is el­hagyja!... No, most már nem is ma­radt semmiféle állatja, elhagyta őt mind, mind... De nem! Még a Cuki jzsacsi itt van, az még nem ment el a többi után. Még nem, — de már ihol­ni, az is távozni készül!... Mert a csacsi csakugyan odaszaladt az ablak­hoz, ahol Sárika szomorú szemmel nézett a kapura. Takaros füleit hara­gosan előre meresztve így kiáltott a Cuki csacsi: Nohát ez már szemtelenség! Aki akar, menjen, tessék! Én maradok Sárikával, Az én kedves kis gazdámmal! Végre, végre! Csakhogy akad egy igaz, hű barát, — ezt gondolta Sári­ka és meghatva ölelte át hű kis csa­csija nyakát. Akkor hangos kukorékolás hang­zott fel a közelből. A tarkalábú kis­kakas kukorékolt vidoran, mintha gú­nyosan kacagna. Ezt kukorékolta: — Április! Április! Április!... A nagykapu pedig kitárult s az imént kivonult állat­nép röppent, sza­ladt, ugrott, szállott, lépkedett vis­­­szafelé. Tyúk, liba, pulyka, páva, csi­kó, boci, mind, mind ezt kovácsolta, gágogta, nyerítette: — Április! Április! Április! Most derül­t ki, hogy április elseje volt azon a napon, s az állatok össze­beszéltek és becsapták Sárikát. Csak a csacsit nem vették be az össze­­beszélgetésbe, mert mint mondták, a csacsi olyan csacsi, hogy idő előtt elárulná magát... Pedig most­­ az de­rült ki, hogy ők voltak az igazi csa­csik, nem a Cuki csacsi. Mert Sárika egy kicsit mégis csak megneheztelt rájuk, bezavarta őket a baromfiud­varba, csak a csacsit nem engedte, hanem megvendégelte egy egész ma­rék kockacukorral. Sárkányeresztés Tibi, Jancsi és Lacika Együtt játszanak naponta: Csinálnak malmot s taligát, Harisnyából futballabdát. S ha megmozdul a levegő, S lesz belőle egy kis szellő, Még sárkányt is eresztenek, Meg is nézi azt sok gyermek. Mert nincs annak vitorlája, Sem száz lóerős motorja, Mégis felszáll a magasba, S érkezik ott ide-oda. Döncike is oda tipeg Nagytatival nézni őket, Mint eresztik fel a sárkányt, Miből csinálták a farkát. H­a a szél megcsendesedik Sárkányt ismét leengedik. Épen jókor, mert anyuka várja őket uzsonnára.

Next