A könyvtáros, 1960 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1960-04-01 / 4. szám
séggé lelkendezett romantikának és barokknak. Merész analógia-keresésének egyik legérdekesebb példája, egyáltalán szellemtörténész csapongásainak talán leglátványosabb eredménye a Vázlat a szecesszióról (1930) című szellemes esszéje. A marxizmus ideológiájának hódítását tudomásul veszi, de a társadalom fejlődéséről alkotott szemléletében ebből már alig érvényesül valami. A magyar parasztság például szerinte kultúrájában „lényegében mindazokkal a szerkezeti, lélektani, értékbeli feltételekkel rendelkezik, mint a magas kultúra”, és e téves premisszájának megfelelően a fejlődés csúcsértékeit a parasztság kapitalizálódásában véli föltalálni (Nép és közösség, 1936). A proletariátus helyzetéről, világformáló hivatásáról nem beszél, íróit is csak individuális alkotó voltukban ismeri el. Majdnem így választja el egész világ József Attiláról vallott felfogását is attól a szemlélettől, amelyet korunk alakított ki számunkra és bennünk a költőről. Ahogy a legutolsó időkig a Holdnak is csak egyik felét ismertük, valahogy úgy, csupán egyik oldaláról tudja ő is megközelíteni „az érzékeny költőt”, a „mélylélektan” felől, amikor ilyenformán összegezi végső titkait: „A mamás oltalomkeresésben és a tiszta gyermeki látásban gyökerezik József Attila lelke és költészete.” Kisebb arányú félreismerésekkel Kosztolányi értékelésében is találkozunk nála. A Kisgyermek darabjait például többre becsüli, mint a Bús férfi panaszait, és a Meztelenül szabadversei is különösképpen jobban megragadják, mint a Számadás remekei. Aztán Kosztolányi humorát is (1943) nagyon nem jó helyen keresi és ott is túl nagy lelkendezéssel találja meg. Ez a rögtönzött arckép még eltökélt vázlatosságaiban is hiányos volna, ha elhallgatnánk Babits világirodalom-történetéről írt, lényegében találó, de azért helyenként emancipáló szándékával már majdnem kihívó bírálatát (Egy ízlésforma önarcképe, Személyes kérdésben, 1935). Ami manifesztumszerű volt a kritikában — az idegen mesterek hangoztatása —, az érthetően bántotta Babitsot, de azért vezérsége védelmében, presztizskoldulásában mégsem lett volna szabad olyan messzire elmennie, amennyire hiúságában, érzékenységében és érzelmi függőségében az egész akkori irodalmi közvéleménynek kiszolgáltatta magát. A válaszok közül is Halászé volt a rokonszenvesebb és meggyőzőbb. Babits nem tudta megbocsátani „az új nemzedék lázadási kísérletét”, az egész vitában bizonyos elvakultsággal ennek az érzésnek a hatása alatt állt, ezért is kerülhetett ki győztesként a kevéssé épületes kontroverzióból a fiatalabbik író, ami azonban lényegében nem vált további kapcsolatuk kárára, már amennyiben a keserves tanulság a jóvátétel sietős szándékával térítette vissza a meggondolatlanul „lázongót” régi lojalitására (Babits, az esszéíró, 1938). A kevéssé méltányolt korszellem, az észre nem vett kollektív erők különös iróniával lassan magán Halász Gáboron is elvégezték alakító munkájukat. Az individualista arcképfestő, a kényes formaművész, aki valamikor „középhelyet” foglalt el „a pozitivisták és a szellemtörténészek szektái” közt, negyvenes éveire (Portré és tabló, 1942) eljutott a tablóhoz, műfajának ahhoz a változatához, amely az élet „szövevényét”, a korok rétegeződéseit, „az anyagszerűség sűrű titkait” mindennél jobban tudta ábrázolni. Az egykori mester, Sainte-Beuve most új mintaképnek engedte át a helyét: Tame-nek, és a klasszikus realisták, egy Balzac, Tolsztoj vagy Hardy tisztelője a nagy formabontókon: a jellemfestés, az idegfeszültség „mániákusain” vagy az „őrjöngő stílus” virtuózain túljutva immár semmi után sem vágyódik annyira, mint a biztos, a fogható, a megnyugtató külvilág után. „Napjainkban titkok és áltitkok sűrűjéből szabadulva olthatatlanul szomjazzuk a reálisat” — vallja ennek a talán legmélyebb és egyik legszubjektívebb írásának a befejező soraiban. Mindenesetre érdekes tény, hogy a bekövetkezett korszakos változásnak már évtizeddel előbb akadt kivételes erejű szószólója, egykori kivételes erejű — ellenfele személyében. LUKIANOS L Antal László (i. sz. 120 körül—180 után) ukianos, akit Engels „a klasszikus ókor Voltaire-jének” nevez, a római császárkor görög irodalmának egyik kimagasló egyénisége, a görög szofisztika második virágkorának legjelesebb képviselője. A szíriai Samosatában született, szegénysorsú szülei a szobrászmesterségre taníttatták, az ifjút azonban — mint Álomlátás c. művében maga meséli — jobban vonzotta a műveltség, amit akkor az újonnan felvirult szofisztika képviselt. Kisázsia ión városaiba ment, ott sajátította el az irodalmi nyelvet és a retorika művészetét; szép sikerekkel indult az ügyvédi pályán, de jobban vonzotta a vándorszónok változatos életmódja. Bebarangolta Görögországot, Macedóniát, Itáliát és Galliát. Rómában megismerte- 282