Könyvvilág, 1982 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1982-07-01 / 7. szám
Mert sehol sem - otthon Falmelléki hősök Van úgy az ember, hogy valami rosszat álmodott az éjjel, s utána nyomott, rosszkedvű lesz egésznap. Már nem emlékszünk az álomra, hang-, kép- és emlékfoszlányok nem állnak össze történetté, de hangulatuk tovarezeg, minduntalan visszaidéződik. Hiába „tudjuk, hogy ez nem maga a valóság, ha a tudatunk peremére szorult emlékképektől képtelenek vagyunk szabadulni. Csíki László novellái is ilyen nyomott hangulatot hagynak az olvasóban. A tizenhat elbeszélés egyikét sem tudjuk talán később elmondani, mégis napokig fogva tartanak borongós hangulatukkal, rejtélyességükkel és rejtvényszerűségükkel. Holott Csíki egyáltalán nem rejtélyesnek szánja történeteit. Sőt! A fiatal erdélyi író nagyon is pontosan, rezdülésről rezdülésre írja le hőseinek lelkiállapotát, többnyire igen rossz közérzetét. Durva egyszerűsítéssel otthontalanságnak nevezhetnők ezt a mindegy-hogy hol, mert sehol sem-otthon kínzó érzetét. Ez az az állapot, amikor valami azonos is meg nem is önmagával, amikor a főhősöknek éppen az azonosítás okozza a legnagyobb gondot. A ki vagyok én, hol vagyok én, mit akarok, mit tehetek dilemmái, ugyanakkor a tehetetlenség kínzó és megalázó élménye. Ebben az állapotban arányukat vesztik a dolgok, jelentéktelenné válnak a valóban fontosak, rögeszmésen megnőnek a jelentéktelenek. A sarokkő című novella hősének valamilyen üzemi balesetnél összeroncsolódik a lába, s magányában, kiszolgáltatottságában azon töpreng, hányszögletű a reimsi székesegyház sarokköve. A „probléma” a maga jelentéktelenségében és nevetséges voltában szinte gigantikussá nő hősünk tudatában, míg végül megöli őt. Az olvasó idegenkedve fogadja kezdetben ezeket a bizarr történeteket, de valahol az ötödiknél, hatodiknál érteni véli a lényegüket. Az idegen városban címűben fogalmazódik meg ez a közérzet, hangulat a legplasztikusabban: hiába tűnik ismerősnek minden, ha hősünk - aki nem tudja hogyan is került oda! - nem érti a város lakóinak beszédét, gesztusait. Milyen szépen fogalmazta meg Tamási Áron az emberi élet értelmét, amikor a valódi otthonlétet jelölte meg célként! De hogyan lehet valaki otthon a kirakatban? A kötetcímadó novella házaspárjának nincs lakása s beköltözik egy bútorüzlet kirakatába. Az ötlet nem új, de Csíki László hozzá tud tenni valamit a groteszk helyzetképhez. A férj találmányai elvetélődnek, minden hamissá és olcsóvá válik, valószerűtlenné. Mintha élet ez, hiszen ezek az emberek úgy járnak-kelnek, mintha élnének, pedig akárcsak reggelig érvényes jövőképük sincs. Már berendezkedtek a házasságra és ideiglenességre, ha egyáltalán meg lehet ezt szokni. A valóság mintha az álom gomolygó köde lenne, ugyanakkor véresen komoly és brutálisan kemény is. A Bevándorlók és a Bábel tornya lényegében a bibliai történet parafrázisa, s egyben keserű fintor is, amely az erőn felül vállalt erőfeszítés értelmetlenségét és tragikumát is felmutatja. Pompás szatíra a kötetzáró Regényes beszély a repkényről (avagy a babérról), amelyben a „múlt-csinálás” szélhámosságát és értelmetlenségét figurázza ki Csíki. Mert nem lehet „hősi” múltat csinálni, teremteni, mint ahogyan letagadni vagy ellopni sem. A valóság nem változik meg semmiféle ráolvasástól, legfeljebb a szónokokat leplezi le, akik ilyen-olyan szövegektől remélik, hogy a novella kisvárosában nőni kezd a repkény, illetve a babér. Ez az utolsó novella mintegy értelmezi is az előző tizenötöt: indokolja és motiválja a hősök közérzetét. Horpácsi Sándor (Csíki László: Kirakat. Magvető. 409 oldal, kötve 35 Ft.) Viszkető tenyerű, a világot megforgatni vágyó hősökkel nemigen találkozni mostanában, sem az életben, sem annak sajátos tükrében: az irodalomban. Átütő egyéniségekkel is ritkán. Hová tűntek? Miért támasztják naphosszat a falat, miért unatkoznak teli képpel, s miért legyintgetnek folyton korunk hősei? Mikor ér véget eljelentéktelenedésük folyamata? S eljön-e újra a céltudatos és cselekvőképes „pozitív hős” virágkora? Csaplár Vilmost - aki A kételkedés útjai címmel most válogatta kötetbe legjobb novelláit - több mint tíz éve ilyen kérdések foglalkoztatják. A harmincöt éves író különös nézőpontot választott a jobb sorsra érdemes, de azért mit sem tevő, kallódó ifjai ábrázolására. Azonosul velük, hiszen saját nemzedékéről s a még fiatalabbakról van szó, a lézengés filozófiájának pedig ő is (potenciális vagy valóságos) kidolgozója; ugyanakor kívülről szemléli őket, de úgy, hogy a szépírói eszközökkel elénk tárt jelenségeket minduntalan értelmezi is. Lenyűgöző intellektusa és nyelvi magabiztossága - az elbeszélés leple alatt - sajátos műfajt teremt, amely egyszerre közvetít szociológiai, irodalomesztétikai és történelmi tanulságokat. Csaplár írásaiban alig történik valami: céltalanul kószáló hőseivel az utcán, klubban, házibulin vagy az országúton találkozunk. Belső történéseikről sem kapunk élesen körülhatárolható képet, hiszen kialakulatlan éntudatokról, zavaros gondolatokról,bizonytalan életprogramokról nem is igen lehet a hagyományos ízlésnek tetsző, kontúros lélekfotót készíteni. Az író mégis megkísérli szenvtelen-tárgyilagos leíró módszerével „egy az egyben" lefényképezni a homályt - hogy mögé hatolhasson, s végül kivezesse belőle egyéniségkereső hőseit. A novellagyűjtemény létjogosultságát éppen ez a tetten ért írói törekvés adja meg, melynek a következetes társadalom- és önvizsgálat a hajtóereje. A kimondatlan kérdésre: miért vesztették el átláthatóbb korban eszmélkedő szüleik dinamizmusát és vonzó személyiségjegyeit az arc nélküli fiúk? - a kötet végén válasz is fogalmazódik, abban a pillanatban, amint a történelmi nézőpont távlatához eltalál az író. Az egymást követő elbeszélésekben, akár egy virtuális regény összefüggő fejezeteiben, addig elemzik önmagukat a visszatérő hősök - különösen a főszereplőnek tekinthető Sebestyén -, míg megtalálják szociális tehetetlenségük és „Godot-ra váró" életérzésük csíráját, egy generáció átható apahiányát. A történelem szétzilálta családokban nevelkedett fiúk elvesztették - gyakran meg sem találták - értékrendjük stabil viszonyítási pontját, s vele saját hagyományaikat. Múlt nélkül tengődnek a szövevényes jelenben, ezért jövőjüket sem tudják mire alapozni. A deviáns (anti) hős tehát tulajdonképpen áldozat, aki nemcsak a világban, hanem a sehová sem tartozó, dacos kívülálló szerepében is rosszul érzi magát. Hogy elrugaszkodjék a faltól, s föladja a várakozás, a „majd csak lesz valahogy” pótcselekvésekbe hajszoló életfelfogását egyedül kell erőt gyűjtenie. Lelkierőt, természetesen. És minél hamarabb! Nehogy a sportszerűen űzött szerelmi skalpvadászatban és az önvesztő-tiltakozó narkózisban idő előtt a fizikuma is felőrlődjék! Valachi Anna Magyar Torzó - magyar Tantalosz A korábbi elemzőktől kölcsönzött jelzők Gozsdu Elek Katona Józseféhez hasonlatos pályaképére utalnak: a fiatal jogász kétéves hírlapírói és budapesti „jelenlét” után - bár regényei, novellái minden reményre feljogosítanák - a biztonságot ígérő pályát választja, rövid alügyészi odüszszeia után királyi főügyész lesz Temesváron, korántsem termékeny írói „hozama” elapad, az irodalomtörténeti közhit gyanúja szerint felhagy írói ambícióival. Pedig aligha tesz így, bár a fenti pályakép adatái nem pontatlanok. Csupán „spleenje” és csalódásai, a romantikára és az anekdotikus félrealizmusra inkább fogékony közönség érdektelensége folytán választhatta a kiszámíthatót. Gozsdu a századvég „kultúrköréhez” már nem, a Nyugat nemzedékéhez pedig még nem kapcsolható. Abban az utókor által kitalált „vákumban” élt (Veres Péter), amelyre a többnyire „struktúrákat teremtő figyelmünk” tekintete kevés; „összekötő volta” sem lett eddig eléggé nyilvánvaló. Tárgyilagosan kemény, a naturalizmushoz és a szimbolizmushoz, a franciákhoz vagy éppen Turgenyev realizmusához egyaránt köthető epikai világa a kortársi miliőben fényt aligha várhatott. De joggal tehetné napjainkban, hiszen a királyi főügyész korának jelesen európai szelleme, tisztán látó és szélesen tájékozott diagnosztája volt: pontosan ismerte a mámoros századvég pszichikai és szociológiai torzulásait, a betegség okát és tüneteit. Spleenje „ a koré, mely szülte őt”. A kortársi magyar epika „keményebb vonalának" talán legtájékozottabb elbeszélője volt, választásával csupán megelőzte a várható katarzisokat. Novelláinak korábbi újrakiadásai (1955, 1969) alapján főként a „kisepikas oeuvre” érlelte művésszé tudatunkban az írót, egy múlóban levő életforma „nemes agóniájának” krónikásává, bár novelláit (Az ellen farkas, A mártír, Spleen, Ultima ratio és a többiek) inkább kisregénynek nevezném mai fogalmaink szerint. Gozsdu művei valóban a kor legjobb terméséből valók, szőlejét a millennium szellemi filoxérája sem fertőzte meg. Bizonyság az új gyűjtemény, amelyben a novellatermés fele, 12 írás olvasható. Lapszámra kevés, súlya az értékben mutatkozik. A kötetet „revelatívvá” mégsem a novellák teszik. Inkább az 1965-ös irodalomtörténetben még „kéziratban lapangónak” állított, de 1969- en már válogatásban megjelent (Bukarest) Anna-levelek - az írói termés második fele. A művelten előkelő és sokfelé utazgató temesvári polgárasszony, Weisz Anna nemcsak a „franciás Gozsdu” szívét, „írásösztönét” is föllobbantotta. A mikesi penitenciában a maga „legtermészetesebb foglalatát találta meg”, az alkotás felhőtlen örömét, énjének valódi szellemét. Az 1906-15 között írt 453 Gozsdu-levél az életmű intimebb fele, ihletett irodalmi, zenei, képzőművészeti beszámolók olvasmányokról és élményekről, az író „reneszánsz vallásáról”, a „fin de siècle-galaxisról", mindarról, ami a szerelmes temesvári főügyészt európaivá és törékeny szellemmé teszi. Ha francia nyelven születnek ezek a levelek, ma Európa csodálja bennük a századvég igézeteit. Egy, a felszínen békés családi és eléggé szellős hivatali életet élő világpolgár számol be itt szellemi élményei mellett emlékeiről (Feszty Árpád, Fialla Antal, Jászai Mari, Jókai Mór és Róza, Justh Zsigmond és mások vannak a többször megidézettek között), szerelméről és mindennapjairól a levelekben a kortársi Temesvár is megelevenedik: az a világ, ahol „egy csomó sásban több érzés van, mint itt egy egész vármegyében” a levélíró szerint. Kár, hogy „Beatrice Anna" e „gondtalan melódiákra” (az utolsó levél tanúsága szerint) méltatlannak bizonyult. Felmentést számára szemünkben mégis az ad, hogy őrizte, másolta és átadta a leveleket. A levelek (úgy tűnik) nemcsak erre az erősen szelektált válogatásra méltók, de talán teljes és gondosabb jegyzetű (akár „tudományos”) kiadásra is: a Gozsdu-címszónál át kellene írni a kézikönyveket. Bodri Ferenc (Gozsdu Elek: Az ellen farkas. Szépirodalmi Kiskönyvtár. Kb. 440 oldal, kötve kb. 25 Ft. ) (Csaplár Vilmos: A kételkedés útjai. Magvető, 396 oldal, kötve 35 Ft.) KÖNYVVILÁG