Könyvvilág, 1979 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
Tiszteletpéldány az olvasónak lelkeltén: Mindennapi halálom emierei lakótelep, Menyecske utca. Az apró lakásból messzire induló utakra látni. Folyamatos zúgás csendszilánkja itt a szó. — Hogyan lehet úgy élni, hogy az ember mindennap meghal? — Nagyon furcsa lesz, amit erre felelek. Hatéves betegség után is csak azt kell mondanom: derűlátó vagyok. S ezért tudok úgy élni, hogy naponta meghalok. Jelképes halál ez. Esste lenyelem az altatót, elfog a szokásos szorongás, amely minden embert elfogna az én koromban és az én bajommal. Mégis arra vágyom, hogy holnap reggel fölébredjek és megint egy nappal tovább éljek. Amikor alszom — nem vagyok. És sajnos, amikor vagyok, fáj. De fájdalmakkal megverten is az életet kívánom, az életet kérem. Ezek az én mindennapi halálaim. — Barátai énekesmadárhoz hasonlították. Új kötetében viszont, ha érzem is benne a szárnycsapást, nemigen hallom a rigót. Lélegzetversek, szívdobogás-versek ezek, vagy talán csak másképpen szól a dal? — Kezdjük a rigósággal. Felejthetetlen barátom, a drága-drága Nagy László írta rólam, hogy úgy vagyok költő, ahogy a rigó rigó. Ezt akkor vállaltam, s meg is írtam, hogy vállalom. Hozzáfűzve, hogy míg a rigó télen hallgat, sztrájkol, tüntet a tél ellen, én télen is szeretnél fütyölni, hóban is szeretnék dalolni. Ez a rigóállapot, sajnos, évek óta megszűnt. Ebben a kötetben már nincs rigó. Itt valóban szárnycsapás van. És nem a repülésre készülő, hanem a vergődő szárnycsapása. De mégis, csakazértis, ilyen szárnycsapásokkal is szeretném kivárni azt, amikor aggastyán koromban egyszer mégis füttyre nyílik a csőröm és újból trillázok, mint a rigó a fa tetején. — Szóinflációs korban, amikor mindenki szaporítja a szót, sőt: a szavak is szaporítják önmagukat. Ön csupa sűrítményt, csupa „legutolsó” (vagy akár „legelső”?) verset ír. Csak ilyen végső esszenciát szabadna közreadni? — Nemcsak szó-, versinflációs világban is élünk. A lapok a kelleténél több lírát közölnek. Nem igaz, hogy ennyi jó költői mű születik. A Nyugat harmad, negyedennyi verset ha megjelentetett annak idején, mint most egy-egy folyóirat. Mégis kicsit szorongva mondom: én sajnos, ebben a versinflációban nem veszek részt. Ritkán szólalok meg, és ahogy mondja: sűrítményekkel. Szívesen elfogadnám ezt akár dicséretnek is, ha csak annak érezném. Elfog néha a félelem, hogy azért kurták az én írásaim, mert nem futja többre. Bár — és most hadd hivalkodjam — a kötetnek van egy ciklusa, „Így igaz” a címe. Nyolc vers van benne, mind a nyolc csak néhány soros. És Vas István barátom, legszigorúbb kritikusom nemrég telefonon megjegyezte, hogy mind a nyolc nagy vers. Nem én mondom, ő mondta így, én csupán büszkén megismétlem. Sűrítményekre mondta ezt. Elismerése megnyugtatott egy kicsit, mert van bennem aggodalom. Pár napja, egyik barátommal beszélgetve, föl is sóhajtottam: istenem, mikor fogok én már egy tizenhatsoros verset írni! — Noha gyakran régvolt időbe térnek vissza, nosztalgiák évadján sem érzem írásait nosztalgikusnak. Jól olvasom-e, ha úgy olvasom őket, hogy a megőrzést s az eltűnt idők jelenét hallom verseiben? — Köszönöm, hogy helyettem is fogalmazott, hogy kérdezve mindjárt válaszolt is. Igaz, manapság sokan menekülnek nosztalgiába. Én nem. És annak ellenére nem, hogy verseim nagyrésze gyermek- és ifjúkoromban játszódik. A számomra felejthetetlen Szatmárban. Illyés nyilatkozta egyszer rólam, hogy Szatmár nélkül meg se tudnak mozdulni. Szatmár pedig a kamaszkoromat jelenti, nem a felnőttkoromat. 8—10 éve járok újra ott képzeletemmel, Nagybánya, Szinérváralja, Pálfalva, Amac, Ombód, Hirip, Sikárló és még vagy húsz tündérnevű falu tájain. Ez volt az én „Kamaszkorom verselő vidéke”. De nem az akkori világba kívánkozom. Még azt a frázist se mondom, amelyet ilyenkor el szoktak mondani, hogy az ifjúságot vágyom vissza. Mert egészségesen öregnek lenni : a legszebb állapot Legfeljebb az egészségemet írom vissza tehát, amikor emlékezem. — Ha verseit valamilyen anyagból, színből, szagból, ízből kellene megépítenie, miből építené meg őket? — Valószínűleg versből. Vegyünk egy példát. Nemrég írt versemben, igazán nem nosztalgikusan arra emlékszem, hogy két napja nem ettem, nem aludtam, és a nagyváradi pályaudvaron látom, amint egy parasztember eldobja a szalonnahéjat; én pedig azon viaskodom, hogy fölemeljem, s rágjam-e tovább, vagy sem. Az emléket így is fel lehet idézni. Mégis remélem, hogy versemben mindez verssé lett. Mondjam tehát, hogy éhségíz, szalonnaíz? Mondhatom, de a lényegből mégsem közöltem semmit. Mert — egy másik példával élve — nem az egykori szatócsbolt fűszer, ostorszíj, s ki tudja mi mindenféléből összekeveredett szaga kerül a versbe, hanem a verssé vált szatócsboltnak a verssé vált szaga. Ha van realista költészet — és szerintem van —, akkor ez a realista költészet. — Kötete jelenik meg a „30 év” sorozatban. Hogyan válogatott? — Bizonyos szigorral: verseim egynegyedét, egyharmadát kihagyva. De húszéves vágyam, hogy olyan kötetet készítsek, melybe legfeljebb ötven versem kerülne. Furcsa módon ezt minálunk nem lehet megcsinálni. Pedig szívesen nyújtanék át az utókornak ilyen vékonyka könyvet. Benne lenne a „Sirály” és benne a „Mese a kiscsikóról, akinek nincs patkója”. S még néhány olyan versem, melyre nyugodtan elmondhatnám: ennyit írtam, ezt írtam én. Nádor Tamás Ünnepi könyvhét 1979 Fotó: Moldvay József Illusztráció Nagy László Adok nektek aranyvesszőt c. könyvéből (Magvető) Költők a költészetről — Szép versek 1978 — A magyar költészetben 1978 Nagy László éve volt. Ravatalánál az egész magyar irodalom találkozott, s találkozott a gyászban, a búcsúversek fájdalmában is. Nem tudom, szándékosan, avagy önkéntelenül, de a Bata Imre szerkesztésében megjelent Szép versek 1978 című antológia is ezt a megrendítő találkozást tükrözi. Olvasom a siratókat, a búcsúverseket: Ágh István, Garai Gábor, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Orbán Ottó, Tóth Bálint, Veress Miklós és Zelk Zoltán költeményeit. Mintha a költészet napjának jelentése bővült volna ki, József Attila példázatos költői sorsa mellett egy másik példázatos sorssal: a költőével, aki „versben bujdosott”. Hozzátehetném: versben győzött a halál felett. A „szép versek” könyve is azt tanúsítja, hogy a költészet napja 1979-ben részben Nagy László napja lett. (Csak a televízió ünnepi műsorából maradt ki Nagy László tanúságtétele; a képernyőt haragos kérdőjelek vették körül!) Mindazonáltal nemcsak a hirtelen eltávozott költőtárshoz szólnak az üzeneAz évkönyvekre leselkedő legnagyobb veszély magából a műfajból következik: pár szám után elfáradnak, az ötletek elszürkülnek, elmerevednek, éppen legnagyobb varázserejüket, újdonságukat, az évenkénti meglepetés friss ingerét vesztik el. A Corvina Kiadó évkönyvét — amely a sorban immár a harmadik — talán éppen kötetlensége, a művészeti élet eseményeihez való szabad alkalmazkodása óvja meg ettől. Az évkönyv egyre inkább kettős programot valósít meg: jó szemű, értékekre, tendenciákra egyaránt figyelő kalauz és nélkülözhetetlen kézikönyv. A képzőművészet jellegénél fogva mindig a legjobban igényelte a műfajok, irányzatok, teljesítmények elméleti feldolgozását, fogalmak világos meghatározását, stílusok értő tolmácsolását, a selejt finom rostáját. S művészetkritikánk bizony e tekintetben nemigen kényeztetett el bennünket. Ezért is örvendetes, hogy az évkönyv művészeti életünk helyzetével foglalkozó pártdokumentum előkészítő anyagaiból hoz válogatást: kevés, de nyílt és bátor szembenézést számos gonddal, csak sötétbe rajzolt kérdőjelekkel, napjaink „vizuális kihívásaival”. Érdekes összevetésekre is csábít a kötet, a képzőművészeti világhét környezetformálással foglalkozó témájából mit éreztünk testünkre szabottnak. Az utcák, terek kultúrája egy mondatra szűkítve: hogyan oldható fel az építészet egyhangúsága, egyfelől az architektúra — másfelől a festészet, szobrászat s egyéb társművészetek végleg elszakadtak-e egymástól, miután az úgynevezett murális jellegű munkák, freskók, domborművek lényegében elvesztették építészeti funkciójukat? • Divat-e vagy világnézet a népművészet újjáéledése? Beépülhet, integrálódhat-e mai művészetünkbe? Hasonló kérdések egész sorára kapunk választ az évkönyv legizgalmasabb fejezetében, amely a népművészet és kortárs művészet viszonyát vizsgálja. Őseink sárkupolás építkezése szolgálhat-e tel, szólnak Babitshoz, Krúdyhoz, József Attilához, Radnótihoz és Déryhez. Szólnak Csontváryhoz (mindjárt három költőtől: Bárdosi Német Jánostól, Gyurkovits Tibortól, Mezei Andrástól), Egry Józsefhez, Szervánszkyhoz, azután Illyéshez, Weöreshez, Hubayhoz, Kormos Istvánhoz, Sőt Eliothoz, Dylan Thomashoz, Simons Weilhez és Claude Lévi-Strausshoz. Mintha az élő magyar költészet csupa személyes üzenetből állna: élő költők szólnak halott költőkhöz s üzennek a közeli vagy távoli társak után. „Költők egymás közt?” — idézhetném ezúttal kérdőjeles formában Illyés nagyszerű verseimet (amely korábban a fiatal költők egyik antológiájának címe lett). 1978 magyar lírája valóban költők egymás közt folytatott párbeszéde lenne? Erre utalt különben a Könyvvilág előző számában Könczöl Csaba írása is. Egymás között folytatott párbeszéd, minthogy a közönség, a nagy többség, a „társadalom” legfeljebb ünnepli a költészetet, ám szavára nem figyel. „Vojtina levele egy másik költőhöz” című versében Vas István tanulsággal a paksi lakótelep tervezésénél? Mi a bartóki módszer a filmművészetben? Mit jelent, hogy a népművészet „egy nép tárgyakban testet öltött emlékezete”? Csete György, Makovecz Imre, Bgósa Ferenc, Hoppál Mihály, Németh Lajos és mások tanulmányaiból, hozzászólásaiból a népművészet és kortársművészet problémakörének talán mindeddig legteljesebb megközelítése bontakozik ki. Mi dolga lehet egy fafaragónak a térszerkezetek századában, tolakszik fel a kérdés Szervátiusz Jenő életműve kapcsán, hogyan alakíthatta művészetét egyszerre a modern francia szobrászat technikája és a falusi ácsok fogásai, Kalotaszeg szelíd népi gótikája és a párizsi Notre Dame függőlegesen beépített s mégis örök mozgást sugalló szobrai? — A másik monografikus feldolgozás Martyn Ferenc életművében azt kutatja, hogyan férnek meg egymás mellett, hogyan épülnek egymásra a tág lélegzetű, felszabadult fantáziájú absztrakt művek, a mediterrán életörömöt sugárzó kubisztikus formák, a sejtelmes, komor szürreális hangulatok vagy a népi kultúrából merítkező, jelképes tartalmak. A Műhely címszó alá sorolva a hazai nagy kiállítások értékelését kapjuk, imponáló gazdagság, így egy csokorba fogva. Talán egy tekintetben maradt hiányérzetünk: szélesebb horizontú kitekintést várnánk a külföldi művészeti élet tájaira, mozgásaira, eseményeire, s még több friss, csak ide készült írást. Az évkönyv — bizonyos jegyek állandósága mellett is — kiállításban, megformálásban évről évre megújul, friss tipográfiai ötletekkel lep meg, a képek ritmusa, virtuóz elhelyezése nemcsak a tartalmat szolgálja, de szinte követésre csábítja a szemet. A kötet egészét a megformálás nyugodt fölénye s a játékosság leheletfinom könynyedsége lengi át. V. (Művészet ’78. Főszerkesztő: Rideg Gábor. Corvina. Kb. 280 oldal, kötve kb. 270 Ft.) is erről beszél: „Ma már a legtöbb olvasó (...) nem olvassa el, amit érteni vél, mert nem értelmet keres, / De amit nem ért, azt sem olvassa el, mivel fölösleges: / Épp csak hogy belekukkant, egy-egy percre odafigyelve, / És bele-beleborzong az a nagy modern lelke. / És valljuk be, barátom, jobban jársz, ha nem értik / Versedet, és nem olvassák, vagy legföljebb ha félig”. Ez okozná vajon azt, hogy a költők csak egymással váltanak szót, csak egymásnak küldik üzeneteiket? Lehet, a költészet kevésbé olvasott, mint egy évtizeddel ezelőtt. De az, hogy a költő vallomásának, töprengésének, kérdőjeles mondatainak nem tulajdonítunk olyan közvetlen közéleti és politikai szerepet, mint két évtizeddel ezelőtt, az nem pusztán azt jelenti, hogy a költészet társadalmi szerepe és hatékonysága csökkent volna. Alapos gyanúm szerint ma többen olvasnak verset, mint akkor, amikor a megszólaló költőt nyomban szónoki emelvényre vezényelte a politika. A költészet, úgy gondolom, ma is érzi a maga közösségi, nemzeti és társadalmi felelősségét. Csak éppen megszabadult egy sereg olyan tennivalótól, amely lényegétől idegen. De miben találta meg új feladatait? Azt hiszem, egy morális jellegű hivatásban, amely arra készteti, hogy szüntelen számot vessen az emberi tapasztalattal, akár sejtelemmel. Származzék ez a tapasztalat és sejtelem a társadalomból, a természetből, az emberi lélek örvényeiből vagy abból a küzdelemből, amelyet a költőnek a léttel és a halállal kell megvívnia. Az erkölcsi hivatásnak ez a tudata épül fel a magyar költészet imaginárius dialógusaiban, a nemlétbe küldött végső üzenetekben, a nagy elődök példáján merengő meditációban, abban a „vojtinai” levelezésben, amelyen a magyar költészet a maga lehetőségeit tapogatja körül, a maga feladatait keresi. Ha egy éves seregszemlét végző ünnepi kiadványról ez egyáltalán elmondható, a Szép versek 1978 ennek a képzelt párbeszédnek a könyve. Lapjain magyar költők vetnek számot azzal, hogy manapság mi a költészet küldetése. Vannak költők — Illyés Gyulára, Zelk Zoltánra, Vas Istvánra, Weöres Sándorra, Kálnoky Lászlóra, Juhász Ferencre, Garai Gáborra, Csoóri Sándorra és költészetünk nagy halottjára, Nagy Lászlóra gondolok —, akik hosszú ideje ennek a küldetésnek a törvényeit fogalmazzák vagy keresik. Mások: Ágh István, Gergely Ágnes, Kalász Márton, Orbán Ottó, Ratkó József, Tóth Bálint és Veress Miklós ennek a morális küldetésnek a jegyében találták meg igazi feladataikat, amelynek akkor is van közösségi jelentősége, ha az olvasó tömegek közvetlen érdeklődését nem kelti fel. Más kérdés, hogy új megoldásokat kellene találnunk annak érdekében, hogy ez a közvetlen érdeklődés is meglegyen. Ekkor kapná vissza igazi fényét a költészet napja is. Mit tehet addig a költő? A dolgát, mint tette eddig. „Az írás — olvasom az antológiában Juhász Ferenc szavait —, nemcsak személyi, de közösségi küldetéses munka is.” Pomogáts Béla (Szép versek 1979. Magvető. 412 oldal + 80 oldal melléklet, kötve 33 Ft, az Ünnepi könyvhéten féláron.) Művészet ’78