Könyvvilág, 1979 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1979-05-01 / 5. szám

Tiszteletpéldány az olvasónak lelk­­eltén: Mindennapi halálom emierei lakótelep, Me­nyecske utca. Az apró la­kásból messzire induló utakra látni. Folyamatos zúgás csendszilánkja itt a szó. — Hogyan lehet úgy élni, hogy az ember mindennap meghal? — Nagyon furcsa lesz, amit erre felelek. Hatéves betegség után is csak azt kell mondanom: derűlátó vagyok. S ezért tudok úgy élni, hogy naponta megha­lok. Jelképes halál ez. Esste lenyelem az altatót, elfog a szokásos szorongás, amely minden embert elfogna az én koromban és az én ba­jommal. Mégis arra vá­gyom, hogy holnap reggel fölébredjek és megint egy nappal tovább éljek. Ami­kor alszom — nem vagyok. És sajnos, amikor vagyok, fáj. De fájdalmakkal meg­­verten is az életet kívánom, az életet kérem. Ezek az én mindennapi halálaim. — Barátai énekesmadár­hoz hasonlították. Új köte­tében viszont, ha érzem is benne­­ a szárnycsapást, nemigen hallom a rigót. Lélegzetversek, szívdobo­gás-versek ezek, vagy talán csak másképpen szól a dal? — Kezdjük a rigósággal. Felejthetetlen barátom, a drága-drága Nagy László írta rólam, hogy úgy va­gyok költő, ahogy a rigó rigó. Ezt akkor vállaltam, s meg is írtam, hogy válla­lom. Hozzáfűzve, hogy míg a rigó télen hallgat, sztráj­kol, tüntet a tél ellen, én télen is szeretnél­ fütyölni, hóban is szeretnék dalolni. Ez a rigóállapot, sajnos, évek óta megszűnt. Ebben a kötetben már nincs rigó. Itt valóban szárnycsapás van. És nem a repülésre ké­szülő, hanem a vergődő szárnycsapása. De még­is, csakazértis, ilyen szárny­­csapásokkal is szeretném kivárni azt, amikor aggas­tyán koromban egyszer mégis füttyre nyílik a cső­röm és újból trillázok, mint a rigó a fa tetején. — Szóinflációs korban, amikor mindenki szaporít­ja a szót, sőt: a szavak is szaporítják önmagukat. Ön csupa sűrítményt, csupa „legutolsó” (vagy akár „leg­­első”?) verset ír. Csak ilyen végső esszenciát szabadna közreadni? — Nemcsak szó-, versinf­lációs világban is élünk. A lapok a kelleténél több lí­rát közölnek. Nem igaz, hogy ennyi jó költői mű születik. A Nyugat harmad, negyedennyi verset ha meg­jelentetett annak idején, mint most egy-egy folyó­irat. Mégis kicsit szorongva mondom: én sajnos, ebben a versinflációban nem ve­szek részt. Ritkán szólalok meg, és ahogy mondja: sű­rítményekkel. Szívesen el­fogadnám ezt akár dicséret­nek is, ha csak annak érez­­ném. Elfog néha a félelem, hogy azért kurták az én írásaim, mert nem futja többre. Bár — és most hadd hivalkodjam — a kötetnek van egy ciklusa, „Így igaz” a címe. Nyolc vers van benne, mind a nyolc csak néhány soros. És Vas Ist­ván barátom, legszigorúbb kritikusom nemrég telefo­non megjegyezte, hogy mind a nyolc nagy vers. Nem én mondom, ő mondta így, én csupán büszkén megismétlem. Sűrítmények­re mondta ezt. Elismerése megnyugtatott egy kicsit, mert van bennem aggoda­lom. Pár napja, egyik bará­tommal beszélgetve, föl is sóhajtottam: istenem, mi­kor fogok én már egy ti­zenhatsoros verset írni! — Noha gyakran régvolt időbe térnek vissza, nosz­talgiák évadján sem ér­zem írásait nosztalgikus­nak. Jól olvasom-e, ha úgy olvasom őket, hogy a meg­őrzést s az eltűnt idők je­lenét hallom verseiben? — Köszönöm, hogy he­lyettem is fogalmazott, hogy kérdezve mindjárt válaszolt is. Igaz, manapság sokan menekülnek nosztalgiába. Én nem. És annak ellenére nem, hogy verseim nagyré­sze gyermek- és ifjúko­romban­­ játszódik. A szá­momra felejthetetlen Szat­­márban. Illyés nyilatkozta egyszer rólam, hogy Szat­­már nélkül meg se tudnak mozdulni. Szatmár pedig a kamaszkoromat jelenti, nem a felnőttkoromat. 8—10 éve járok újra ott képzeletem­mel, Nagybánya, Szinérvár­­alja, Pálfalva, Amac, Om­­bód, Hirip, Sikárló és még vagy húsz tündérnevű falu tájain. Ez volt az én „Ka­maszkorom verselő vidé­ke”. De nem az akkori vi­lágba kívánkozom. Még azt a frázist se mondom, ame­lyet ilyenkor el szoktak mondani, hogy az ifjúságot vágyom vissza. Mert egészségesen öregnek len­ni : a legszebb állapot Leg­feljebb az egészségemet írom vissza tehát, amikor emlékezem. — Ha verseit valamilyen anyagból, színből, szagból, ízből kellene megépítenie, miből építené meg őket? — Valószínűleg versből. Vegyünk egy példát. Nem­rég írt versemben, igazán nem nosztalgikusan arra emlékszem, hogy két napja nem ettem, nem aludtam, és a nagyváradi pályaud­varon látom, amint egy pa­rasztember eldobja a sza­lonnahéjat; én pedig azon viaskodom, hogy fölemel­jem­, s rágjam-e tovább, vagy sem. Az emléket így is fel lehet idézni. Mégis remélem, hogy versemben mindez verssé lett. Mond­jam tehát, hogy éhségíz, szalonnaíz? Mondhatom, de a lényegből mégsem közöl­tem semmit. Mert — egy másik példával élve — nem az egykori szatócsbolt fű­szer, ostorszíj, s ki tudja mi mindenféléből összeke­veredett szaga kerül a vers­be, hanem a verssé vált szatócsboltna­k a verssé vált szaga. Ha van realista költészet — és szerintem van —, akkor ez a realista költészet. — Kötete jelenik meg a „30 év” sorozatban. Hogyan válogatott? — Bizonyos szigorral: ver­seim egynegyedét, egyhar­­madát kihagyva. De húsz­éves vágyam, hogy olyan kötetet készítsek, melybe legfeljebb ötven versem kerülne. Furcsa módon ezt minálunk nem lehet meg­csinálni. Pedig szívesen nyújtanék át az utókornak ilyen vékonyka könyvet. Benne lenne a „Sirály” és benne a „Mese a kiscsikó­­ról, akinek nincs patkója”. S még néhány olyan ver­sem, melyre nyugodtan el­mondhatnám: ennyit írtam, ezt írtam én. Nádor Tamás Ünnepi könyvhét 1979 Fotó: Moldvay József Illusztráció Nagy László Adok nektek aranyvesszőt c. könyvéből (Magvető) ­ Költők a költészetről — Szép versek 1978 — A magyar költészetben 1978 Nagy László éve volt. Ravatalánál az egész ma­gyar irodalom találkozott, s találkozott a gyászban, a búcsúversek fájdalmában is. Nem tudom, szándékosan, avagy önkéntelenül, de a Bata Imre szerkesztésében megjelent Szép versek 1978 című antológia is ezt a megrendítő találkozást tük­rözi. Olvasom a siratókat, a búcsúverseket: Ágh Ist­ván, Garai Gábor, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Or­bán Ottó, Tóth Bálint, Ve­ress Miklós és Zelk Zoltán költeményeit. Mintha a költészet napjának jelenté­se bővült volna ki, József Attila példázatos költői sor­­sa mellett egy másik példá­zatos sorssal: a költőével, aki „versben bujdosott”. Hozzátehetném: versben győzött a halál felett. A „szép versek” könyve is azt tanúsítja, hogy a költészet napja 1979-ben részben Nagy László napja lett. (Csak a televízió ünnepi műsorából maradt ki Nagy László tanúságtétele; a képernyőt haragos kérdője­lek vették körül!) Mindazonáltal nemcsak a hirtelen eltávozott költő­társhoz szólnak az üzene­Az évkönyvekre leselke­dő legnagyobb veszély ma­gából a műfajból követke­zik: pár szám után elfá­radnak, az ötletek elszür­külnek, elmerevednek, ép­pen legnagyobb varázsere­jüket, újdonságukat, az évenkénti meglepetés friss ingerét vesztik el. A Corvi­na Kiadó évkönyvét — amely a sorban immár a harmadik — talán éppen kötetlensége, a művészeti élet eseményeihez való sza­bad alkalmazkodása óvja meg ettől. Az évkönyv egy­re inkább kettős programot valósít meg: jó szemű, ér­tékekre, tendenciákra egy­aránt figyelő kalauz és nélkülözhetetlen kézikönyv. A képzőművészet jellegé­nél fogva mindig a legjob­ban igényelte a műfajok, irányzatok, teljesítmények elméleti feldolgozását, fo­galmak világos meghatáro­zását, stílusok értő tolmá­csolását, a selejt finom ros­táját. S művészetkritikánk bizony e tekintetben nem­igen kényeztetett el ben­nünket. Ezért is örvende­tes, hogy az évkönyv művé­szeti életünk helyzetével foglalkozó párt­dokumen­tum előkészítő anyagaiból hoz válogatást: kevés, de nyílt és bátor szembenézést számos gonddal, csak sötét­be rajzolt kérdőjelekkel, napjaink „vizuális kihívá­saival”. Érdekes összevetésekre is csábít a kötet, a képzőmű­vészeti világhét környezet­formálással­­ foglalkozó té­májából mit éreztünk tes­tünkre szabottnak. Az ut­cák, terek kultúrája egy mondatra szűkítve: hogyan oldható fel az építészet egy­hangúsága, egyfelől az ar­chitektúra — másfelől a festészet, szobrászat s egyéb társművészetek végleg el­szakadtak-e egymástól, mi­után az úgynevezett murá­­lis jellegű munkák, fres­kók, domborművek lénye­gében elvesztették építésze­ti funkciójukat? • Divat-e vagy világnézet a népművészet újjáéledése? Beépülhet, integrálódhat-e mai művészetünkbe? Ha­sonló kérdések egész sorára kapunk választ az évkönyv legizgalmasabb fejezetében, amely a népművészet és kortárs művészet viszonyát vizsgálja. Őseink sárkupo­lás építkezése szolgálhat-e tel, szólnak Babitshoz, Krú­­dyhoz, József Attilához, Radnótihoz és Déryhez. Szólnak Csontváryhoz (mindjárt három költőtől: Bárdosi Német Jánostól, Gyurkovits Tibortól, Mezei Andrástól), Egry Józsefhez, Szervánszkyhoz, azután Il­­­lyéshez, Weöreshez, Hubay­­hoz, Kormos Istvánhoz, Sőt Eliothoz, Dylan Thomashoz, Simons Weilhez és­ Claude Lévi-Strausshoz. Mintha az élő magyar költészet csupa személyes üzenetből állna: élő költők szólnak halott költőkhöz s üzennek a kö­zeli vagy távoli társak után. „Költők egymás közt?” — idézhetném ezúttal kérdője­les formában Illyés nagy­szerű verseimet (amely ko­rábban a fiatal költők egyik antológiájának címe lett). 1978 magyar lírája valóban költők egymás közt folyta­tott párbeszéde lenne? Erre utalt különben a Könyv­vi­lág előző számában Könczöl Csaba írása is. Egymás között folytatott párbeszéd, minthogy a kö­zönség, a nagy többség, a „társadalom” legfeljebb ün­nepli a költészetet, ám sza­vára nem figyel. „Vojtina levele egy másik költőhöz” című versében Vas István tanulsággal a paksi lakó­telep tervezésénél? Mi a bartóki módszer a filmmű­vészetben? Mit jelent, hogy a népművészet „egy nép tárgyakban testet öltött em­lékezete”? Csete György, Makovecz Imre, Bgósa Fe­renc, Hoppál Mihály, Né­meth Lajos és mások tanulmányaiból, hozzá­szólásaiból a népművészet és kortársművészet problé­makörének talán mindeddig legteljesebb megközelítése bontakozik ki. Mi dolga lehet egy fafa­ragónak a térszerkezetek századában, tolakszik fel a kérdés Szervátiusz Jenő életműve kapcsán, hogyan alakíthatta művészetét egy­szerre a modern francia szobrászat technikája és a falusi ácsok fogásai, Kalo­taszeg szelíd népi gótikája és a párizsi Notre Dame függőlegesen beépített s mégis örök mozgást sugalló szobrai? — A másik mo­nografikus feldolgozás Mar­­tyn Ferenc életművében azt kutatja, hogyan férnek meg egymás mellett, hogyan épülnek egymásra a tág lé­legzetű, felszabadult fantá­ziájú absztrakt művek, a mediterrán életörömöt su­gárzó kubisztikus formák, a sejtelmes, komor szürreális hangulatok vagy a népi kultúrából merítkező, jelké­pes tartalmak. A Műhely címszó alá so­rolva a hazai nagy kiállítá­sok értékelését kapjuk, im­ponáló gazdagság, így egy csokorba fogva. Talán egy tekintetben maradt hiányérzetünk: szé­lesebb horizontú kitekintést várnánk a külföldi művé­szeti élet tájaira, mozgásai­ra, eseményeire, s még több friss, csak ide készült írást. Az évkönyv — bizonyos jegyek állandósága mellett is — kiállításban, megfor­málásban évről évre meg­újul, friss tipográfiai ötle­tekkel lep meg, a képek ritmusa, virtuóz elhelyezé­se nemcsak a tartalmat szolgálja, de szinte követés­re csábítja a szemet. A kö­tet egészét a megformálás nyugodt fölénye s a játé­kosság leheletfinom köny­­nyedsége lengi át. V. (Művészet ’78. Főszerkesztő: Rideg Gábor. Corvina. Kb. 280 oldal, kötve kb. 270 Ft.) is erről beszél: „Ma már a legtöbb olvasó (...) nem olvassa el, amit érteni vél, mert nem értelmet keres, / De amit nem ért, azt sem olvassa el, mivel fölösleges: / Épp csak hogy belekuk­kant, egy-egy percre odafi­gyelve, / És bele-belebor­­zong az a nagy modern lel­ke. / És valljuk be, bará­tom, jobban jársz, ha nem értik / Versedet, és nem ol­vassák, vagy legföljebb ha félig”. Ez okozná vajon azt, hogy a költők csak egymás­sal váltanak szót, csak egy­másnak küldik üzeneteiket? Lehet, a költészet kevés­bé olvasott, mint egy évti­zeddel ezelőtt. De az, hogy a költő vallomásának, töp­rengésének, kérdőjeles mon­datainak nem tulajdonítunk olyan közvetlen közéleti és politikai szerepet, mint két évtizeddel ezelőtt, az nem pusztán azt jelenti, hogy a költészet­ társadalmi szerepe és hatékonysága csökkent volna. Alapos gyanúm sze­rint ma többen olvasnak verset, mint akkor, amikor a megszólaló költőt nyom­ban szónoki emelvényre ve­zényelte a politika. A költé­szet, úgy gondolom, ma is érzi a maga közösségi, nem­zeti és társadalmi felelős­ségét. Csak éppen megsza­badult egy sereg olyan tennivalótól, amely lénye­gétől idegen. De miben találta meg új feladatait? Azt hiszem, egy morális jellegű hivatásban, amely arra készteti, hogy szüntelen számot vessen az emberi tapasztalattal, akár sejtelemmel. Származzék ez a tapasztalat és sejtelem a társadalomból, a természet­ből, az emberi lélek örvé­nyeiből vagy abból a küzde­lemből, amelyet a költőnek a léttel és a halállal kell megvívnia. Az erkölcsi hi­vatásnak ez a tudata épül fel a magyar költészet ima­­­­ginárius dialógusaiban, a nemlétbe küldött végső üze­netekben, a nagy elődök példáján merengő meditá­cióban, abban a „vojtinai” levelezésben, amelyen a magyar költészet a maga lehetőségeit tapogatja kö­rül, a maga feladatait ke­resi. Ha egy éves seregszemlét végző ünnepi kiadványról ez egyáltalán elmondható, a Szép versek 1978 ennek a képzelt párbeszédnek a könyve. Lapjain magyar költők vetnek számot azzal, hogy manapság mi a költé­szet küldetése. Vannak köl­tők — Illyés Gyulára, Zelk Zoltánra, Vas Istvánra, Weöres Sándorra, Kálnoky Lászlóra, Juhász Ferencre, Garai Gáborra, Csoóri Sán­dorra és költészetünk nagy halottjára, Nagy Lászlóra gondolok —, akik hosszú­­ ideje ennek a küldetésnek a törvényeit fogalmazzák vagy keresik. Mások: Ágh István, Gergely Ágnes, Ka­lász Márton, Orbán Ottó, Ratkó József, Tóth Bálint és Veress Miklós ennek a morális küldetésnek a je­gyében találták meg igazi feladataikat, amelynek ak­kor is van közösségi jelen­tősége, ha az olvasó töme­gek közvetlen érdeklődését nem kelti fel. Más kérdés, hogy új megoldásokat kel­lene találnunk annak érde­kében, hogy ez a közvetlen érdeklődés is meglegyen. Ekkor kapná vissza igazi fényét a költészet napja is. Mit tehet addig a költő? A dolgát, mint tette eddig. „Az írás — olvasom az an­tológiában Juhász Ferenc szavait —, nemcsak szemé­lyi, de közösségi küldetéses munka is.” Pomogáts Béla (Szép versek 1979. Mag­vető. 412 oldal + 80 oldal melléklet, kötve 33 Ft, az Ünnepi könyvhéten fél­áron.) Művészet ’78

Next