A könyvtáros, 1959 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
ELEK ARTUR EMLÉKEZETE TIZENNÉGY ÉVE MÚLT, hogy Elek Artur, a kiváló művészettörténeti író és kritikus agyonlőtte magát.* Nem bírta elviselni a zsidóüldözéssel járó mélységes megaláztatásokat. Az öngyilkosság gondolatával már évek óta foglalkozott, megbarátkozott vele benső barátjának, Osváth Ernőnek öngyilkossága után. De lassan búcsúzott az élettől, melyet kimondhatatlanul szépnek vallott. Hogy lelki egyensúlyát visszaszerezze, 1938 nyarán Itáliába utazott, ahol mindig boldognak érezte magát. Útja nem hozott enyhülést. Hazatérve azt hangoztatta, hogy kenyere javát már megette, úgyszólván héjáihoz ért, előbb-utóbb távoznia kell. De még évekig vergődött. Végül Fülep Lajoshoz intézett levelében, melyben végső akaratát is közölte, végleg elbúcsúzott az élettől. Csalódott ember volt egész életében. Pályája kezdetén novelláival nem aratott tovább segítő sikert. Móricz, Schöpflin, Színi és Szilágyi ismertető, habár elismerő kritikáiból megértette, hogy másfelé kell tájékozódnia. Ekkor Amerika nagy és szerencsétlen költőjéről, Poe Edgárról írt két tanulmányt. Velük sem volt megelégedve. Áttért a képzőművészeti irodalomra. Jól tette. Itt találta meg azt a megnyugvást, amelyre valóban szüksége volt. Az Újság szerkesztőségében Kóbor Tamás, Szőllősy Zsigmond, Kemény Simon, Bródy Sándor és Móricz Zsigmond voltak éveken át kollégái. Olyan gazdag képzőművészeti rovatot teremtett, amely párját ritkította a magyar újságírásban. Nemcsak dicsért, méltányolt, vagy korholt, hanem harcolt is, ha igaz ügy mellé állhatott. Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának méltatlan nyugdíjaztatása ellen hónapokig küzdött, persze hiába. Leghevesebb harca a Műcsarnok körül folyt le, ahonnét a reakciós és nagyrészt tehetségtelen maradiak 1931-ben tagdíjhátralék ürügyén kizárták a magyar képzőművészek színejavát: Csók Istvánt, Fényes Adolfot, Glatz Oszkárt, Iványi-Grünwald Bélát, Katona Nándort, Magyar-Mannheimer Gusztávot, Márk Lajost, Nagy Sándort, Perlmutter Izsákot, Révész Imrét, Réti Istvánt, Rudnay Gyulát, Vaszary Jánost, Zádor Istvánt, Tornyay Jánost, Thorma Jánost, Nyilassy Sándort, Ligeti Miklóst, Kisfaludy Strobl Zsigmondot, Simay Imrét. Az erre keletkezett nagy kavarodás végén Elek azt állapította meg cikkében, hogy a Képzőművészeti Társulat — ez volt a Műcsarnok hivatásos címe — lejáratja a magyar művészet tekintélyét és demoralizálja a közízlést. Erre a műcsarnokiak rágalmazás és becsületsértés miatt pert indítottak Elek ellen. Egy év múlva került sor a főtárgyalásra. Négy napon át harcolt a vád és védelem egymással. A védő szerepét Rózsa Miklós töltötte be kitűnően. A tárgyalási teremben ott szorongott úgyszólván az egész magyar írói és képzőművészeti világ. De hiába tanúskodtak Elek igaza mellett Márk Lajos, Márffy Ödön, Ligeti Miklós, Csók István, Zádor István, Réti István, Lyka Károly, Kárpáti Aurél, Mihályfi Ernő, Rabinovszky Máriusz, a semminemű szakismerettel nem rendelkező és kezdettől fogva rosszindulatú bíróság Méhes elnöksége alatt inkább az Elek ellen nyilatkozó műcsarnokiaknak adott hitelt. Ezek szabadon szájaskodhattak, amivel Zala György, Kukán Géza, Márton Ferenc bőségesen éltek is. Zala a magyar avantgradistákat a Lipótmezőre küldte, Cholnoky Jenő pedig földrajztanár létére művészeti szakértőnek tartván magát, dühtől remegő hangon azt üvöltötte, hogy a moderneket úgy kellene korbáccsal kiverni a Műcsarnokból, ahogy Krisztus kiverte a kufárokat a templomból. Hiába próbálta Rózsa Miklós keresztkérdésekkel zavarba hozni a féktelen dühre gerjedt Zalát és Bosznay Istvánt, a tárgyalási elnök belé fojtotta a szót. Végül is kétrendbeli rágalmazás címén pénzbüntetésre ítélték Elek Artúrt, aki az egész tárgyalás alatt higgadtan viselkedett, holott lobbanékony természetű volt. ÉVEKEN ÁT VEZETTE A NYUGAT képzőművészeti rovatát is. Nem volt féltékeny, másokat is szívesen szóhoz juttatott benne. Mély és hű barátság fűzte a Nyugat vele félig-meddig egykorú nagyjaihoz, Osváthoz, Babitshoz, Móriczhoz, Schöpflinhez. Végtelenül fájlalta, hogy Babits és Móricz között áthidalhatatlan ellentétek merültek fel. A fiatalabb írónemzedéknek is bőven juttatott szeretetéből. Barátai a múzeumi élet és a művészeti irodalom kitűnőségei, Petrovics Elek, Réti István, Fülep Lajos, Lyka Károly, Meller Simon, Hoffman Edit igen nagyra tartották. Jellemző tartózkodó viselkedésére, hogy egyikükkel sem tegeződött. Kitűnően írt. A Nürnbergi madonnáról szóló egyik rövidke, a Nyugat 1929-es évfolyamában megjelent tanulmányáról „ A platánsor” c. elbeszéléskötetéből áprilisi számunkban közöltünk szemelvényt. A kötet a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg. 461