Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)

2006-01-26 / 1. szám

JELZŐ A/ ÚJ SZÓ melléklete 5. évfolyam 1.szám 2006. január 26. Egy könyv (lány?, történet?) helye A alsó sor utolsó vékony darabja l­­­ I volt, A vakok országa és más jl­­. * a elbeszélések, míg csak balsze­rencsésen és visszavonhatatlan el nem kölcsö­nöztem, s azóta sincs meg. Egy lánynak adtam olvasásra, mert volt benne egy történet, egy ta­lálkozásról, egy elszalasztott nem is tudom, mi­ről, lehetőségről (megismerésről?, valaminek a megszerzéséről?). Még együtt olvastuk. Aztán a könyv nem került többé szóba, és mi sem ta­lálkoztunk. Ami volt, volt, és fokozatosan bele­veszett más történések útvesztőjébe. Csak ma­gamat hibáztathatom, tulajdonképpen nem kértem vissza, kár tagadni. Azt a bizonyos történetet sokat el-elbeszél­­gettem magamnak, néha lerövidítettem, más­kor megtoldottam, ezt-azt kicseréltem benne, különösen Pozsonyból Párkány felé, a vona­ton: Ivanka pri Dunaji (Ivanka? - akkor lány, de ha Ivánka, akkor fiú), Bernolákovo, Velky Biel, utána Szene, sok egymás mellett futó sín­nel, és itt többen is leszálltak, aztán Reca, Pusté Úlany... Ezek az ablakon túl úgy ötpercenként követték egymást, akkor is, ha az ember nem nézett fel, és mindig így, ebben a sorrendben jöttek, megkerülhetetlen bizonyossággal. Meg­állók, melyekhez nem mindig tartozott falu, csak állomás, vagy még az se, egy bakterházfé­­le szürke palafödémmel, az eresz alatt jókora fanyelű sütőlapát, macska a csóványban, ecet­fa, ilyesmik, a szokásos. A szem kitekint az ab­lakon, és azt gondolod, aha, anélkül, hogy meg kéne szakítani a történetet. Az alma. Nem valószínű, hogy még felszállás előtt került volna a hozzá. Inkább már menet közben, a vonaton, ahol a fiú (a férfi?) olyan idegentől kapta, aki vele utazott, mellette ült vagy odakéredzkedett, egy különös alak, ta­­lántán megbízhatatlan is, sőt, egész biztosan, egy ámokfutó, hirtelen és gyors beszédű, olyan, aki felugrik Diószegen, és leszáll Galántán. Hat perce van. És oda is adná az al­mát, meg nem is. (Ez lényeges, a szerencsétlen őrült ragaszkodása az almához, hogy ugye, ak­kor minek kínálgatja, eleve miért hozza szóba, ha meg már egyszer megvált tőle, odaajándé­kozta, mit nyújtózkodik, nyúlkál, ugrál már kint, utólag, megkésve, a peronon, fut a vonat után, csápol mellette, hadonászik, de már nem értem­, mit kiált.) A tudás almáját adta a vonaton ülő férfiú­nak, nem biztos, hogy azt, de alighanem, mi másét. Aki megeszi (beleharap?), az... - az nyil­ván mindent tudni fog, nem tudom, erre már nem emlékszem, meg amúgy sem ette meg, hanem zsebre vágta. De mindegy is, mert ez csak az előzmény volt, amolyan bevezetésféle. Aztán ő is leszállt, és elindult valamerre gyalo­gosan, amikor is feltűnt egy vele szemben jövő lány (egy nő?), ami zavarba hozta, mármint a közeledő nőszemély látványa feszélyezte, meg az a tudat, hogy a nadrágzsebét szemmel látha­tóan és érezhetően majd szétnyomja az alma, úgyhogy egy óvatlan pillanatban szépen ki­emelte és az árokba hajította. Aztán már nem sok maradt hátra, egyre fogyott a távolság köz­tük, és egészen biztosan elhaladtak egymás mellett, tán a tekintetük találkozott, vagy lesü­tötték... — itt tágas terek nyíltak a képzelet szá­mára, de a legtöbb változatban nem történt semmi, legalábbis látszatra. Igyekezett minél hamarább túljutni ezen a ponton, megúszni ezt a fölöttébb gyanús helyzetet, úgy képze­lem, behúzott nyakkal szedte a lábát, és az al­mára gondolt (a lányra?), arra, hogy mindjárt megállhat és visszamehet érte, ami végül meg is történt. Persze, már nem volt ott. Vagy ott volt, de nem találta. Pedig átkutatta az árkot (a töltés mögét, a váltókezelő házát?), így valahogy. Annyi bizonyos, hogy A vakok országa és más elbeszélések helyére ezért ke­rült Az időgép, az alsó sornak hosszú időre ez lett az új utolsó darabja, de már nincs meg, nem tudom, mikor, hová lett, nem is olvastam, nem érdekes. Csanda Gábor Dániel Brunovsky: Régi történet, 1992, olaj, kollázs, 100x70 cm

Next