Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)

1937-12-15 / 100. szám

1937. december 15. KOMÁROMI LAPOK 5. oldal. Jókai útja Rév-Komromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig írta: Erdélyi Pál. 11 A szók buja összetételéről kisült, hogy sem értelmi, sem plasztikai eredménnyel nem jár, mert tiszta kép helyett zavart, jellemző kép helyett elmosódó képet* ad. A jelzők keresett válogatása és halmozása fecsegésre csábít, ismétlésbe ejt vagy ürességet hirdet. Az újonnan képzett szókban alaki, esetleg értelmi torzításra akadunk, a faragott, elől vagy hátul csonkított szavak egyaránt sértik a nyelv törvényeit s az olvasó fülét. S ha mindezt a szókincs gazdagítása címén valahogy igazolni tudnók is, mit kezdenénk az idegen hatás és divat alatt keletkezett szólamképlettel? Nem lehet igazolni sem ezt, sem a kifejezések dagályát, sem a halmozott képek használatát, mert amellett, hogy modorosságra szoktat, sem az előadás plasztikáját, sem a beszéd logikáját nem szolgálja. Érdekes megfigyelni, hogy ez idént az íróknak azt lehet mondani, kétféle nyelvök van. Egyik az úgynevezett irodalmi, mely a divatos, affektált stílus kifejező eszköze, a másik a mindennapi, melyet magánleveleikben használnak, a naponkint való érintkezésben és otthon beszélnek. Fejlődésre ez az utóbbi bizonyult alkalmasabbnak. Az előbbinek hamarosan elszáradt virágai azt igazolják, hogy nem hazai talajban, nem a nyelv szellemében gyökereztek. Ma már csupán stílustörténeti emlékek, vagy meghiúsult kísérletek feltámadni a géniusz szelleme ellen. Ezekkel szemben Jókai nyelvében, noha korának sokféle hatása alól nem tud szabadulni, már benne van a magyar széppróza nyelve és előadása, mely e műfajnak legkiválóbb képviselőiből vagy hiányzik, mint Vajdábai, vagy még nem alakult ki, mint Jósikáéban, Kuthyéban, Eötvösében, sőt még Keményében is. Hivatkozhatunk Beöthyre, Gyulaira, az irodalomi köztudatra. Vajda Péter fellengző, hangzatos stílusa követők nélkül maradt, legfeljebb Jósika Miklós az egyetlen, ki korábbi keleti beszélyeiben némileg nyomába lépett. Nyelve különben költői lendületre ritkán emelkedik, szabatosságra soha. Szenvedélyes szóalkotó ő is és társalgási nyelvünket nem egy jó, meghonosodott kifejezéssel gazdagította. Eötvös nyelve nemessége ellenére is nehézkes, bonyolult körmondatokkal teljes, sokszor dagályos és sohasem magyaros. Kuthy Lajosé magyaros, költői szárnyalásra alkalmas, de sűrűn használ nagy mondásokat, csinál rövidítéseket. Ezek a rövid, találó jellemzések Beöthytől valók. De mit mondjunk a három divatlap kedvelt munkatársairól, más divatos íróinkról, kik között Degré, Pálffy és Vas Gereben tűntek ki, hanem azt, hogy ők úsztak az árral, a divattal, amelynek általános vonásait fentebb érintettük. A Hétköznapok és első elbeszélései, Sonkolyi Gergely kivételével, nyelvét nem lehet kiszakítani korából, azt meg lehet állapítani, hogy az olyan erős konstrukciójú, mert eredeti és egyéni, hogy róla könnyen lehámozható, ami rajta idegen hatás: a romantika divatja, ha úgy tetszik, modora. Ha ezt a műveletet elvégezzük, elénk tűnik a későbbi Jókai nyelve, melyet Gyulai tömören és igazán így jellemzett: »Ment Jósika idegenszerűségétől, nagy affektált magyarságától; nem találhatni benne Eötvös áradozó nehézkességét, sem Kemény szófűzési gondatlanságát s egyenetlenségeit. Egyetlen elbeszélő írónk sem olvasztotta össze oly szerencsésen a népies és művelt magyar nyelv bájait, mint Jókai. Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit s a kifejezések árnyalatinak egész kincstára áll rendelkezésére. E két ritka adománnyal oly mértékben megáldotta Isten, hogy bár húsz év alatt sok mindent elkövetett megrontásukra, még sem tudta megrontani. Az úgynevezett művelt magyar nyelv tévedéseiből átvett egyet-mást, de aránylag keveset, próbált rossz új szókat faragni, de nem sokat. Nem mindig szabatos s a gondatlanság nyomai is meglátszanak itt-ott, de ez gőzerő gyorsaságú dolgozás módjából ered.(1) Ez az elbeszélő próza nyelve s nagyjában komáromi. Először a Hétköznapok-ban szólal meg, főképpen leírásaiban s a puszta egyes alakjai és jelenetei füstösében. Mert ezek a magyar világ adta valóságok Szinte követelik s önként kínálják a magyar idiómát. El sem lehet képzelni, hogy a divatos szóllam-készlettel hogyan lehetne rajtuk boldogulni. Észre lehet venni, hogy az előadás nyelve egyes helyeken meglepően tiszta és plasztikus, más helyeken erőiben, sőt szétfolyó és keresett. Amaz komáromi, emez irodalmi hatás. A divat rajta is meglátszik s az első beszélyek zajos sikere mintegy megtévesztette Jókait, de még sem tudta sem feledtetni, sem megrontai a szülőföld erőteljes és gazdag örökségét. Szerencsére stílusának és nyelvének e kettőssége, ha átnyúlik is a szabadságharc utánra, de mind halaványulóbb módon s utóbb eltűnik és csak ritkán bukkan föl újra, de mind fogyó lélekzettel. Az ötvenes évek alatt történik e változás s az Elátkozott család, az Új földesúr és az Aranyember nyelvi tekintetben is kiváló művei, melyekben Jókainak sajátos nyelvi lirizmusa csendül ki. Olyan benső tulajdonsággá válik, mint a hangvilágnak saját zöngése, mindig az övé, tehát sajátos és mindig rezonál aszerint, amint erősebb vagy gyengébb hatás szólaltatja meg. Ez a rezonálás mintha belső megindulásával függene össze. Ha szabad így mondani: ez Jókai nyelvének lirizmusa. A Negyvenén visszhangjá-ban olvasható vallomása: »azt akarom, hogy az olvasó érezze azt a meleget, ami engem hevített« igazolja és magyarázza ezt az észrevételt. Mindez már benne van a Hétköznapok-ban, s alig ■ csalódom azt vallani, hogy e regény sikerében, diadal) Bírálatok, 1911. 81. 1. (1869-ből.) Iában ennek van legnagyobb ereje. Dugonics Etelkáját mindenki olvasta, Bácsmegyeit mindenki megkönnyezte, Abafi mindenkit lelkesített, Karthausi mindenkit meghatott, a Hétköznapok mindenkit meglepett, sőt megdöbbentett. Mert az elbeszélő tehetség, az előadás módja, a fantázia fénye, a humor gazdagsága kíséretében s oly szerencsés vegyidésben jelentkezett, hogy e ritka harmóniából egy teljesen sajátos költői egyéniség föltűnése állapítható meg. Olyan talentumé, aki elüt a többitől, bár bizonyos közösséggel látszik hordozni korával, akit nem lehet összetéveszteni mással, mert senki sem hasonlít hozzá. Olyan talentum, akiről »az ítészet el fogja mondani, hogy nem is költő, kinek saját hangneme, gondolatfolyama, s így s saját kifejezési formája nincs.«1IX. A múlt század negyvenes évei alatt, sőt már korábban is, Pestet az országnak különböző tájairól eredő fiatalság pezsdítette föl. Ezek a fiatalok telítve voltak ifjúságuk és az időszak ideális hevületével, a szabadelvű politika és a nemzeti élet kivívására szentelt lelkesedéssel. Főiskolai hallgatók, főként turisták, fiatal ügyvédek és hivatalnokok, írók és újságírók s az aranyifjúság képviselői nemes úrfiak és a vagyonos polgári rend fiai. Ezek adták meg az akkori Pestnek magyaros színét, a fővárosi életnek pezsgő lüktetését. Szerepelt a társadalmi téren és a politikai arénán egyformán megoszlott és mind a két fórumon feltűnő hatást jelentett. A politikában Széchenyi és Kossuth, az irodalomban Vörösmarty és Bajza hívei, követői és nyugtalan vérük lobogása szerint imádói is. Lelkek szerint egyaránt hevülnek a legnagyobb magyar nemzetépítő törekvéseiért, a nagy izgató reformeszmékért s mindannyian telítve vannak Vörösmartyval, kinek egész költői dicsősége mély és lobogó hazafiasságot sugall. A fiatal irodalom ezután Petőfi mellett őt tekintette vezérül és a csak valamivel idősebb gárda, Tóth Lőrinccel az élén szintén elismerte tehetségét és sikerét. Mindez megerősítette újdondászi tekintélyét és szorgalmas munkára sarkalta magát. Egyre-másra jelennek meg dolgozatai s úgy látszik Kúthyt csakhamar utol is éri. Nem ugyan magánélete nimbuszában, amihez sem kedve, sem módja nem volt, inkább abban, hogy többet dolgozott és mindenütt szívesen várták kéziratát. Mindez, ha szabad így mondani, Jókai előtt egészen természetesnek látszott s ezért nem is nagyon hatott rá, nem változtatott rajta és életmódján. Mindennél jobban örült annak, hogy édesanyját sikerült megörvendeztetni, hogy övéi, Vály Ferenccel és a komáromi ismerősök büszkélkedni kezdettek benne. A komáromi triász, Tóth L., Beöthy László és Jókai, odahaza is nevet szerzett magának. Ez pedig Jókaira annyival többet jelentett, mennél jobban tudta, hogy szűkebb hazája, ha megbecsülte is az irodalmat, nehezen kapott lelkesedésre, saját fiaival szemben meg éppen tartózkodó volt. Volt a komáromi emberben mindig valami tartózkodás, mely óvatosságra intette, amivel érzelmi megnyilvánulásait tompítani akarta és tudta: az a tapasztalás, hogy fölötte egy láthatatlan sors titka borong s azok a szomorú emlékek, melyek a múltban e hitet megteremtették. Ez a szordino a forrongó fiatal fővárosban ismeretlen és az akkori fölfogás szerint fölösleges is lett volna. Petőfi meg éppen nem tűrte volna, így tele tüdővel és hangos boldogsággal dicsérte őt, a »pályatársat, kit régen kívánt«, »kiről egykor jósolt« s akiről boldogan írta meg Egy fiatal íróhoz című versében, 1815 augusztusában: jóslatom most teljesedni látom. Ez a lelkes híajnjgt s a mögötte rejlő mély érzés, melyet a korábbi évek alatt s a jövő sejtelmében kötött barátság fakasztott, Jókait mélyen megindította, talán azt is lehetne már most mondani, hogy elszakíthatatlanul Petőfihez kötötte. Ezt a meg nem rendíthető barátságot, ezt a szeretetet, ezt a ragaszkodást, ezt a bizalmat, sőt hitté magasztosult meggyőződést Petőfi hozzá írt második költeményében2) saját rajongó lelke rezonáló érzelmével, Jókai pedig azzal a Petőfi-kultusszal igazolja, melyet egész életében, mindig megújuló friss palbosszal és Petőfi részére többé soha nem halható vallomással viszonzott. A két titán szeretete és barátsága mélységes lelki kapocs, melynek egyik eleme érzelmeik között égő, másik eleme költészetek összecsapó lángja. Annyi idő távolából nézve, ne azt lássuk meg, hogy ez a két fiatal óriás is összecsapott, mikor véleményük eltért, (Vörösmarty-epizód,) egymástól elvált, mikor fölfogásuk komoly kérdésben eltért (Jókay házassága), hanem azt a szerencsés eredményt, hogy a nemzeti költészeti nyelv általuk emelkedett az új és a mindenkori magyar költészetnek művésziesen nemes és magyarosan művészi tolmácsává. Nem véletlen, hogy Petőfi Jókait is, Aranyt is egyforma enthuziazmussal fogadta, köszöntötte és kötötte le, ezt már bátran intuitionak tekinthetjük, mely a géniusz sajátja. Aranyban éppen úgy fölismerte szellemi rokonát, mint Jókaiban s míg Arany nyugodt komolysággal imponált neki, Jókait gyermeki naivságáért szerette, Jókai pedig Petőfiben azt az aktív, tettrekész és merészen cselekvő erőt, mely belőle hiányzott. A lírikus, az epikus és prózaíró hármasságában a szépirodalom három nagy irányának szerencsés szövetkezését vagy találkozását ismerve föl, csak azt sajnálhatjuk, hogy drámaírót a kor még nem ( Erdélyi J.: Kisebb Pr. II. 33. 1. 2) Jókai Mórhoz kapcsolt hozzájuk, aki az általuk képviselt irányban a színműirodalomnak is velők egyenrangú reformátorává válhatott volna. Ő az Életképekhez kívánta kötni a népköltészet képviselőit: Jókait, Aranyt és Tompát. Érdekes megfigyelni, hogy a közvélemény asztalának fiatal óriásai politikában és irodalmi elveikben a francia szellem hívei voltak. Egyiket a politika, másokat az irodalom, legtöbbjét az a tapasztalat vitte oda, hogy a konzervatív körök idegenkedtek tőle. De lassankint »divattá lett a francia modor, Magyarországon«... később annyira ment, »hogy a magyar nyelvből minden idegen szó a túlságig kiűzetett. Az irodalom legnagyobb része csak szavaiban volt magyar... íróink kevés kivétellel franciául írtak, habár magyar szavakkal«.2) Ismerjük Petőfi rajongását a francia politika eszméiért és tudjuk, hogy valamennyien annak hatása alatt voltak. S mégis ebből az idegen szellemből a nemzeti költészet lángja támadt. A romantika lett közvetítő azzal, hogy a lelkek fölszabadulását és a nemzeti elem föltámadását éreztette, még pedig nem elvontan, hanem jellemzetes alkotásai által gyakorlati úton. Berzsenyi is, Vörösmarty és mások magyar szellemben és nemzeti lélekkel dolgoztak, ők azonban nem találták még meg a formát és a hangot; géniuszukat iskolájuk, nyelveket az irodalmi konvenció esztétikája nyűgözte. A romantika mint műelv a szabadságot és a nemzetihez való visszatérést hirdette, mintegy utat mutatott arra, hogy a specifikus nemzeti jellegű műformát és az általánosan használt nemzeti nyelvet kell fölkeresni s — tegyük hozzá, irodalmi szintre emelni. Így tett Petőfi a népdallal, persze ő sem minden előzmény nélkül. Jókai a magyar történetek előadásával, Arany a népi fölfogás és előadás művészi felújításával, s mind a hárman a közérthető magyar nyelv fölfedezésével. Ha valaki a negyvenes évek politikai újjászületését vizsgálni fogja, észre fogja venni, hogy az abban különbözik a megelőző reformoktól és törekvésektől, hogy a passzív sérelmi politikából aktív és haladó politikára ment át. Ez az aktivitás francia hatásra mutat s e hatás az irodalom fejlődésében is meglátszik; abban, hogy az ifjú irodalom a klasszicitásból, a romantikán keresztül visszatért a néphez és ezen keresztül a nemzeti egyéniséghez. A népi elemek mélyebb vizsgálata s a régi műemlékek stúdiuma vihetik a magyar irodalmat a dicsőség fénypontjára, csak ezek szoktathatnak el az üres dagálytól, a nagy szavaktól, a deklamációktól ■ csak ezek szoktathatnak hozzá a mélyebb tartalomhoz, a szerény s egyszerű előadóhoz, a poézishez. Ez a megállapítás is 1845-ből, Pulszkytól származik, s ha akkor még nem ismerték föl valódi értékét, később, mikor bevált, könnyű volt programnak minősíteni. Erdélyi fölszólalásai akkor már elhangzottak, a népköltési gyűjtemény szerkesztése javában folyt s mikor az 1846 elején megjelent, igazolva volt sokban Petőfi is, akit pórias és reális vonásaiért Pulszky maga is megrótt s előkészült a közvélemény János vitéz és Toldi megértésére. Költészetünk transfigurációja nem programszerűen történt s nem egyszerre. Előbb lett valósággá, utóbb részesült az elmélet avatásában Kemény Zsigmond e műfolyamatot inkább érezte, mint magyarázta. De egy szerencsés hasonlattal a kérdésnek igazán a mélyére mutatott. Vörösmarty költészetéről szólván, mondotta: »a költészet olykor Anleuszhoz hasonlít, ki a légbe emelve életveszélyben forog s erejét tüstént visszanyeri, ha az anyaföldhöz sújtatik. A népies, a bágyadt idealizmusba erőt lövel, viszont az ideális irány vonzó ereje megnemesíti, amit a népiesből felölelt.« , így lehet megérteni azt a példátlan sikert, melyet ez a fiatal irodalom, az új irány tolmácsa rövid idő alatt és általánosan elért. Ennek az iránynak Petőfi volt képviselője és Jókai egyik erőssége. A fiatalok köréjók csoportosultak a politikai eszmék és az irodalmi kérdések vitatásában, később próbálták követni példájukat dolgozataikkal, munkásságukban. Gondoljunk a Tízek társaságára, erre a szelíd pártülésre a mindenható szerkesztők ellen. Ez az összeesküvés az írók felszabadítását akarta elérni, a toll szabadságát, az írói mű tisztességes honoráriumát biztosítani. A három divatlap és más vállalatok is az írókra támaszkodtak ugyan, de az írók igényeit vagy nem vették észre, vagy tudatosan negligálták. De ez a nagy meglepetést keltő igényper nem sikerülhetett, mert a renitens Tizek megfeledkeztek a kívül maradottakról és a szerkesztők tartalékairól. Petőfi elgondolásában és az arra épített követelésben, sok igaz volt, viszont a terv megvalósítása nem árult el végrehajtó erőt és szervező képességet. Erdélyi bátor okos közvetítő felhívására a zivatar szerencsés kompromisszummal végződött és mind a két fél tekintélyének sérelme nélkül múlt el. S ha akkor nagy zajt vert is, ma már alig látszik többnek, mint viharnak egy pohár vízben. Ebben a mozgalomban mégis benne van már az új idők lelkének fölszabadult lobogása, mely később, a márciusi nagy napokban, arányaiban és jelentőségében megnövekedve, korszakos mozgalommá, egy világtörténeti esemény kezdetévé vált. Ebben is a fiatalság járt elől: Petőfi vezetésével és Jókai részvételével viharzott a fővároson keresztül, a lelkes fiatalok mögé állott polgárság hatalmas megmozdulása által. (Folytatjuk.) L Váczy I.: Tompa 53. 1.