Kórházi Élet, 1973 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1973-03-01 / 1. szám

2 Az Egészségim Kivi Dolgozója Március 8-án a Nemzetközi Nőnap alkalmából rendezett ünnepség keretében, a Megyei Kórház­ Rendelőintézetének egyik dolgozóját, Boródi Jó­­zsefnét, a Röntgen vezető asszisztensét az ,,Egészségügy Kiváló Dolgozója" címmel tüntették ki. Mint mondja — váratlanul érte, nem számított arra, hogy a salgótarjáni sok száz egész­ségügyi nődolgozó közül ép­pen őt éri ilyen nagy meg­tiszteltetés, örül és büszke rá családja is, a fia, menye és a kis unoka. De vele örülünk mi mindannyian, hiszen ez az első eset, hogy a Rendelőinté­zetnél valaki ezt a kitüntetést megkapta. Rendkívül jóleső érzés az, ha az ember munká­ja valamilyen formában elis­merésre talál. Arra a kérdés­re, hogyan érdemelte ki ezt a kitüntetést, Boródiné csak sze­rényen annyit válaszolt: „be­csülettel dolgoztam." És, hogy nem akárhogyan, azt a mun­katársak, többek között dr. Pálvölgyi Katalin mondják el. 25 év az egészségügy szolgála­tában. Salgótarjánban szüle­tett, iskoláit is itt végezte, és érettségi után mindjárt a ré­gi bánya­kórház röntgen osz­tályára került. Innen járt munka mellett Budapestre a Rtg. asszisztensképző tanfo­lyamra. 11 éve dolgozik a Ren­delőintézeti Röntgenben, és azóta végeznek itt speciális vizsgálatokat is, ugyanis ezek­hez nem elég az orvos szakér­telme, szükséges az asszisz­tensnő magas szintű szakis­merete, jó előkészítő munkája is. 1948 óta párttag, jelenleg pártcsop. vezető. Azóta tagja a szakszervezetnek is. 15 éve szakszervezeti funkciót tölt be, jelenleg a szakszervezeti osztálybizottság tagja. A po­litikai és szakmai továbbkép­zéseken rendszeresen részt vesz. Tudását még ma igyekszik újabb és újabb is­is­meretekkel gyarapítani. 1970-ben „100 éves a Me­gyei Kórház" ünnepség kere­tében már Miniszteri dicsé­retben részesült. Mindnyájan úgy érezzük, ha valaki megér­demelte ezt a kitüntetést, ak­kor ő az. Szívből gratulálunk és kívánunk még sok dolgos, eredményekben gazdag évet. dr. Ábrahám Sándor o. b. titkár Ma már csak hírből ismerjük! Részletek Rácz Ella közép­iskolai tanuló pályamunkájá­ból, amelyben községében még ismert babonákról számol be: „Nagymamám bátyjának gyermekkorában nagyon fájt a torka. Édesanyja már elkép­zelni sem tudta, hogyan szün­tethetné meg a gyermek torok­fájását. Elhatározta, hogy ta­nácsot kér a falu tapasztalt öregasszonyaitól. Ők, miután megnézték a gyermek torkát, legalkalmasabb gyógymódnak a petróleu­mos kenegetést vél­ték. Libatollat petróleumba mártottak, ezzel kenték belül­­o­ a kisfiú torkát. De a be­tegség csak nem akart meg­szűnni, ezért az öregasszonyok újabb gyógymóddal próbál­koztak. Most abban állapodtak meg, hogy fehér, szárított ku­tyaürüléket kell porrá, törni, elkeverni mézzel, ezt egye meg a beteg. Ez sem használt. Végül a gyermek torkát a gyarmati orvos gyógyította meg.” „A sárgaságos beteg nyaká­ba cérnára fűzött fokhagyma­­gerezdeket akasztottak. Agyá­ba sárga virág szirmát szór­ták, azonkívül kilenc külön­böző alakú vasat, és kilenc szelet kenyeret helyeztek el benne.” „Ha valakinek kólikája volt, akikor vízbe áztatott lóürülé­ket csavartak ki egy pohárba, ezt itatták meg a beteggel. Ugyancsak kólika elleni gyógy­mód volt: egy cserépedénybe agyagot tettek, vaz agyagba gyufaszálakat szurkálta­k, majd az edényt a beteg hasá­ra helyezték. Ezután a gyufá­kat meggyújtották, és a meleg hatására megszűnt a kólika”. „A tüdőgyulladás gyógyítá­si módja: Egy pohárba éd­es tejet tettek, a másikba szap­panos vizet. A két folyadékot egyszerre kellett szalmaszálon felszívni. „Ha valakinek árpa nőtt a szemért, éhgyomorra úgy köp­ték szemen, hogy az váratla­nul érje. Ezt három reggel is­mételték meg”. „A csecsemőnél a torokgyí­kot a templomiban megszen­telt gyertyáival úgy próbálták megelőzni, hogy a csecsemő torkára helyeztek keresztben kiét­ gyertyát, mialatt a pap megáldotta a gyermeket”. Köszöndt az önzetlen munkáén H2 napot töltöttem a 475. kór­teremben. Ilyenkor tudja az em­ber becsülni és igazán értékelni az osztály dolgozóinak fáradha­tatlan, áldozatkész és jó munká­ját. Különöse­n jól esett látni azt, hogy mily­e­n szépe­n, türelmesen és szere­tettel bántak a két idős bányász nyugdíjas 83 éves özv. Fekete Pál­né és a 88 éves özv. Gyöngyösi János­né ar­anyos és ke­d­ves némikk­el. A gyógyítással, a kezeléssel, bánásmóddal, a nővérek és taka­­­rítónők kedvességével, figyelmes­ségével nagyon meg voltunk elé­gedve. A diétás étrendünk minőségi­leg, mennyiségileg igazán nagyon a jó és ízletes volt. Jól esett látni fiatal nővéreket milyen talp­raesetten, szorgalmasam és leltes­­ i­s­meretesen dolgoznak. A kedves főnővér Piroska, min­dennap mosolyogva és szeretet­tel jött hozzánk, elbeszélgetett, megkérdezte nincs-e valamire szükségünk. Csak szépet és jót tudunk mondani a Baleseti osztály összes dolgozóinak munkájáról. Szabó József­né Salgótarján, Hunyadi körút 6. KÓRHÁZI ÉLET Az egészségügyi szakközépiskola hívei A Madách- és Petőfi-évfor­­duló megünnepléséből a sal­gótarjáni Madách Imre Gim­názium és Szakközépiskola is­­ kivette a részét. Az ünnepségsorozat január 20-án kezdődött Madách Imre szobrának megkoszorúzásával, majd, folytatódott a Madách-­­emlékünnepéllyel. Az ünnep­ség első felében Kerényi Fe­renc irodalomtörténész érde­ke­s, élményt nyújtó előadást tartott a Madách-kutatás leg­újabb eredményeiről. Előadá­sát az iskola irodalmi szín­pada színesítette Madách-mű­­veiből vett részletek és Ma­­dách-dokumentumok interpre­tálásával. Az ünnepély máso­dik felében osztották ki a tan­év elején meghirdetett iskolai pályaművek díjait és okleve­leit. A pályázatok részben a Madách—Petőfi, illetve Dózsa­­évfordulókkal kapcsolatos iro­dalmi, történelmi és képzőmű­vészeti témájúak voltak, rész­ben természettudományi, nép­rajzi és szakmai tárgyúak. A pályázatok sikerét nemcsak a pályázók nagy száma, hanem a dolgozatok magas színvonala is mutatta. Az ünnepségsorozat egy hét múlva folytatódott a megyei Petőfi és Madách vers- és prózamond­ó verseny megren­dezésével. A megye összes kö­zépiskoláiból jelentkezett ver­senyzők és az iskola ifjúsága előtt Csík Pál, a városi ta­nács elnökhelyettese méltatta Petőfi jelentőségét. Az ünnepségekkel egyidőben az is­kola épületében Madách és Petőfi-emlékkiállítás is nyílt. A megyei ünnepségek során nagy kitüntetés is érte az is­kolát. A Nógrád megyei Ta­nács által alapított centená­riumi Madách-emlékérmet adták át az iskola képvi­selőinek, abból az alkalomból, hogy a Madách Imre Gimná­zium és Szakközépiskola 50 éves jubileumát is ünnepli ebben a tanévben. Madách Imre-emlékkiállítás 1973. március Bemutatjuk A Kórházi Élet régi szokása, hogy bemutatja olvasóinak intézetünk új vezető beosztású dolgozóit. Mayer László kórházunk új főmérnöke 1972. március 20. óta dolgozik nálunk. — Előző munkahelyemen az Ötvözetgyárban főenergetikus voltam, feladatom az üzem­menet biztosító, a volt, a kar­bantartás, a felújítás és az új beruházások összefogása. Irá­nyításom alá tartozott a TMK, az ügyeleti és a műszerész műhely. — Milyen tapasztalataid vannak féléves kórházi mű­ködésed alatt? — A kórház megfelelő mű­szaki gárdával rendelkezik ahhoz, hogy a közel 300 millió forint értékű objektum mű­szaki ellátását biztosítani tud­ja.­­ Az utóbbi időben egyre terjed az a szemlélet, hogy az egészségügyi intézmények­ben a zavartalan folyamatos betegellátás érdekében üzem­szerű munkaszervezési, kar­bantartási műszaki fejlesztési módszereket kellene alkal­mazni. Mi erről a vélemé­nyed? — Az új létesítmények ter­vezésénél kétségtelenül már ez a szemlélet az uralkodó. A létesítmények gépi felszerelt­sége, a műszerek bonyolult­sága, értéke rohamosan emel­kedik. Sajnos a költségvetés­ben nem lehet mindig bizto­sítani a karbantartáshoz, fel­újításhoz szükséges anyagi fedezetet, amel­y — ha e téren a jövőben határozott változás nem következik be — azt fogja eredményezni, hogy a műszaki ellátás hatásfoka év­­ről-évre csökkenni fog. Nagyon sokszor a fentiek kényszerülünk éppen miatt arra, hogy nagyobb volumenű felújítási munkákat saját erőből végez­zünk el, emiatt a rendszeres karbantartás is akadozhat. Ha már itt tartunk, kérlek jegyezd meg, hogy ez úton kérem az osztály- és részleg­vezetők megértő támogatását és türelmét. Ha néha az ál­taluk kért munka elvégzésé­vel késünk, az sohasem azért van, hogy nem akarjuk azt időben elvégezni, hanem vagy pl. pillanatnyi anyagellá­­tá­­sunk akadozik, vagy éppen valamilyen nagyobb halaszt­hatatlan munkán dolgoznak szakembereink. A szerkesztőség szívesen tesz eleget ennek a kérésnek és egyben eredményes mun­kát, nagyon sok sikert kíván kórházunk új főmérnökének. — é — Az új főmérnök ­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­^­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­//. Az emberért megyünk a küzdelembe Fegyverünk tudás és szeretet.­.. Második hetemet töltöm a kórházban, gyakorlaton va­gyunk. Hajnali fél öt van. Már körülbelül tíz perce nyitott szemmel fekszem. Elég, ha öt­kor felkelek, hamar elkészü­lök. Öt perc mosdás, tíz perc öltözködés, tizenöt perc míg a kávé kicsorog, tíz perc alatt kiérek a buszmegállóhoz. Amíg­ fekszem, legalább át­gondolom az egészz napi prog­ramot. Nem tudom, más hogy van vele, d­e én az ágyban sokkal jobban tudok gondolkodni. Nemcsak a hétköznapi prob­lémákról, hanem fantasztikus dolgokról is. Nagyon sokszor pedig rímekben beszélek ma­gamban. Van, mikor olyan jó rímes sorokat találok ki, hogy kénytelen vagyok felkelni, ce­ruzát, papírt keresni és leírni. Nemegyszer előfordult már, hogy folytatásos regényeket gondoltam ki. Bűnügyit. Kita­lált alakok voltak, de a nyo­mozást mindig én vezettem. Kár, hogy befejezést egyik képzelt regényeimhez sem ta­láltam. Na, szóval ilyenkor szoktam én, a hajnali órák­ban elmélkedni. — Jaj! Mi az? Hát nem el­feledtem, hogy az órát ötre felhúztam! Kénytelen vagyok felkelni, pedig a reggeli hi­degvizet nem szeretem. Él? rá­adásul még az idő is rossz. Éjjel biztosan esett az eső, mert vizesek a háztetők. Te­hát strandra már nem mehe­tek. Csak tudnám, hogyan fo­gom elütni a délutánt. — Brrr . . . De hideg a víz! Ez a halálom. Egy-két torna­­gyakorlat , karlendítés előre, hátra. Ugrás terpeszállásba, vissza. Na végre kezdek beme­legedni. Úgy döntöttem, hogy pulóvert veszek és nem iszom kávét, mert gyomorfekélyem lesz, ideges leszek, felmegy a vérnyomásom (mert ugye, ezt így tanultuk). Viszont gyalog megyek a kórházba, sőt a sé­tányon szaladni is fogok, mert le akarok fogyni. Remélem hatra beérek. Hattól kettőig, mint gyakorlónővér a sebé­szeti osztályon dolgozom, és nagyon dühös vagyaik, mert nem tudom, hogy mit fogok csinálni délután. Hat előtt tíz perccel értem be. Két perc öltözés, majd ro­hanás az osztályra. Nem sze­retek a sebészeten dolgozni, de most valahogy visznek a lábaim. Tegnap egy öreg, egyedülálló nénit operáltak epére, aki még életében nem volt kórházban. Reggeli el­mélkedésem közben egy pilla­natra ő is eszembe jutott. Az én­­ kórtermemben fekszik a néni. Nekem kell mosdatni, etetni és az eddigi ismereteim­nek megfelelő ápolási felada­tokat elvégezni. Ilyen, másna­pos operák­tal még soha nem volt dolgom. Csoda-e, ha fé­lek? Próbálom a tanultakat felidézni, de úgy érzem ,kön­­­nyebb belőle felelni, mint a gyakorlatban megvalósítani. Úgy látszik, ez már a nagybe­tűvel írt „ÉLET”, amiről an­­­nyit hallunk az iskola padjai­ban. — Jó reggelt kívánok! Szia Zsuzsi! — köszöntöm az osztá­lyos nővért. — Szia! A 79-ben leszel, ahol az epés néni fekszik. Megmosdatod, m­egfésülöd, tiszta ágyhuzatot húzol, utána jössz nekem segíteni! Rend­ben? — Igen, így lesz. Kihoztam a mosdóból a la­vórt, és jó meleg vizet készí­tettem. Hadd élvezze! — Jó reggelt! Hogy tetszett aludni az éjjel?... Rosszul? Ne tessék ilyet mondani. Éjjel csak jól lehet aludni. — Nem igaz az nővérke. — De, hát mi baj volt Juli néni ? — Jaj nővérke! Hát tudja, az éjjel nagyon fájt a vágás helye, meg aztán hánytam is, a fejem is fájt... — Jól van Juli néni drága. Tudom én azt, hogy fáj. Ezért kell sokat pihenni, aludni és a diétát betartani. — Milyen a víz Juli néni? Jó melegre ke­vertem, tudom, szereti a me­leget. — Köszönöm drága nővérke, nagyon jó. — Nem tudja, ad­nak-e ma már enni? Három nap óta semmit nem ettem. — Ne tessék félni, ez nem baj. Egyelőre nem lehet enni nehéz, fűszeres ételeket. Ma még teát és kekszet tetszik kapni. Holnap esetleg egy kis zsemlét is már, de a zsíros, fűszeres ételektől még nagyon soká óvakodni kell. Sok fehér­jét, főzeléket, vitamint kell majd fogyasztani. Ezektől Juli néni egy-kettőre rendbe jön! Van-e valakije, aki gondozni fogja, ha kikerül a kórházból? — Egyedül vagyok én drá­ga nővérke, nincs énnekem senkim. Se lányom, se fiam. A férjem pedig már lassan tíz éve lesz, hogy meghalt. — Barátai, rokonai csak vannak Juli néninek? —■ Vanna­k, de azok mind családosak. Persze a szom­szédasszonyom nagyon rendes. Gyakran meglátogat és min­dig hoz valamit. Egy kis ször­pöt, süteményt. Ha beteg va­gyok, ebédet is csinál. Rend­behozza egy kicsit a szobát. De hát neki is gyerekei van­nak. Azokra is csak kell főzni, takarítani. — Ó, Juli néni! Ne tessék úgy elkeseredni. Ha máskor meglátogatta, most is csak el fog menni, és úgy tudom, hogy ő hozta be a kórházba is. — Igen, ő hozott be és azó­ta kétszer is volt nálam. — Na mondtam, hogy nem kell elkeseredni. Aki még a kórházban is meglátogatja, az nem fogja elhagyni otthon sem. — Tessék egy kicsit meg­­emelni a fejét — most a kar­ját, így ni. Milyen könnyen felment a hálóing. Most még felhúzom a tiszta ágyneműt, paplant, párnát, lepedőt és ké­szen is leszünk. Nem tetszett még elfáradni? — Ó nem, nővérke. Nem fá­radok én olyan gyorsan. Míg fiatal voltam, a legfürgébb lány voltam a faluban. Négy órakor keltem, éjfélkor feküd­tem. Elláttam a háztájit, mos­tam, főztem, kapáltam kinn a földön, oszt este még táncolni is elmentem. — Hát tényleg nagyon für­ge lehetett Juli néni. Biztos becsülték is a faluban, hogy olyan szorgos volt. — Szerettek bizony lelkem. Csak hát már nagyon kevés öreg él a régiek közül. Sok a fiatal, de azok közül is sok megy a városba. Ott dolgoz­nak, aztán csak szombaton ér­nek rá. Nincs már nálunk olyan összetartás, mint az én fiatalságom idején. — Nem kell azért haragudni rájuk. Más világ­ban élünk? Ju­li néni. Fejlődött a technika, változtak az emberek is. — Na Juli néni készen is lettünk. Felhúztam a tiszta ágyne­műt, rendbe tettem az éjjeli­­szekrényt, papírvattát és tá­lat helyeztem az ágy mellé. Juli néni és környezete teljes díszben pompázott. Nagyon jó érzés, ha az ember végignéz­het a művén. Különösen, ha úgy érzi, hogy valóban jól csi­nálta. S, ha ezt nemcsak ő, de más is észreveszi. — Nővérke drága! — szólt Juli néni. — Mit tetszik kérni? Vala­mi baj van? — Nővérke! Nagyon-nagyon köszönöm... — s két könny­csepp gördült le az arcán. Nem tudtam szólni, olyan vá­ratlanul ért. Gyengéden meg­szorítottam Juli néni kezét, s kimentem a kórteremből. Még tanuló vagyok. Beteg külön, énrám még nem volt bízva. A munkámat eddig érdemjegyekkel mérték, örül­tem, ha jó jegyet kaptam. Most is örültem. De ez egé­szen másfajta öröm volt. Ez az öröm a beteg hálája volt. Hálás volt, mert segítettem rajta. S ez engem is határta­lan örömmel töltött el. Segí­tettem egy beteg, tehetetlen, öreg nénin. Azt hiszem, az ilyenfajta öröm az ápolónők kiváltságos joga. Aki nem dolgozott ebben a munkakör­ben, az nem is érzékelheti! Nemcsak jó érzéssel tölti el az embert, hanem egész napi hangulatát is megváltoztatja. Rosszkedvűen ébredtem reg­gel, dühös voltam a rossz idő miatt, mert halomra döntötte délutáni programomat. Már nem érdekelt a délután. Ha a sors ilyen ismeretlen érzéssel ajándékozott meg, terveimet a borús idő, de úgy érzem, semmi sem befolyásol­hatja. Boldog voltam. Mindent örömmel csináltam, mert bár­mihez fogtam, bármit csinál­tam, mindig fel-fel villant, s látható közelségben villant fel Juli néni tekintete, s az, amint könnyes szemmel mondja: „Köszönöm nővérke”. Kékesi Éva Madách Imre Gimnázium és Szakközépiskola IV. d. egész­ségügyi szakközépiskolai tanuló „Köszönöm ... 55

Next