Könyvtáros, 1967 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1967-03-01 / 3. szám
tika képviselői, a filológiai iskola tudósai és természetesen a szocialista irodalom harcosai. Barta János Horváth János követőjeként lépett az irodalomtörténetírás világába. Új könyve, a költők és írók tanulmányait gyűjti egybe — általában a régi, illetve a XIX. századi magyar irodalomról. Legfőbb erényei a lélektani elemző készség és a kor gondos, józan vizsgálata. Barta egyéniség és környezet kölcsönhatását rajzolja meg, munkáiban hatalmas filológiai jártasság, szigorú ítélőerő és a jellemzés fölényes gyakorlata egyesül. Ilyen például a kötetben olvasható Mikes-, Kazinczy-, Kemény- és Vajda-tanulmány. Máskor viszont elméleti érdeklődésével és vitázókedvel ejti meg olvasóját. Élmény és forma című könyvéből ismertek azok a tanulmányok, melyek a marxista esztétika legtöbbet vitatott kérdéseit: a tükröződés és a realizmus elméletét világították meg számos új és friss szempont felvetésével. Nos, ezeket az eredményeket konkrét műelemzések és portrétanulmányok készítették elő, illetve hasznosították: a Jókai és a művészi igazság és a Mikszáth problémák. Ezekben az írásokban a realizmus korhoz kötöttségének tételét bontja ki. Könyve, igaz, csupán néhány kérdéssel foglalkozik; ezek azonban XIX. századi irodalmunk kulcskérdései. Munkája éppen ezért a század irodalmi problémáinak összegezésévé kerekedik. Kardos László eszmélkedése a Nyugat radikalizmusából indult, s minden zökkenő nélkül jutott el a marxizmusig. A nyugatos szellem érzékenysége, igényessége jelentkezik azokban a tanulmányokban is, miket most Közel és távol című kötetében olvashatunk. Shelley, Rimbaud, Csehov, Pontopiddan, Thomas Mann arcképe azonban azt tanúsítja, hogy ezt az érzékenységet sikerült összekapcsolnia a marxizmus fegyelmezett gondolkodást kívánó módszerével: szubjektivitás és tárgyiasság ötvözeteit alkothatta meg. Legjobb esszéje, a Karinthy Frigyes (valaha a Nyugat tanulmánypályázatának nyertese) szellemi portré, az esszéíró nemzedék „kísérleteinek” rokona. A felbomló polgárság gondolkodása és a szilárd világkép igényének küzdelmeként mutatja be Karinthy sorsát, s ezzel személyes gondjairól, problémáiról is vall. Portréit néhány irodalom-, műfordítás- és rímelméleti tanulmány, valamint Szabó Lőrinc hozzá intézett leveleinek közlése egészti ki. E nemzedékhez tartozik Trencsényi Waldapfel Imre is, Humanizmus és nemzeti irodalom címmel kiadott, válogatott tanulmányait tartalmazó kötetét a Könyvtáros 1966. 9. számában (551—553. 1.) „Könyvek az irodalomtörténetírás műhelyéből” c. cikkünkben ismertettük. Végül a szocialista kritika idősebb nemzedékét Tamás Aladár könyve, az Aggodalom jegyében képviseli. E gyűjteményben a moszkvai Új Hangban, a párizsi Üzenetben és a felszabadulás utáni hazai folyóiratokban megjelent cikkeiből, tanulmányaiból válogat. A kötet első felét jellegzetes írásként vezeti be a „Párizsi figyelő”, az a cikksorozat, melyben Tamás a világháború előestéjéről számolt be. A kommunista publicista szenvedélyével mutatta be a spanyol köztársaság bukását, az irodalom és a művészet antifasiszta küzdelmét. A világra figyelt, szorongató események közelségében kellett ítélkeznie, leginkább mégis Magyarország gondjai foglalkoztatták. Fájdalmasan, szenvedéllyel vagy örömmel foglalkozott a hazai közélet és irodalom jelenségeivel. Szabó Pál, Darvas József, Zsolt Béla és Sárközi György műveiről írt, Illyés, Veres Péter és Vámbéry Rusztem cikkeit figyelte. Bírált, korrigált és biztatott. Helyzete: a távolság egyszerre adott ítélkezésének áttekintő távlatot és fosztotta meg a hazai viszonyok árnyalt ismeretétől. Későbbi írásai a szovjet irodalmat népszerűsítik, kortársaira emlékeznek. Legfontosabb tanulmánya a József Attila a munkásmozgalomban. Ebben az írásban érdekes dokumentumokat tár az irodalomtörténeti közvélemény elé. 172