A könyvtáros, 1958 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
emberi szerelem nem győzhet, csak a vad kéj, a gonosz irigység diadalmaskodhat, mely nem riad vissza még a gyilkosságtól sem. Az emigráns író alig ír. Idegen témák, régi emlékfoszlányok ihletik meg nagyritkán. Mint egyik elbeszélésének a hőse, egy pilóta, aki nem mer többé a magasba emelkedni, ő is elvesztette szívét (Az elvesztett szív, 1931). Lassan érlelődik a felismerés és még lassabban az elhatározás: 1937 májusában szakít az emigráció eszményeivel, gyakorlatával, hazatér Moszkvába. Az anyaföld új tervekkel, égő alkotóvággyal ihlette meg tékozló fiát. De Kuprin nem válthatta valóra terveit: 1938 augusztusában, súlyos betegség után meghalt. 2ala Smil Apostol András (1M-1902) Kell-e képet festeni Zala Emil ismerős arcáról? Hiszen már ez a hátravetett, magyaros keresztnév-használat is mutatja (akárcsak Verne Gyula esetében), hogy mennyire meghonosodott nálunk. Valóban, kevés nyugati író gyakorolt olyan nagy és tartós hatást a magyar írókra (Justh Zsigmonditól Nagy Lajosig, Móriczról és Bródyról nem is beszélve) és olvasókra, mint az az író, akinek Germinaljárt már egy évvel a párizsi kiadás után lefordították és akit halálakor Ady méltatott a Nagyváradi Naplóban. Úgy érzem mégis — most, amikor az Európa kiadónál megindul az új, reprezentatív Rougon-Macquart ciklus — érdemes röviden visszapillantani Zola életére és munkásságára, annál is inkább, mert a régi lelkes olvasóközönség után, amely valaha a munkásotthonok könyvtáraiban olvasta rongyosra regényeit, felnőtt a Zolával most ismerkedő új, minden eddiginél szélesebb olvasónemzedék. 1891-ben, vagyis ötvenegy éves korában az akkor már világhírű író így felelt egy újság körkérdésére: „Milyen jellemvonást becsül a legjobban a férfiaknál? A jóságot. — Kedvenc elfoglaltsága? A munka. — Kedvenc színe: a vörös. —Hogyan szeretne meghalni? Hirtelen.” És csakugyan! Egész életét a jóság kultusza, az igazság szeretete és a kitartó, buzgó munka jellemezte. És amikor 1902-ben, talán reakciós ellenségei által szándékosan megrendezett széngázmérgezés hirtelen megölte, Anatole France, akinek a pályafutása sok tekintetben emlékeztet a Zoláéra, jogosan sürgönyözhette az özvegynek: „Az ön gyásza egyetemes gyász. Az emberiség elvesztette egyik legjobb koponyáját, egyik legnemesebb szívét. Zola hatalmas művet és fennkölt példát hagy hátra.” Francesco Zolának, a kalandos életű, Stendhal vagy Dumas tollára kívánkozó velencei mérnöknek, az idegenlégió hadnagyának a fia 28 éves, újságcikk, műkritika, egy verejtékszagú tárcaregény (Marseille rejtelmei), néhány novella, egy megbukott színdarab és egy jó regény (Thérèse Raguin) van mögötte, amikor ifjonti hévvel párbajra hívja ki a XIX. század nagy író-óriását, Balzacot, szeretve-féltve tisztelt mintaképét és elkészíti a tíz kötetre tervezett (később, mint tudjuk, húsz lett belőle) hatalmas regényciklust, amelyet ötvenhárom éves korában fejezett be. Balzac csak 1842-ben dolgozta ki, hogy úgy mondjam „menet közben”, az Emberi Színjáték tervét, vagyis akkor, amikor művének nagyobb részét már megalkotta. Zola tudatosabb tervező: eleve kidolgozta a ciklus vázlatát, elképzelte a szereplőket, megszabta a cselekményt és megrajzolta a családfát. Barbusse 1931-es kitűnő Zola-monográfiájában azt írja, hogy a ciklus „világrajötte az emberi értelem egyik nagy pillanata; alig van példa a szellemi alkotások történetében arra, hogy valaki ilyen ponto 448