Könyvvilág, 1978 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1978-05-01 / 5. szám

3tjuk izsát szülése tömören egyesíti magában írói tehetségének minden meghatározó jellemzőjét, így a Mama akár önnön mércéje is lehetne többi, hasonló hangvételű írásának (A kutya, Az utolsó álom, A madár stb.). Az árnyék, amelyben ezek a családok élnek mind reális élethelyzetek, amelyek megrázóak ugyan, de különös módon mégsem pesszimizmust szülnek. Elbeszéléseinek nagy része próbára teszi olvasója etikai, lelki hovatartozását. Ugyanakkor néhány novellájában fel is ment e „felelősség” alól és könnyed, humoros írásaiban meglep kemény, naturalisztikus stílusának ellentétével is. E csoportba tartoznak a pubertáskor komikus és üdítő életképei, közülük a Naplórészlet és Az első bál a legsikerültebbek. önéletrajzi kisregénye, a Más kenyerén saját családjáról szól, a szülőhazától való elszakadás kísérletétől, a svédországi nehézségekről, a Magyarországra történő visszatérésről, őszintén feltárja az idegen környezetben való gyökértelenségből és kétségbeejtő hontalanságból fakadó gondokat. Érzékelteti a döntés és a felelősség nagyságát, illusztrálja a sorsukon hirtelen és téves hittel, higgadt megfontolás nélkül döntő emberek nehezen korrigálható hibáit, esetleg tragédiáit. A kisregény — éppen azért, mert valóságos eseménysorokat és tényeket dolgoz fel — szociográfiai értékű, reális példája a disszidens sors súlyos viszontagságainak. Ez a szomorú krónika azonban irodalmi értékűvé válik azáltal, hogy írójuk a pubertáskori lélek nagyon érzékeny szűrőjén keresztül él át, közvetít és mér meg minden elszenvedett élményt. Bán Zsuzsa önmagát a mai prózairodalomban „ellenpéldának” tekinti, írói eszköztárát pedig szerénynek. Elfogulatlan önkritikájának annyiban van igazsága, hogy témája, stílusa, ítélt és megfigyelt élethelyzetei végtelenül egyszerűek, mondhatni puritánok. Viszont az az etikai, érzelmi és lélektani hangsúly, amellyel egyszerűsége társul, már tehetségének eltérő szintű és hangulatú, de haározott erejét mutatja meg. Szállal válhat mondanivaója és stílusa újszerűvé mai prózánkban. B. Juhász Erzsébet Bán Zsuzsa: Más kenyeén. Szépirodalmi, 352 óllal, kötve 29,50 Ft.) z úton, a faluvégen, élnek unokáiknak a kandalló mellett. Hét: lakomák és babona. •on s e legendák melegében. Ijog a vénség, lállhatatlan fiatalságára, amellyel inak s a tölgyfakapuknak. l. Magvető, 216 oldal, Még nem voltak felnőttek — A Te is tudod? óta ez a hetedik kötet, amely a gyereklélek, gyerekgondolkodás nyílt titkaiba avat bennünket, s máig vitás kérdés: vajon a gyerekeknek vagy a felnőtteknek szólnak ezek a könyvek? — kérdem Janikovszky Évától. — Én magam mindegyik korosztálynak szánom őket, mert ellentétben a legtöbb felnőtt véleményével, szerintem a gyerekeknek van humoruk. Számomra legalábbis ezt bizonyítja az a rengeteg levél, rajz és meghívás, amit kapok tőlük, s amelyeknek stílusában saját könyveim hangját ismerem fel. — Hogyan született meg a Te is tudod? ötlete, amit aztán a többi követett? — A fiam akkor volt óvodás, s egyszer az óvó néni körkérdést intézett hozzájuk, kinek mivel foglalkoznak a szülei. Erre minden gyerek pontos választ adott, de amikor azt firtatta, hogy miből áll a munkájuk, egyetlenegy tudott csak felelni, egy szobafestő kisfia. Kiderült, hogy a szülők nem nagyon mesélnek otthon a munkájukról, inkább csak bosszúságaikról, gondjaikról hallanak a kicsik, s így a munka legtöbbjük számára fantommá, mumussá vált. Úgy gondoltam, hogy egy játékos képeskönyvvel, amely a különböző foglalkozások társadalmi hasznát mutatja be a gyerekeknek. A sor, amelybe beálltam, hosszú volt. Az eleje a bolt bejáratánál, a vége pedig a sarokház másik oldalán, jóval túl az oldalsó kirakatokon. A tömeg kettesével állt és türelmesen várakozott. Percenként se léptünk előbbre. Az írók Könyvesboltjában Sütő András dedikált, 1978. március 23-án. A napnál is fontosabb az óra Az íróvendég, ahogyan a kirakatba tett táblácska jelezte, 5-től 6-ig dedikál. Az újságok is így adták hírül, pár soros apró közleményben. Gondoltam, eljövök, hogy megnézzem, mekkora lesz az érdeklődés. Még inkább azonban azért, mert egykét dologban szót kellett váltanom Sütő Andrással. Gondoltam, leghelyesebb, ha negyed 6-ra érkezem, akkor már fogytán lesznek az autogramkérők, és nyugodt körülmények között elintézhetem, amit akarok. Mekkorát tévedtem! Negyed hatkor a sor vége mélyen bent állt a Liszt Ferenc térem Nézelődtem. Valaki rám szólt: „Soroljon be, mert percenként több méterrel nő a tömeg, és még 7-re se kerül Sütő András elé!” Szót fogadtam. Szemerkélni kezdett az eső. Egy hölgy — pár lépéssel előttem — összecsukta Sütő András új kötetét, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat címűt, és belecsúsztatta a nylonszatyorba, amelyet óvatosan összegöngyölt: „Nehogy érje az eső!” Egy férfi, a közelből, megkérdezte: „Most olvassa először?” A mellettem álló, akit később már Bélának szólítottam, arról beszélt, hogy tavaly nyáron egy csodálatos utazásban lehetett része. „Spanyolország? Tesikerül más megvilágításba helyeznem a munkát , mint nélkülözhetetlen emberi tevékenységet. Belátom, hogy ez kissé furcsa tematikai célkitűzés egy óvodásoknak szóló képeskönyv esetében, de én azt tartom, hogy a gyerekeket minden érdekli, és meg is értenek mindent, ha megfelelően magyarázzuk nekik. — A további kötetekben azonban már nem ezt a tendenciát látjuk. Feltételezem, hogy azok megírására is a fiad ihletett. — Részben persze ő is — hiszen saját gyerekkori élményeimre csak annyiban támaszkodhattam, hogy a szüleim pontosan úgy neveltek, ahogy szerintem gyereket nevelni szabad és kell. De azóta a gyerek-felnőtt viszony annyira megváltozott, hogy arról beszélni is csak egészen új formában lehet. — Tulajdonképpen mit akartál elmondani a gyerekeknek és a felnőtteknek ezzel az új formával? — Gyerekeknek és felnőtteknek ugyanazt: értsük meg egymást, próbáljuk magunkat beleélni a másik helyzetébe. Csakhogy itt nekünk egy nagy előnyünk van: mi ugyanis már voltunk gyerekek, a gyerekek viszont még nem voltak felnőttek. Mi tehát bele tudjuk képzelni magunkat az ő helyzetükbe — csak egy kicsit kell megerőltetni a merökországi Földközi-tenger?” Meglepődött. „Dehogy. Sorra jártam azokat a helyeket, falvakat, amelyekről Sütő András ír, és még az idei nyárra is maradt belőlük!” Valaki, mögülünk, belekapcsolódott a beszélgetésbe. „Én még nem jártam ott, de elhiszem, hogy szépek, nem is csak a falvak, hanem az emberi lelkek is. Sütő Andrásnál szebben ezt el nem mondta más.” Hátranéztem. Hirtelen nem is láttam, hol a vége a sornak. Egyre növekvő tömeg feketéllett mögöttünk a változatlanul szemerkélő esőben. És a nagynagy csöndben. De innen is, onnan is felröppent egy-egy sóhajtásnyi mondatfoszlány: „Sütő András nemcsak azokról ír... hanem másokról is, hiszen a szépség és az őszinte érzés általános... általános!” „Alig hihetem, hogy az édesanyja is csak az övé... csak az övé volna!” „Gondolja, hogy próza ez... egyszerűen csak próza ez?” A lábak már-már elzsibbadtak. Csak a szavak suhogó-suhanó szárnyai egyenesítik föl az embert, és röpítik. Pedig csak topogunk. Csak ácsorgunk. Percenként se lépünk egyetegyet, előre. Fél 7-kor. Amikor végre befordultunk a Népköztársaság útjára, izgékony férfi — az igyekvő járókelők közül — mellénk perdült. „Szabadna tudnom, miért állnak sort?” „Hogy miért? Sütő Andrásért!” — morogtam. Ekkor fellendítette a karját, és a karórájára nézett: „De hiszen ez a könyvesbolt 6-kor zár!” Mintha önmagát akarta volna meggyőzni, ő is mormogott valamit: „De úgy látszik, ma nem.” Elsietett. Utánanéztem. Eltűnt a szemerkélő esőben. Még láttam, hogy beállt a sor végére. Negyed nyolckor egy különös, a fáradtságában is fáradhatatlan, meleg tekintet villant rám. Sütő András, a fekete keretes szemüveg mögül. Simon Gy. Ferenc mókánkat, ők ellenben a legnagyobb jóakarattal sem tudják eljátszani a felnőttszerepet. És legyünk őszinték: ha időnként megkísérlik, vagyis önállóságra próbálnak törekedni, nem mi vagyunk a legjobban megsértve? — Következtethetek ebből arra, hogy neked sose voltak hasonló problémáid a fiaddal? — Hogyne lettek volna! Csak éppen attól kezdve, hogy a Ha én felnőtt volnék megjelent, már nem volt képem az olyan sztereotípiákat ismételgetni, mint például a „hányszor mondjam?”, mert alighogy elhangzott, mindketten nevetésben törtünk ki. A fiad most már túl van azon a koron, hogy vele kapcsolatosan ilyen gondok foglalkoztatnának. A sorozat azonban szerencsére folytatódik. A Könyvhétre várható Már megint címmel az új kötet — természetesen Réber László rajzaival. Hogyan jött létre ez a gyümölcsöző együttműködés? — A Te is tudod? már eleve kihagyásos módszerrel készült, vagyis amit fölöslegesnek tartottam megírni, azt rajzban képzeltem el. S a Móra Kiadó nagyon szerencsés választása folytán Réber László illusztrálta a könyvet. Azóta csakis Réber grafikáit tudom az írásaim mellé képzelni, s nagy örömömre — ezzel a Kiadó is így van. — Úgy tudom, könyveid a világpiacon is nagyon kelendőek; a sorozat eddig 23 nyelven jelent meg, és ez önmagáért beszél. Te magad sosem találkoztál még szellemi rokonnal a világ ifjúsági irodalmában? — Talán csak Munroe Leaf, nálunk alig ismert amerikai író egyik könyvével éreztem rokonságot. Ami viszont részben hízelgő, részben igen dühítő volt, az Mária Horváth, idegenbe szakadt honfitársunk „Wenn ich große bin” című gyerekkönyve, amelyben szinte szó szerint a Ha én felnőtt volnék szövegét láttam viszont. Némi elégtételt jelentett, hogy a Deutscher Jugendbuchpreis-t nem sokkal azután az én könyvem német kiadása nyerte el. — Említetted, hogy jó kapcsolatod van országszerte a gyerekekkel. Mit kell ezen értenünk? — Amennyire időm engedi, sokat utazom az iskolák, könyvtárak és úttörőcsapatok meghívására — havonta átlag húsz meghívást kapok. Az egyik legnagyobb élményem a kőbányai I. László Gimnázium műsora volt. A Kire ütött ez a gyerek? zenés feldolgozását adták elő a ballagóknak, s a leggyönyörűbb az volt benne, hogy ezek után a pedagógusok szülői értekezletek bevezetőjeként az előadást többször megismételtették. Ezek szerint a felnőttek nem találnak semmi kivetnivalót abban, hogy leemeled őket a piedesztálról? — Legalábbis eddig nem kaptam ezért szemrehányást. Biztosan akad olyan, aki haragszik rám, de az továbbra is piedesztálon állva haragszik, onnan meg nem ér el hozzám. A gyerek felnőtt téma, azt hiszem, kimeríthetetlen, de az 1979-re várható új könyvem Az úgy volt címmel mégsem erről szól, hanem inkább talán a „kamaszok egymás közt” alcímet viselhetné. Örömmel várjuk mindkét kötetet, s az is nagy öröm lenne, ha ismét találkozhatnánk a régiek új kiadásával, hiszen az új gyerekek is bizonyára szívesen olvasnák a régi Janikovszky— Réber könyveket. Molnár Anna Sorba álltam Sütőért Akik a gyermekeknek írnak Utolsó beszélgetés Hárs Lászlóval — Hárs László dolgozószobájában vagyunk, ott, ahol a mesék születnek. De kérdés, hogy a mesék itt születnek-e valóban? Hiszen a meséhez nemcsak mesélő kell, hanem azokra is szükség van, akikről a mese szól. Hol tartja őket, hogyan tud velük kapcsolatba kerülni, ha mondjuk elakad a szava a mesélés közben. Merészség lenne, ha arra kérnénk, hogy most a meséről meséljen? Hogy miről? Arról például, hogyan ismerte meg Buci királyfit, Tutyi-mutyi hétfejű sárkányt, Brúnó bácsit, vagy pedig a Győztes kerestetik doktor bácsiját, gyerekhőseit. — Szerintem mesét nem lehet kitalálni, hanem csak megtalálni. Pontosabban nem is én találom meg a mesét, hanem a mese talál meg engem. Példákkal is szolgálhatok. 45 éve írok mesét, vannak évek, amikor még egy árva kis mesécske sem születik, és vannak, mikor sorra készülnek. Hogy miért van ez így? Azért, mert van olyan év, amikor nem jönnek a mesék, és van, amikor seregestül felkeresnek és noszogatnak, írjál meg, ne őt írd meg, engem írjál meg. Így keresett föl engem egyszer Buci királyfi, a szegény favágó legkisebb fia, egyébként elsőosztályos tanuló, és ragaszkodott hozzá, hogy megírjam őt, aki minden este elalvás előtt mesét mond magamagáról, önmagának. Így született meg a Hol voltam, hol nem voltam című kis könyvem. Azaz álljunk csak meg! Előbb bizony mesejátékként született meg a rádióban, aztán még egy egész sor Buci mesét írtam, pontosabban leírtam. Ezekből is mesejáték lett, azután valami megint noszogatott, hogy ugyanezeket a történeteket írjam meg könyvben is. Így született meg a Buci királyfi összes meséje és csak azután, amikor már a könyv elkészült, jöttem rá, hogy ki is ez a Buci királyfi. Senki más, mint — most meg lehet lepődni — én magam, aki gyerekkoromban esténként, villanyoltás után a sötétben mindig remek történeteket éltem át, mondtam el vagy gondoltam ki. Én voltam a hőse és én voltam a hallgatója, vagy nézője is ezeknek a történeteknek. Munkáimat mindig ketten írjuk. Az egyik én magam vagyok. 66 éves öreg író, és a másik az a hatéves, vagy tízéves Hárs László, aki valamikor voltam, és aki mindig segít nekem, ha elakadok. — A mese amolyan kitalálás lenne? Kitalálás a kitalálásért? — Erre hadd válaszoljak egy történettel. Az 1950-es években, vagyis több mint 20 évvel ezelőtt, társaságban összeakadtam egy Kossuth-díjas zeneművészünkkel. Bemutatkoztunk egymásnak, mire ő rámnézett és azt mondta: mi már régen ismerjük egymást. Bocsánatot kértem tőle, mert nem emlékeztem, hogy valaha már találkoztunk volna. Mire azt mondta: nem is emlékezhetek rá, mert csak ő tud erről a találkozásról. Valamikor a második világháború kitörése előtt ugyanis Dél-Amerikában turnézott feleségével, aki ugyancsak zeneművész. Hetenként küldték utána Magyarországról a napilapokat, és egy-egy ilyen köteget az utolsó betűig kiolvastak, miért ez volt az egyetlen híradásuk a hazából. Közben a világban már készülődött a szörnyűség, a háború, és ismerőseik, barátaik kapacitálták őket, hogy ne térjenek vissza Európába, maradjanak ott Dél-Amerikában, állást, megélhetést, egzisztenciát biztosítanak nekik. Ők haboztak, hogy maradjanak-e, vagy térjenek vissza Magyarorszára. Egy alkalommal az újságkötegben találtak egy mesét, Csak egy az út volt a címe, írója pedig Hárs László Elolvasta ezt a mesét, elolvastatta a feleségével is, és a mese adta meg nekik a végső lökésit ahhoz, hogy hazatérjenek. A mese azt sugallta nekik, hogy a választott utat végig kell járni. Ezután elővette a levéltárcáját amelyben majdnem 20 év után még mindig ott őrizte a kivágott mesét. Akkor én nagyon megdöbbentem, és világossá vált előttem az, amit addig is sejtettem, hogy a mese milyen felelősségteljes műfaj. Nemcsak szép történet, hanem tájékoztatás, eligazítás, tanácsadás; aki a mesét olvassa, akár tud róla, mint ez a zeneművész, akár nem, talán a mese hatására cselekszik. A meseíró tehát nagy súlyt cipel a vállán, és nagyon nehéz a tolla, minden szót meg kell fontolnia, hogy igazat és szépet mondjon olvasóinak, akik hisznek a mesében. Mezei András Kokas Ignác festménye Rózsa Gyula monográfiájából (Corvina, Műterem)