A könyvtáros, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7. szám
döglesztik be a traktorokat, ütik le csákánnyal Kővágó Andrist és így tovább, vagyis tesznek meg minden tőlük telhetőt a fejlődés ellen. A regény feszültsége egyrészt ebből fakad, hogyan hódít mégis tért, szívós harcban, szinte lépésről-lépésre a fiatal termelőszövetkezet. De a feszültség másik, még bővebb forrása meg az, amely az egész harcnak értelmet ad: az egyéni sorsok alakulása. Központi alakja, »főhőse«, nincs a regénynek, talán kár is, hogy nincsen. De az író ép ezt akarta: az egész régi paraszti társadalom felbomlását, s az új, immár szocialista közösség születését írni le, a maga teljes bonyolultságában. Persze eleven emberek életén át. Pompás figurákat teremtett. Bördős Lajos, Kővágó András, a fia Andris, párjával Molnár Esztivel, Papp Jóska, Sárközi Imre, anyja, Rózsa, Biri Mihály — jóformán mind egy-egy külön regényt követelnének a maguk számára. Sorsuk hol kacagtat, hol könnyekig meghal: a paraszti olvasók ezrei és százezrei ismerhetnek magukra bennük. De nemcsak az emberek alakulnak közben, hanem az őket körülvevő tiszántúli, s közelebbről a bihari szikeslapos táj is, ahol a regény lejátszódik. »Két isten kék’« — ez a regény második részének a címe. Régi paraszti szólás ez, a nedvesen szétfolyó, szárazon kővéváló szikes földekre: »Két isten kék neki, egyik, aki locsoljon, a másik, aki szárassza.« Két isten, vagyis egy se, hanem az ember, ki növekvő erejével már erre is képes, úrrá tud lenni a természeten. Erről is szól ez a szép regény, hogy hogyan. Szabó Pál műve az első igazán méltó, nagyobb lélekzetű beszámoló a magyar falu szocialista átalakulásáról, irodalmunk maradandó alkotása. Helyenként talán egy kicsit még ennél is bátrabban mehetett volna bele a problémák sűrűjébe (ennek a falunak az állam például csak ad, kérni semmit sem kér tőle) —de egészében a regény mégis mélységesen meggyőző, sőt sokszor valósággal lélekbemarkoló. Olyan író munkája, aki 60 éves létére is fiatal szívvel hisz a jövőben, s az érte küzdő, dolgozó emberekben. »Milyen szép az ember!« — röppen ki az öreg Szikszai vízmester száján a szó az utolsó fejezetben. De igazában nem is az övén, hanem magáén Szabó Pálén. Ő hiszi, vallja, s mutatja meg egész regényével: nehéz a harc, de megéri, hiszen lássátok, milyen szép is az ember! (Varga Domokos) Bátori Irén: KEMÉNY LECKE Szépirodalmi Könyvkiadó A képmutató, reakciós klérus leleplezése fontos helyet foglal el a magyar prózairodalomban. Gondoljunk csak Mikszáth, Iványi vagy Kaffka műveire. E harcos hagyományt folytatandó írta meg Bátori Irén Kemény lecke c. könyvét. A mű újszerűsége abban rejlik, hogy az egyszerű dolgozó nép gyermekének szemével figyeli meg és írja le a vallás haszonélvezőinek — a papoknak és apácáknak — kettősarcú életét. A történés színhelye egy magyar kisváros. Szereplői általában kisiparosok, de olykor az »úri világ« egy-egy jellegzetes alakját is bemutatja az írónő. A kis Muhari Ilka egy elszegényedett cipészmester ötödik gyereke. A városka legszélén, az Alvégen laknak. A parányi jövedelemből éppen, hogy csak tengetik életüket. A kis Ilka hamar megismeri az élet szenvedéseit, a nélkülözést, a nyomort. Az ő nyiladozó, olykor csodálkozó, töprenkedő tekintetével szemléljük mi is a kis városka életét. Ilkát, hatéves korában, az apácák vezette katholikus iskolába adják. Ebben az iskolában riad rá a kislány hogy a rideg, kegyes arcok szívesen el-elmosolyodnak a »tiszi«, azaz a tisztelendő úr csiklandozásai nyomán. A szigorú apácatanítónénik szeretik a borocskás ebédeket, a külső szem nem látta mulatozásokat, amikhez az anyagot a városka gazdag földbirtokosai, nagykereskedői vagy kulákjai küldik az intézetnek. Természetes, hogy a »kedves nővérek« megkülönböztetetten bánnak a gazdagok gyermekeivel. Az úri gyermekek külön osztályba, az ú. n. »externát«-ba járnak, s még érintkezniök sem szabad a kisiparosok »proli gyermekeivel«. Bálla tisztelendő úr olvasószentelés ürügyén gyakran hívja magához a leányokat, míg végül is — egy tízesztendős lányka megrontása után — a városka felháborodott lakossága kiteszi szűrét a helységből. Az apácák a legördögibb módszerekkel igyekeztek »utódokat« nevelni. Egyiket veréssel s kegyetlenkedéssel akarják bekényszeríteni a rendbe, a másikat pedig úgy, hogy tiltott szerelmeskedésre buzdítják, mert tudják, hogy a bukott úrileány útja hozzájuk vezet majd. A kis Muhari Hilda nyitott, okos szemmel járkál a városkában, s így az olvasó megismerheti az 1910-es esztendők magyar kisvárosának kilátástalan, szomorú, hazug életét. A léleklátó asszonyokat, a jellegzetes pletykáikat, a lefojtott szenvedélyeket, a dolgozó nép mérhetetlen nyomorát. Ebbe a sötétségbe világít be néha a Muhari fiúk látogatása, akik Pesten dolgoznak, s aki- 39