Könyvvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1985-07-01 / 7. szám

Talán áltatom magam, hogy mégis érdemes. Hogy nem hiába az aggályos küszködés, hogy ku­darcként is fontos lehet - emlék­nek, emlékeztetőnek, tétova fi­gyelmeztetőnek. De nyilván csak áltatom magam, hogy az iroda­lom benső igényünknek kell, hogy nélküle méregtől bolydult hangyaként nyüzsögnénk és nem látnánk saját árnyunktól önmagunkat, akik voltunk a múltban és leszünk a jövőben. Hogy ember­ voltunk, ember­ lé­tünk nélkülözhetetlen eleme, amit önmagunknak örökül meg­alkotunk, írva és befogadva. S hogy arra, ami kiválva és elve­gyülve az ember alkotásai közül végül az irodalom nevet kapta, szükségünk úgy van, mint vak­nak vezetőre, csonkának botra, lelkibetegnek idegpólyázó szóra - mint jövőnek múltra, és jelen­nek jövőre. Valószínűleg csak ál­tatom magam. Hiszen szüksé­günk nem az irodalomra van. Nem a riasztó berendezéssel vé­dett, csillagokig átvert festmé­nyekre, nem szimfóniákra, szín­házra, nem tükör által homályos és tiszta filmre. Nem szoborra, villendorfira, milóira, Henry Moore-ira. Nem komponált zaj­ra és csöndre, csinált áhítatra, szertartás-gőgre, vájtfülű dölyf­­re. Szükségünk nem a fölépít­ményre van, ha már megvan az alapunk - hiszen eszünk, iszunk, ölelünk és alszunk .. . Szüksé­günk igazi és valódi önmagunk­ra lenne, arra, aki a világ és az élet karcolt-repedt tükrei közt kettőződve megrekedt. Szüksé­günk erre lenne, az önáltatás és hazugság nélküli emberre, aki sem le, sem jól nem fokozza ön­nön rangját, akinek elég tudnia, hogy van, mert tudja, hogy volt, és akarja, hogy legyen is. Szük­ségünk erre lenne, az ilyen em­berre . .. És mégis­­­csak ócska szavak, kopott, fakult pátosszal vissz­hangzanak. Hiszen mióta már az időben, hogy arcunkat nem találjuk, hogy arcunkat keres­sük, hogy arcunkat elfeledjük! Mióta már, hogy cinkosan latol­gatjuk, ugyan mit is érnek a sza­vak? Mióta már, hogy nagyító­val firtatjuk rebbenő jelentésü­ket, s utána a meglelt igét, mint bábot, gombostűre tűzzük! Bá­bel tornyának odvában hebe­günk és enyelgünk, átkozunk és fecsegünk. Áldozásra már nin­csenek szavak. A könyvek, mint bolygatott, kiforgatott sírból a csontok, mészfehéren szertegö­rögnek, kőkemény rögök. Hisz gondunk van épp elég század- és ezredvégen, túl könyvön és réve­­teg mondaton. Itt a harmadik világ, az úri háború esélye, a de­mokrácia és a demográfia oka, célja, módja, a kis és a nagy nemzetek, kisebbségbe csődített nemzetiségek, hiányzó gyógy- és kézbe lopott kábítószerek, ön­gyilkos terror és zsaroló parola. És van gazdaság, van pénz, van tárgyalás, van terv és van aszfal­tos unalom. És van kérdés, van bénult hallgatás, van lárma, van töprengő okoskodás. Van tudós érv, van hites uszítás, van félre­értés, van félreértetés. És csodál­juk ezt a világot, ezer színjátszó arcát, tekintetének véreres titka­it - és csodáljuk hogy idegen, pedig a miénk. A múltat mögénk hánytuk, hegy lett belőle, völgy­ből pislogunk vissza rá. Legyin­tünk, körbekémlelünk - gyanít­juk, ki mit mond, gondol cselek­szik titkon s a hátunk megött, és tudjuk, eszünkben mi motoszkál, szánk mire néma, mire borsó­dzik meg a bőrünk, és mire ha­­zudjuk, hogy fáj. Az irodalom talált tárgy és tantárgy, a műhe­lyek fészerek és üzemek, az író­asztal fiókos kassza, az olvasó vásárlóerő. TISZTELET A MINDENKORI KIVÉTE­LEKNEK! A mindig kevesek­nek. A kritikus betájol, az író orientált, a piac számol, a közös ügy kvietált. Pedig van közügy - mint magánrögeszme, és van magánigazság, botránnyá ha­bozva. És tapasztaljuk a munka­megosztott békét, biztonságot, hogy így vagy úgy, mégis létezik, és tapasztaljuk a nyájas gya­nakvást, mi bennünk is vétkezik. A paraszt - ha még az - kalku­lál, a munkás - ügyeskedve - számol, az értelmiségi­­ bort öb­lögetve - kiszámít. Matematika lett az etika, és kérdés az érték. Az okulást és a felelősséget, mint szelídült erényt, bölényként körbesétáltatjuk a jövőnek kerí­­tésezett rezervátumában: vakuk villognak, s a villogásba beleva­kulunk. Saját hite és önérdeke szerint mindenki becsületes, né­ha lihegünk a tisztességtől. Is­tent elhagytuk, mint kamasz a növést. Az embert elhagytuk, mint kamasz a fejlődést. A tele­vízióból villám cikázik, az égbolt neonreklámmal káprázó kárpit, a rádió szélütött szolgáltatás - száguldunk vele, mint ródlival sikátorban, és közben, mint min­dig új zene, dübögnek szólamok, s mi masírozunk velük aritmiás szívvel. Persze, ezek is szó-szóla­mok. Kifundált sámán-igék. Hogy elhihessem, mégis érde­mes, mégis. Életet írni. Mindazt, ami van: múltból-jövőből össze­akadva. Irodalom ... Árfolya­­mozott csín, árfolyamozott mí­­vesség, árfolyamozott szolgálat. Az író fejét horgasztva mereng. Tudja: ósdi a szó, mégis leírja. Az író kínjában játszik, tudja, mást nem tehet, és ezt is leírja. Az író szűkös, mint a kutya, tud­ja: csak zsivaj-hizlalás, és ezt is leírja. Az író azt mondja, nem író, és ezt is leírja. A nem-író le­írja, hogy író, és mégegyszer le­írja. Az olvasó érzéssel disznót hizlal, bikákat, fólia alatt primőr árut - az író összeguberálja rá a pénzt. Az olvasó könyvet kínál, keres és cserél - mint barázda­hibás, megunt lemezt. Az olvasó vásárol, az olvasó remél, az ol­vasó könyvek halmai közt he­nyél. Vastüdővel lélegzik az em­beriség. A vas milligrammja ara­nyat ér. Úgy hívják a diplomácia csökkent értékű nyelvén: bombe atomique. S az ember azt mond­ja egy nap magának: ezt leír­nom muszáj. És írja: neve Lá­zár, Fekete Lázár. Egy név a milliárd név közül. Az író idült idióta, a szemiotika vívmányait negligálja, és a szelleme, akár a bádogtartály, üres és rozsdás, mint az ereszcsatorna. Az ember ül az íróasztalánál, számot vet: ne áltasd magad, ezt szajkózza. És révülten ír, mint az ószeres, aki házról házra járva eladhatót keres. Valami használhatót. Nyilván áltatom magam, hogy mégis érdemes, hogy nem hasz­talan és nem haszontalan. Hogy a kudarc is emlékezetes lehet, akár a bukott forradalmaké. Az­tán fásultan kimondom: elvégez­tetett, akár a soros munka sorá­ban véghetetlen soroknak. Aztán cigaretta és bor, enyhe mámor nyugalma, és csöndes csalás a további életért. Tudom a köny­vek tonnáit, roskadoznak falak. Tudom, a mikrofilm találmány. Tudom a könyvtárak hodály­ter­­meit és az esti magányt, ami álomba sápasztja a vágyakat, ami csöppnyi izgalmat ígér, és feledtet zűrzavart. Nyilván csak áltatom magam, hogy mégis ér­demes. Leírni, ami vagyunk. Hogy a kettőzött kép eszméle­tünk tükréből egy nap egy arc­ként nézzen vissza ránk. (Ördögh Szilveszter: Lázár bé­kéje. Magvető, ra re. 276 oldal, fűzve 16 Ft.) „Mi a szöveg? Mi sem látszik egyszerűbbnek, mint erre felel­nünk. De ha e kérdésen kissé elgondolkodunk, nyomban ki­derül, hogy nem is olyan köny­­nyű rá a válasz. Azt tudjuk, hogy e szavunk a sző ige szár­mazéka. Ezért ha a szöveg szót halljuk, a szövés műveletére és eredményére kell gondolnunk. Még közelebbről a meseszövés­re és más effélékre. A mese szá­lait is valahogy úgy fonjuk ösz­­sze, mint szövéskor a fonalat” - írja bevezetőjében Balázs Já­nos, akinek új könyve - egyete­mi előadásainak összegzése - a nyelvészet új tudományának, a szövegtannak az első magyar­­országi áttekintését adja. Az utóbbi évtizedben roha­mosan fejlődő nyelvészet eme legfiatalabb diszciplínája a szö­veget mint rendszert, a monda­tok egymáshoz való viszonyát, logikai rendszerét, belső szer­kezetét vizsgálja. Balázs János a nyelvnek a kommunikáció­ban betöltött szerepéből indul ki, és többek között Nagy La­jos, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső egy-egy novelláján ke­resztül mutatja be, hogy a kü­lönböző stílusú írásokban mi­lyen közlésértékű mondatok vannak túlsúlyban, illetve olyan állandó kommunikációs elemeket keres a művek egészé­ben, amelyek meghatározó sze­repet játszhatnak. A szövegszerkezet, a szöveg­­szerkesztés típusainak lehetsé­ges variációit elsősorban a klasszikus és kortárs szépiro­dalmi alkotásokkal illusztrálja, de szó esik a krimik pszicholó­giai-nyelvészeti „toposzairól”, melyek nélkülözhetetlenek a feszültségteremtéshez. Hogy a szöveg mennyire zárt rendszer, s hogy milyen szigorú belső logikai törvényei vannak, ezt elsősorban a középkori ok­levelek, imádságok s a levélfor­mulák vizsgálatának segítségé­vel érthetjük meg. Nagyon ér­dekes például Balázs János nyelvészeti magyarázata a Ges­­ta Hungarorum sokat vitatott szerzőjét illetően. A kezdősor, a „P. dictus magister” fordítása a szöveg zártsága miatt nem le­hetett „fent nevezett mester”, hanem csak „P-nek mondott mester”, mert a morfológiai-lo­gikai megközelítés csak ezt te­szi elfogadhatóvá. Középkori ars dictandi­k az ilyen s ehhez hasonló szövegtani kívánalma­kat összegezték az írástudó szerzetesek számára, melyek gyakorlati segítséget, követen­dő példát kínáltak az írásmű megszerkesztéséhez, napjaink­ban pedig a szövegtani kutatá­sok fontos forrásául szolgál­nak. Hasonlóan művelődéstörté­neti és tudománytörténeti érté­kűek az ókori retorikák. Bár e témában már jelent meg nyel­vészeti monográfia, a szerző, aki korábban klasszika-filoló­giával foglalkozott, mégis sok újdonságot fedez fel a szónok­lattanok és beszédek morfoló­giai elemzésekor. Ezekben a fe­jezetekben komplexen használ­ja fel a pszichológia, a logika, a művelődéstörténet, az iroda­lomkutatás legújabb eredmé­nyeit. Sőt, a morfológia lehet­séges kutatási területein kalan­dozva felvillantja a népmesék állandó cselekvéslogikai ele­meinek vizsgálati lehetőségét is. Természetesen szó esik Cice­ro híres Catilina elleni beszédé­ről, s a későbbi korok retoriká­ját elemezve részletesen ismer­teti Pázmány Péter munkássá­gát: „minden beszéde önmagá­ban is megálló, világos, homo­gén jellegű műalkotás, amely­ben az egyes témák koherens gondolati és esztétikai egység­gé rendeződnek”. II. Rákóczi Ferenc 1705. július 3-i gyömrői beszéde vagy Kölcsey Ferenc fiktív védőbeszéde egy állítóla­gos férjgyilkos asszony mellett a barokk és a klasszicista reto­rika tudományába vezeti el az olvasót. Ma, a XX. században retori­kai ismereteink már nagyon hiányosak. Szinte csak sejté­seink vannak arról a régen léte­zett tudományról, amely min­den korban az adott társada­lomnak az emberi kommuniká­cióról kialakított elképzeléseit összegezte. Balázs János kötete rendha­gyó műfajú nyelvészeti kézi­könyv: közérthető, olvasmá­nyos stílusban kalauzolja végig az olvasót első verses nyelvem­lékünk, az Ómagyar Mária Si­ralom­tól kezdve a kortárs írók, költők alkotásaiig a magyar írásbeli kultúra jellegzetes szö­vegalkotó módszerein - egy­szerre nyújtva nyelvészettörté­netet és művelődéstörténetet. Rózsa Judit (Balázs János: A szöveg. Gon­dolat. 352 oldal, kötve 58 Ft.) Nyelvészet és művelődéstörténet Gáborján Alice Magyar népviseletek c. kötetéből (Corvina) KÖNYVVI­LÁG

Next