Könyvvilág, 1987 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1987-06-01 / 6. szám
Nagy utazás Jókai Anna új könyvében két régi, idejétmúlt műfajt választott. Az ikerkönyv első része - Az unokaöcs utazása a huszonnyolcas villamossal a köztemetőbe - danse macabre; a másik - A nagynéni levelei távolban élő unokaöccséhez - parainesis. Haláltánc és parainézis (azaz [meghatározott személyhez intézett] erkölcsi célzatú, buzdítást vagy intelmet tartalmazó beszéd vagy irodalmi mű). Régi műfaj, időtlen műfaj. Lehet-e ennek a mai kihűlt kornak „üzenni” általa? Arany János Hídavatás ában sorra mutatkoznak be „a kapitalizálódó Magyarország” (valahogy így tanultak a középiskolában) áldozatai, hogy hulljuk előtt összefoglalják sorsukat, „mely vádló ujjal mutat a fennálló társadalmi rendre” (egy ujj igenis legyen vádló, ha a kapitalizmusra mutat, míg ellenben bizakodó, ha a jövőt keresi - ezt már egy közepes tanuló is tudja). De vajon hogyan viszonyítsuk Arany János balladai tablójához Jókai Anna huszonnyolcas villamosát? Egyáltalán, igazunk van-e ezzel a „haláltánc dologgal”, mégha e viszonylat (huszonhárom megállással) szó szerint is halálos célhoz vezet, a Köztemetőbe? Közhely - mondja a rosszkedvű olvasó. Hát milyen legyen egy villamos ..., tele szedett-vedett népséggel. Ugye, nem is kell más, csak egy „röntgenszemű” író, aki belelát a koponyákba, egy csodalátó gondolatolvasó, aki pontról pontra lefordítja „a lélek apró rezdüléseit”. Jaj, élet, és jaj, irodalom! Hanem Jókai Anna tényleg képes a csodára. Amikor elindulunk a József körúti megállóból Ameli Aladár Krisztiánnal együtt (Ladár, Alá, Ali - ki hogyan becézi, 33 éves, de anyja szerint hetet nyugodtan letagadhatna; most éppen egy ablakpucoló gmk tagja, előtte volt. ... felsorolni is sok lenne; harminchárom éves, krisztusi kor - mondják azok, akik még tudják, ki volt Krisztus, persze, mondják azok is, akik csak harangozni hallottak róla; harminchárom év: ilyenkor már kezdi betakarítani az ügyesebbre az első lendülettel lerohant terep gyümölcseit, de nem Ladár; az ő eddigi egyetlen tette egy elhagyott „a" betű a keresztnevéből, ha úgy tetszik, a határozott névelő fosztóképzőjével megalkotott lényegi határozatlanság), amikor tehát elindulunk, annyit tudunk, hogy egy Argil Dralla nevű harmincéves afrikai férfit kell majd elbúcsúztatni a végállomás utolsó állomásánál, a halottasházban, aki tizenkét évvel ezelőtt érkezett Lusakából. És aztán ... utazunk. Jönnek a megállók: Nagyfuvaros utca, Teleki tér, Koltói Anna utca, Orczy tér, Ganz- MÁVAG, Ganz gyár, Könyves Kálmán körút... A villamos zötykölődik, zsúfolt, az emberek egymáshoz dőlnek, időnként felszáll valaki, időnként leszáll. Leülnek, felállnak. Arrább sodródnak. Egymásra néznek. Elnéznek egymás mellett. Motyognak magukban. Vagy beszélgetni akarnak. Magyarázkodnak. Vagy kérdeznek. Szépek, csúnyák, elesettek, érdekesek. Jönnek ... valahonnan. Mennek ... valahová. A puccos öregasszony; zöld nő, cekkerrel, két nejlonzacskóval; Veseli úr, TIT-előadó; demizsonos ember; lila fülbevalós, kurva; ellenőrlány; vasalt ingű férfi, bliccelő; szakadt lány, szakadt fiú; fehér hajú aszszony a dossziéval, bolond; Philemon és Baucisz; illatos idős hölgy; melós, fájó derékkal; bőrzakós; kislány; kék szemű férfi; arab; palántás nő; bőrnyakkendős („Millpardon”), gyilkos; sötét szemüveges, kutyával; katonaszabású férfi ... és közben: szánalmas anyó; tolvajképű; szakállas (aki Ladár láttán Veronikára gondol, furcsa); szegényember; kicsi lény (földönkívüli); nyomorék, dinynyével; csúfondáros tekintetű (T forma, „kedves Kazi”). Utazunk. Hova? A temetőbe. Kik? Hát. . . ők, mi, valamenynyien. Az átlag.........az átlag nem sértés. Az átlag a törvényfa törzse, összeköti a gyökeret a koronával.. És valahol az Egészségház táján felszáll a barna-lila nő, „Kamilla”, a nagynéni, aki a Ladár által annyira vágyott nagynéni lehetne. „Valamiféle távoli nagynéni, akinek nem szükséges magyarázkodni folyton, mert mindenről értesülve van, és mindent ért. Akitől el lehet menni, és akihez vissza lehet térni, szabadon ... Ha kérdezek, tudjon válaszolni. Ha kérdez, csak lényegeset. Sokat hallgasson. Ne ismerje az unalmat.” „Barátom - feleli Argil Ladárnak. - Neked nem asszony kell. Akit te hívsz, az az Isten.” Megérkeztünk. Isten veled, szép társaság, huszonnyolcas villamos, Argil, Ladár! Végállomás. Ki ír nekünk még levelet? „Nem ez a végső orvosság, a tüneteket kezelni, amikor az okot kéne ... hogy mitől így ... miért ilyen állat alatti az egész?”) És Kamilla valóban jelentkezik. Ez a drága, bolondos, lányosan szeszélyes, fájós derekú, hol tizenhét, hol nyolcvan éves .. . nagynéni. Aki ír. Arról, ... hogy a barátság veszélyes; ...hogy ki a szadista?; ... az őrültek bölcsességéről; ... hogy mily öröm a családi élet!; .. . hogy az együttélés pokolian nehéz; ... hogy hogyan sikerült végre szegény mamának meghalnia?; ... az utazás gyönyörűségéről; ...hogy ápolgassuk kertünket!; ... arról, hogy valaki túljut az élet „felén”; ... hogy vannak szórakozások; ... a végakaratról. Ha lenne valahol egy távoli nagynénink, talán tényleg ilyeneket írna:... . . Néha emelt a jószerencse, néha a balszerencse buktatott. A szerencsétlenségben pedig tartósan megmaradni nem volt erőm, gyengeségemben kiküzdöttem belőle magam, így szerencsétlen biztosan nem lettem, de valószínűleg a nagyság is elkerült. Atyámfia, képzeld el Krisztust, amint a kereszt alól kibújik, valami ügyes leleménnyel ... Az a régi nyilatkozó szabatosan fogalmazott: »Nagyság és szerencse két különböző dolog ... nagyságot a szerencsétlenségben megismerni s tisztelni ritkának adatott.«” (Régi nyilatkozó, . . . talán éppen valami Kölcsey Ferenc?) A távoli nagynéni okos és szenvedélyes, ismeri a szerelmet, szeretetet, megérti fájdalmas ostobaságainkat .. . minden sorában ott lüktet ez a halálosan gyönyörűséges élet, ami ... VAN. „Csak ami nincs, annak van bokra, (...) ami van, széthull darabokra.” ... Az ügyeletes olvasónak végül is ki kell mondania: jó, NAGYON JÓ, amit Jókai Annától kapunk ebben a könyvben. Dicsérni kellene a bravúros szerkesztést, a hitelességet, a tovatűnő alakok pontos jellemzését, a magától értetődő természetességet, ahogy végül is a részletek életté kerekednek; a mondatok, a fogalmazás eleganciáját, az aforisztikus tömörséget, gondolatgazdagságot, a fegyelmet, amivel minden csakis annyi ebben a könyvben, amennyi. Igen, dicsérni! Ha nem volna fontosabb mindennél annak az élménye, aminek általában oly híjával vagyunk: e könyv lapjairól jóság és tisztesség sugárzik felénk. Megtisztulhatunk általa az út porától, nagy utazók. „Kamilla” biztosan írni fog! Kocsis L. Mihály (Jókai Anna: Az együttlét. Szépirodalmi. 320 oldal, kötve 70 Ft.) Günter Wallraff negyvenhárom évesen török vendégmunkásnak maszkírozta magát. Szemére vékony, de nagyon sötét kontaktlencsét illesztett, kopaszodó fejére fekete pepit erősített, és elindult a perifériára. A nyugatnémet író-riporter a saját bőrén akarta megtapasztalni, hogy a nyolcvanas években milyen sors vár a vendégmunkásra Európa közepén, a világ egyik legfejlettebb társadalmában. Mocskos, gyötrelmes munkákat vállalt. Emberkereskedő szolgálatába szegődött, kísérleti nyúl szerepét vállalta gyógyszergyárban, hogy pár száz márka ellenében kipróbálják rajta az új medicinák mellékhatását. Ha orvos barátai le nem beszélik, akkor atomerőműben is próbálkozik, ahol többnyire törökökkel végeztetik el a piszkos munkát, kitéve őket elviselhetetlenül nagy sugárdózisnak, ráknak, korai halálnak. Az a tény, hogy egy riporter az egészségét, testi épségét képes feláldozni a valóság egy szeletének megismeréséért, már önmagában tiszteletre méltó. Nem is tudom, vannak-e még Wallraffhoz hasonló „őrültek”, akik a teljes azonosulás igényével szállnak le a mélybe. Ha jól emlékszem, a hatvanas évek elején John Howard Griffin amerikai író maszkírozta el magát négernek, hogy belülről ismerje meg az Egyesült Államok-beli négerek életét. Csakhogy egy könyv mégiscsak könyv, s nem a riporteri módszer, hanem a végeredmény a lényeg. Mit kap az olvasó Wallraff könyvétől? Mindenekelőtt információt. Azt ugyan eddig is tudtuk, hogy az NSZK-ban élő törökök a honi munkásokhoz képest szinte éhbérért dolgoznak, s többnyire csak olyan munka jut nekik, amit német ember semmi pénzért el nem végezne. Az sem meglepetés, hogy különféle adózási megfontolásokból virágzik a feketemunka piaca, s hogy a nyugatnémet társadalomban egyre nagyobb feszültséget okoz a vendégmunkások alkalmazása, letelepedése. Ezeket a problémákat akarja emberközelbe hozni az író, hogy aztán a kép, amit megfest a törökök sorsáról, a döbbenet erejével hasson. A német ember nem szereti a törököt. Gyűlöli. Betolakodónak tartja. A törököt például ki sem szolgálják a sörözőben. Amikor egy török át akar térni a keresztény hitre, nem talál papot, aki megkeresztelné. A vendégmunkások munkahelyein évszázadokkal ezelőtti állapotok uralkodnak. A kép borzasztóan sötét. Még egy McDonald’s étteremben is középkori állapotok vannak, a főnök gonosz, kegyetlen, kikergeti télen egy szál ingben a törököt az utcára söpörni, egyébiránt pedig csak a profit, a pénz számít, semmi más. Akár egy riportosított szemináriumi leckét olvasnánk. Nem az a baj, hogy Wallraff minden sorából az elfogultság sugárzik. Legyen csak elfogult. A német emberek java része semmit sem tud a török vendégmunkásokról. Előítélettel vannak irántuk, büdös töröknek nézik őket, minden baj legfőbb okozóinak. Egy ilyen könyv segíthet valamicskét az előítéletek megszüntetésében, legalább annyiban, amennyiben kiderül, hogy a török is ember, ugyanúgy él, szeret, érez, mint mindenki más a világon. A baj az, hogy a könyvben végtelenül egyszerű a valóság, és igencsak valószínűtlen figurák mozognak. A szereplők vagy jók, vagy rosszak. A török jó, a német gonosz. Történetek tucatjait ismerjük meg, de emberi sorsot alig. Egyetlen törökről se tudjuk meg, hogy milyen egyéni indíttatásból vállalta a németországi rabszolga szerepét. Minden török egyforma. Egyformán gondolkodnak, szeretnek, egyforma az indulatuk is. A megismerés csakugyan lefaraghat valamit az előítéletekből, de csak akkor, ha hús-vér emberek sorsát ismerjük meg. A már említett Griffin négerkönyve azért volt jó, mert a szereplők elsősorban emberek voltak, teli érzelemmel, hibákkal, és csak másodsorban egy társadalmi mondanivaló eszközei. Wallraff nemigen árnyal, és ez baj. Egy abszolút jó, de arctalan figurával nemigen tud mit kezdeni az ember. Wallraff teli van indulattal, ami érthető. Ha valaki hosszú időre törökké válik, beleszeret szerepébe. Hogy Wallraff mennyire saját szerepének a foglya, azt éppen a könyv legizgalmasabb fejezete mutatja. Az író és barátai félelmetes játékba kezdenek. Elhitetik egy hírhedt emberkereskedővel, hogy az egyik fontos atomerőmű meghibásodott, s veszélybe került az ország energiaellátása. Csak úgy lehet kijavítani a hibát, ha néhány vendégmunkás lemászik a legsugárfertőzöttebb zónába, s ott elvégzik a munkát. Jó pénzt kapnak, viszont olyan dózis éri őket, hogy néhány év múlva meghalhatnak. Drámai szituáció, Wallraff itt elemében van, él, mozog, lüktet a világ. Az emberkereskedő a halálba küldené a jelentkező törököket, a jelentkező törökök pedig mennének is, mert más választásuk nincsen. Élniük kell. Paradox helyzet: a huszadik század végén, atomerőművek tövében, feudális viszonyok közepette, teljes kiszolgáltatottságban. Mintha mindannyian törökök volnánk. Megyesi Gusztáv (Günter Wallraff: Legalul. Magvető. 313 oldal, fűzve 40 Ft.) Töröknek lenni KÖNYVILÁG 13