Könyvvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1985-07-01 / 7. szám
Talán áltatom magam, hogy mégis érdemes. Hogy nem hiába az aggályos küszködés, hogy kudarcként is fontos lehet - emléknek, emlékeztetőnek, tétova figyelmeztetőnek. De nyilván csak áltatom magam, hogy az irodalom benső igényünknek kell, hogy nélküle méregtől bolydult hangyaként nyüzsögnénk és nem látnánk saját árnyunktól önmagunkat, akik voltunk a múltban és leszünk a jövőben. Hogy ember voltunk, ember létünk nélkülözhetetlen eleme, amit önmagunknak örökül megalkotunk, írva és befogadva. S hogy arra, ami kiválva és elvegyülve az ember alkotásai közül végül az irodalom nevet kapta, szükségünk úgy van, mint vaknak vezetőre, csonkának botra, lelkibetegnek idegpólyázó szóra - mint jövőnek múltra, és jelennek jövőre. Valószínűleg csak áltatom magam. Hiszen szükségünk nem az irodalomra van. Nem a riasztó berendezéssel védett, csillagokig átvert festményekre, nem szimfóniákra, színházra, nem tükör által homályos és tiszta filmre. Nem szoborra, villendorfira, milóira, Henry Moore-ira. Nem komponált zajra és csöndre, csinált áhítatra, szertartás-gőgre, vájtfülű dölyfre. Szükségünk nem a fölépítményre van, ha már megvan az alapunk - hiszen eszünk, iszunk, ölelünk és alszunk .. . Szükségünk igazi és valódi önmagunkra lenne, arra, aki a világ és az élet karcolt-repedt tükrei közt kettőződve megrekedt. Szükségünk erre lenne, az önáltatás és hazugság nélküli emberre, aki sem le, sem jól nem fokozza önnön rangját, akinek elég tudnia, hogy van, mert tudja, hogy volt, és akarja, hogy legyen is. Szükségünk erre lenne, az ilyen emberre . .. És mégiscsak ócska szavak, kopott, fakult pátosszal visszhangzanak. Hiszen mióta már az időben, hogy arcunkat nem találjuk, hogy arcunkat keressük, hogy arcunkat elfeledjük! Mióta már, hogy cinkosan latolgatjuk, ugyan mit is érnek a szavak? Mióta már, hogy nagyítóval firtatjuk rebbenő jelentésüket, s utána a meglelt igét, mint bábot, gombostűre tűzzük! Bábel tornyának odvában hebegünk és enyelgünk, átkozunk és fecsegünk. Áldozásra már nincsenek szavak. A könyvek, mint bolygatott, kiforgatott sírból a csontok, mészfehéren szertegörögnek, kőkemény rögök. Hisz gondunk van épp elég század- és ezredvégen, túl könyvön és réveteg mondaton. Itt a harmadik világ, az úri háború esélye, a demokrácia és a demográfia oka, célja, módja, a kis és a nagy nemzetek, kisebbségbe csődített nemzetiségek, hiányzó gyógy- és kézbe lopott kábítószerek, öngyilkos terror és zsaroló parola. És van gazdaság, van pénz, van tárgyalás, van terv és van aszfaltos unalom. És van kérdés, van bénult hallgatás, van lárma, van töprengő okoskodás. Van tudós érv, van hites uszítás, van félreértés, van félreértetés. És csodáljuk ezt a világot, ezer színjátszó arcát, tekintetének véreres titkait - és csodáljuk hogy idegen, pedig a miénk. A múltat mögénk hánytuk, hegy lett belőle, völgyből pislogunk vissza rá. Legyintünk, körbekémlelünk - gyanítjuk, ki mit mond, gondol cselekszik titkon s a hátunk megött, és tudjuk, eszünkben mi motoszkál, szánk mire néma, mire borsódzik meg a bőrünk, és mire hazudjuk, hogy fáj. Az irodalom talált tárgy és tantárgy, a műhelyek fészerek és üzemek, az íróasztal fiókos kassza, az olvasó vásárlóerő. TISZTELET A MINDENKORI KIVÉTELEKNEK! A mindig keveseknek. A kritikus betájol, az író orientált, a piac számol, a közös ügy kvietált. Pedig van közügy - mint magánrögeszme, és van magánigazság, botránnyá habozva. És tapasztaljuk a munkamegosztott békét, biztonságot, hogy így vagy úgy, mégis létezik, és tapasztaljuk a nyájas gyanakvást, mi bennünk is vétkezik. A paraszt - ha még az - kalkulál, a munkás - ügyeskedve - számol, az értelmiségi bort öblögetve - kiszámít. Matematika lett az etika, és kérdés az érték. Az okulást és a felelősséget, mint szelídült erényt, bölényként körbesétáltatjuk a jövőnek kerítésezett rezervátumában: vakuk villognak, s a villogásba belevakulunk. Saját hite és önérdeke szerint mindenki becsületes, néha lihegünk a tisztességtől. Istent elhagytuk, mint kamasz a növést. Az embert elhagytuk, mint kamasz a fejlődést. A televízióból villám cikázik, az égbolt neonreklámmal káprázó kárpit, a rádió szélütött szolgáltatás - száguldunk vele, mint ródlival sikátorban, és közben, mint mindig új zene, dübögnek szólamok, s mi masírozunk velük aritmiás szívvel. Persze, ezek is szó-szólamok. Kifundált sámán-igék. Hogy elhihessem, mégis érdemes, mégis. Életet írni. Mindazt, ami van: múltból-jövőből összeakadva. Irodalom ... Árfolyamozott csín, árfolyamozott mívesség, árfolyamozott szolgálat. Az író fejét horgasztva mereng. Tudja: ósdi a szó, mégis leírja. Az író kínjában játszik, tudja, mást nem tehet, és ezt is leírja. Az író szűkös, mint a kutya, tudja: csak zsivaj-hizlalás, és ezt is leírja. Az író azt mondja, nem író, és ezt is leírja. A nem-író leírja, hogy író, és mégegyszer leírja. Az olvasó érzéssel disznót hizlal, bikákat, fólia alatt primőr árut - az író összeguberálja rá a pénzt. Az olvasó könyvet kínál, keres és cserél - mint barázdahibás, megunt lemezt. Az olvasó vásárol, az olvasó remél, az olvasó könyvek halmai közt henyél. Vastüdővel lélegzik az emberiség. A vas milligrammja aranyat ér. Úgy hívják a diplomácia csökkent értékű nyelvén: bombe atomique. S az ember azt mondja egy nap magának: ezt leírnom muszáj. És írja: neve Lázár, Fekete Lázár. Egy név a milliárd név közül. Az író idült idióta, a szemiotika vívmányait negligálja, és a szelleme, akár a bádogtartály, üres és rozsdás, mint az ereszcsatorna. Az ember ül az íróasztalánál, számot vet: ne áltasd magad, ezt szajkózza. És révülten ír, mint az ószeres, aki házról házra járva eladhatót keres. Valami használhatót. Nyilván áltatom magam, hogy mégis érdemes, hogy nem hasztalan és nem haszontalan. Hogy a kudarc is emlékezetes lehet, akár a bukott forradalmaké. Aztán fásultan kimondom: elvégeztetett, akár a soros munka sorában véghetetlen soroknak. Aztán cigaretta és bor, enyhe mámor nyugalma, és csöndes csalás a további életért. Tudom a könyvek tonnáit, roskadoznak falak. Tudom, a mikrofilm találmány. Tudom a könyvtárak hodálytermeit és az esti magányt, ami álomba sápasztja a vágyakat, ami csöppnyi izgalmat ígér, és feledtet zűrzavart. Nyilván csak áltatom magam, hogy mégis érdemes. Leírni, ami vagyunk. Hogy a kettőzött kép eszméletünk tükréből egy nap egy arcként nézzen vissza ránk. (Ördögh Szilveszter: Lázár békéje. Magvető, ra re. 276 oldal, fűzve 16 Ft.) „Mi a szöveg? Mi sem látszik egyszerűbbnek, mint erre felelnünk. De ha e kérdésen kissé elgondolkodunk, nyomban kiderül, hogy nem is olyan könynyű rá a válasz. Azt tudjuk, hogy e szavunk a sző ige származéka. Ezért ha a szöveg szót halljuk, a szövés műveletére és eredményére kell gondolnunk. Még közelebbről a meseszövésre és más effélékre. A mese szálait is valahogy úgy fonjuk öszsze, mint szövéskor a fonalat” - írja bevezetőjében Balázs János, akinek új könyve - egyetemi előadásainak összegzése - a nyelvészet új tudományának, a szövegtannak az első magyarországi áttekintését adja. Az utóbbi évtizedben rohamosan fejlődő nyelvészet eme legfiatalabb diszciplínája a szöveget mint rendszert, a mondatok egymáshoz való viszonyát, logikai rendszerét, belső szerkezetét vizsgálja. Balázs János a nyelvnek a kommunikációban betöltött szerepéből indul ki, és többek között Nagy Lajos, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső egy-egy novelláján keresztül mutatja be, hogy a különböző stílusú írásokban milyen közlésértékű mondatok vannak túlsúlyban, illetve olyan állandó kommunikációs elemeket keres a művek egészében, amelyek meghatározó szerepet játszhatnak. A szövegszerkezet, a szövegszerkesztés típusainak lehetséges variációit elsősorban a klasszikus és kortárs szépirodalmi alkotásokkal illusztrálja, de szó esik a krimik pszichológiai-nyelvészeti „toposzairól”, melyek nélkülözhetetlenek a feszültségteremtéshez. Hogy a szöveg mennyire zárt rendszer, s hogy milyen szigorú belső logikai törvényei vannak, ezt elsősorban a középkori oklevelek, imádságok s a levélformulák vizsgálatának segítségével érthetjük meg. Nagyon érdekes például Balázs János nyelvészeti magyarázata a Gesta Hungarorum sokat vitatott szerzőjét illetően. A kezdősor, a „P. dictus magister” fordítása a szöveg zártsága miatt nem lehetett „fent nevezett mester”, hanem csak „P-nek mondott mester”, mert a morfológiai-logikai megközelítés csak ezt teszi elfogadhatóvá. Középkori ars dictandik az ilyen s ehhez hasonló szövegtani kívánalmakat összegezték az írástudó szerzetesek számára, melyek gyakorlati segítséget, követendő példát kínáltak az írásmű megszerkesztéséhez, napjainkban pedig a szövegtani kutatások fontos forrásául szolgálnak. Hasonlóan művelődéstörténeti és tudománytörténeti értékűek az ókori retorikák. Bár e témában már jelent meg nyelvészeti monográfia, a szerző, aki korábban klasszika-filológiával foglalkozott, mégis sok újdonságot fedez fel a szónoklattanok és beszédek morfológiai elemzésekor. Ezekben a fejezetekben komplexen használja fel a pszichológia, a logika, a művelődéstörténet, az irodalomkutatás legújabb eredményeit. Sőt, a morfológia lehetséges kutatási területein kalandozva felvillantja a népmesék állandó cselekvéslogikai elemeinek vizsgálati lehetőségét is. Természetesen szó esik Cicero híres Catilina elleni beszédéről, s a későbbi korok retorikáját elemezve részletesen ismerteti Pázmány Péter munkásságát: „minden beszéde önmagában is megálló, világos, homogén jellegű műalkotás, amelyben az egyes témák koherens gondolati és esztétikai egységgé rendeződnek”. II. Rákóczi Ferenc 1705. július 3-i gyömrői beszéde vagy Kölcsey Ferenc fiktív védőbeszéde egy állítólagos férjgyilkos asszony mellett a barokk és a klasszicista retorika tudományába vezeti el az olvasót. Ma, a XX. században retorikai ismereteink már nagyon hiányosak. Szinte csak sejtéseink vannak arról a régen létezett tudományról, amely minden korban az adott társadalomnak az emberi kommunikációról kialakított elképzeléseit összegezte. Balázs János kötete rendhagyó műfajú nyelvészeti kézikönyv: közérthető, olvasmányos stílusban kalauzolja végig az olvasót első verses nyelvemlékünk, az Ómagyar Mária Siralomtól kezdve a kortárs írók, költők alkotásaiig a magyar írásbeli kultúra jellegzetes szövegalkotó módszerein - egyszerre nyújtva nyelvészettörténetet és művelődéstörténetet. Rózsa Judit (Balázs János: A szöveg. Gondolat. 352 oldal, kötve 58 Ft.) Nyelvészet és művelődéstörténet Gáborján Alice Magyar népviseletek c. kötetéből (Corvina) KÖNYVVILÁG