Könyvvilág, 1986 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1986-09-01 / 9. szám
Krúdy Gyula álmai Az irodalom megkövesedett elvárásainak nevében Krúdy Gyula is különféle címekkel és műfaji megjelölésekkel látta el írásait, melyeket azonban bárhol lapozunk fel, mindig ugyanegy ködlepte múlt időből előbukkanó, álmatag figurák népesítenek be, akárha egyetlenegy, végeláthatatlan, minduntalan továbbgyűrűző mese összefüggő láncolatát alkotnák. A közelmúlton szinte soha nem lépett túl emlékezete, hősei és tájai olyan emberek és azon helyek voltak, melyeket még ébren tartott egy-két mesélő kedvű öreg története. Úgy tűnik, Krúdy Gyula, aki mindvégig komolyan vette az írói és úriemberi státus összeházasítását, ezt a hagyományt tartotta folytatásra érdemesnek saját korára is, midőn környezete különceinek, lófuttatóinak és főhercegeinek portréit rajzolta meg. Elbeszélései nyomán kitágul az idő, hősei majdani anekdoták főszereplőivé nemesedve léptek ki a szürke jelenből. Ám A XIX. század vizitkártyáiban hiába keresné az olvasó a régenvolt pletykát, frappáns leírást, nélkülözhetetlen adatokat a megidézettekről. Mindehelyett a szindbádi sorok mákonyos, elandalító dallamait kapja csupán (?), leheletfinom humort, melynek diszkrét fénye világnézetet, megcsalattatott hitet, elkopott reményeket világít be. („Elment anélkül, hogy kinevezett volna hercegnek.” Mondja Ferenc Józsefről, akire mindig „bizonyos babonasággal” nézett korszaka.) Hősei kedvenc mondásai legtöbbször falrengető közhelyek, de Krúdy örökéletű arcképet állít abból, ahogyan ezek visszavetülnek életünkre. Tisza István beszédmodoráról és viselt dolgairól alig mond valamit, ellenben több mondaton keresztül taglalja, miként tartotta kését evés közben, és hogy a lóversenyek dolgaiban a nagy tudomány a Lövik Károlyt megszégyenítő jártasságról tett tanúbizonyságot. Szindbád régi tanítása tér vissza ezekben a portrékban is: magvas gondolat, példázatos életút és lábas alján maradt zónapörkölt ízét illetően nem keresendő elsőbbség. Krúdy Gyula mindvégig hűvös, úrias tartózkodással tartotta távol magát műveiben az erkölcsi ítélkezéstől. A legnagyobb izgalmak, vérfagyasztó konfliktusok és hajmeresztő amoralitások töretlen lendületű, hibátlan eleganciájú mondatok ködfátylán keresztül jelenítődnek meg. (Gály Lajos egy ízben összehívta szomszédait egy pesti szállodácskában végrendelkezés céljából, hogy tanúk jelenlétében hagyhassa a portásra világhírű adósainak behajtandó - és természetesen nem létező - tartozásait. Mindenki megrendülve távozik a haldokló szobájából, aki most először mutatott hajlandóságot hitelei rendezésére. „Csak Gály Lajos aludt nyugodtan. Becsületbeli kötelezettségének eleget tett, másnap fölkelt, és még néhány évig élt.” Az egy-egy adomára összeszorítható történetek kiteljesednek a semleges részletekben, a cselekmény példázatára ágaskodó erkölcsi érzékünk megadóan hanyatlik az örökérvényűség patinájával bevont mondatok felé. A megidézett főrendeknél majd mindig fontosabbak a bravúros szórendek, jóízű kifejezések és elbódító körmondatok. A stílus öntörvényűsége mindent a (meg)emlékezés zárt idejébe sorol, különféle életutakból csak pillanatfelvételek, nevezetes ebédek, kártyacsaták, régenvolt virtusos mulatozások kapnak emlékművet. Nem véletlen, ha a Portrékban is oly sűrű nosztalgiával idéződik meg Jókai Mór neve, akinek mesegazdagsága kimeríthetetlennek tetszett. Krúdynak örök bánata maradt, hogy hihetetlenül könnyed, biztos hangjához nem társult a cselekménybonyolítás adománya. Horribile dictu, még leírásai is lett légyenek egyéni portrék, tájak vagy városképek - csak futó, a megfelelő hangulat fölidézéséhez szükséges mértékben képviseltetnek prózájában. Nem voltak zsenialitásához mérhető történetei, nem akart (vagy talán nem tudott) pedáns tipológiai és pszichológiaikórképeknek beillő portrékat készíteni. Hihetetlen mennyiségben ismerte azonban az élet egészét, a nők legféltettebb rejtelmeit, az átmulatott éjszakákra virradó hajnalok és a zónapörköltek ízeit. A XIX. század vizitkártyái is sokkal inkább ennek a tudásának lenyomatát őrzi, semmint a Justh Zsigmond-i gyakorlatnak megfelelő, éles beállítású, precíz arcképcsarnok megteremtését. Igényes filoszok taglalták már, hogy Krúdy írásai megelőzték a prousti időfelbontásos technikát, és keresték a magyarázatát annak, miért is nem törtethettünk be a világirodalomba műveivel. Mindenképpen nyerni akarunk az irodalmi tőzsdén, ezért az árfolyam fölsrófolásához szaknyelvi elemzésekkel érvelünk erényeinek nagyobbítása és hiányainak elbagatellizálása mellett. Úgy tűnik, félünk a beismeréstől, hogy Krúdy Gyula elsősorban úriember volt, aki mindvégig gavalléri szemérmességgel rejtegette olvasmányélményeit, akinek műhelytitkairól csak annyit tudott kideríteni az irodalomtudomány, hogy időnként, mikor már nagyon szorították a hitelezők, elvonult egy szállodai cellácskába, és néhány nap alatt megírta valamely remekmívű regényét. Föltehetően mindent tudott környezetéről és mirólunk, de írói nimbuszokért nem élt vissza ezzel. Tudta, hogy miért és mily sokat hazudtunk, és bölcsen megértette ezt. Ha anekdoták ezrei nem mesélnék, akkor is kiderülne műveiből, hogy milyen éberen tudott álmodni, és hallgatni másokat. Ha ellenállhatatlan íráskényszer nem sodorja írói pályára, talán diszkréten elhallgatta volna minden belső kincsét. De valami kikerülhetetlen kényszerrel diktálta halhatatlan körmondatait, és mivel kifogástalan úriember akart és tudott maradni, eleget tett sorsa által szabott kötelességének: megírt ugyan mindent, amiről tudása volt, ám nem fecsegte ki létünk kényelmetlen titkait. Mészáros F. István (Krúdy Gyula: A XIX. század vizitkártyái. Szépirodalmi. Krúdy Gyula Művei. 512 oldal, kötve 86 Ft.) Pontos, talán túl pontos címet adott könyvének Ábel Olga. Az Egy újságírónő magánjegyzetei cím egy kicsit azt is sejteti, hogy ugyan kulisszatitkokról szól majd az önéletrajzi visszaemlékezés, ám fedi azt is, hogy a magánjegyzetek akár magánügyek is lehetnek, mint ahogyan a szerző tengernyi útibeszámolója csupán társaságbeli élménybeszámoló marad ... Ám a kor - e század, melyben Ábel Olga tisztes kort és sok tisztességtelen kort ért meg - nemigen engedte soha, hogy a magánügyek magánügyek maradjanak. S mert a huszadik század történései között oly sok a talányos, az alig-alig megérthető, s mert oly sok hiányzik történelmi és történeti ismereteinkből, adalékként minden ténymorzsának örülnünk kell... Ténymorzsákat csemegézhetünk elsősorban Ábel Olga könyvéből. Magánjegyzetei - amelyek nyilván az évek hoszszú során vezetett naplójából alakultak, álltak össze kötötté egy sokat tapasztalt, sokat megélt, sokat látott, sok történelmi vagy majdnem történelmi szereplővel személyes kapcsolatba kerülő, leckefelmondásra és jóízű pletykálkodásra egyaránt kapható újságírónő szemével mutatja be saját, s közvetve környezete életét. De ha csupán a szerzőnő életének főbb állomásait tekintjük, már akkor is érdeklődésre tarthat számot ez a kötet. Hiszen Ábel Olga Erdélyben, Maros-Torda megyében született, székely zsidó családban. Gyerekként átélte az elszegényedés, a lecsúszás minden keservét, az újra nekigyűrközés minden reményét és valóságát. A kereskedelmi iskolát befejezve gyors- és gépíróként került kapcsolatba élete első szerkesztőségével, a kolozsvári Keleti Újsággal. Amit aztán számtalan más szerkesztőség követ majd, tulajdonképpen mind a mai napig. Nagyon rövid időn belül kapcsolatba kerül Erdély talán legfontosabb folyóiratának, a Korunk-nak a szerkesztőségével és első szerkesztőjével, Dienes Lászlóval. Aztán férjhez ment Budapestre. (Érthetetlenül érdekes, hogy a mindig mindenkit nevén nevező újságírónő miért éppen az ismert írónak, férjének nevét hallgatja el az olvasó elől.) A magyar fővárosban egyébként újra szegénység, létbizonytalanság, munkanélküliség várja, aztán a Mai Nap szerződteti, még mindig gyorsíróként. Ám az újságírás is kezdi magához szippantani, pesti színeseket küldözget az „óhazába”, Erdélybe. S közben egyre több ismert és kevésbé ismert, de megemlítésre méltó név és tény bukkan fel a kötet lapjain: Parragi György, Petschauer Attila, a cenzúra működése: Ábel Olga oly bőkezűen szórja az érdektelen és érdekes morzsákat, ahogy azt egykoron naplójában feljegyezte ... A visszaemlékező, önéletrajzi kötet - amely eleddig nyugtalan nyugodtsággal csordogált - egy ponton azonban felsistereg: amikor a zsidók elhurcolásáról ír Ábel Olga, élményei oly mértékben belsők, hogy nem nagyon tud megmaradni saját - választott? - stílusánál. Szorongató élményei nyomán tolla hús-vér, szenvedő és civakodó, valódi embereket elevenít meg, s ráadásul fontos történelmi adalékkal is szolgál: a Bergen-Belsenből Svájcba szabaduló transzport tagjaként írhatja meg hiteles történetét a csodának... A második világháború után Ábel Olga már valóban és viszszavonhatatlanul újságírónő. Emlékiratait is ugyanolyan stílusban folytatja, mint előtte, fel-felvillant találkozásokat, embereket, s mert a szerzőnő az ötvenes és hatvanas években a sajtóban dolgozott, ténymorzsái a sajtótörténet számára is érdekesek lehetnek, a többi között azért, mert Ábel Olga a maga sajátos távirati, lecsupaszított stílusában megörökítette a Petőfi Kör nevezetes sajtóvitáját, s ugyancsak fontos morzsa lehet az is, hogy saját élménye alapján számol be a szerzőnő az 1957-es nagy könyvbezúzási akcióról. m. g. (Ábel Olga: Egy újságírónő magánjegyzetei. Magvető. Tények és tanúk. 323 oldal, fűzve 26 Ft). Egy könyv ténymorzsái G* útra csete Ad! S^Nka kö címtté Zrínyi Miklós (rézmetszet 1566-ból). Bessenyei Jószef a Héttorony foglya című Helikon-kötetéből KÖNYVILAG