Állami Főreáltanoda, Körmöcbánya, 1898

Erzsébet királyné emlékezete. II!­­ II . A­lkalmi beszéd. Iskolánk gyász-ünnepén elmondotta Hlatky József r. tanár. Kedves Ifjak­! Szomorú az alkalom, mely bennünket ma összehozott, mert mély gyász borult hazánkra és a nemzetre. Mindnyájunk előtt ismeretes ama szörnyű hit, mely oly váratlanul, mint a villámcsapás a tiszta, derült égből jutott el hozzánk, s mely oly mérhetetlen veszteséget és fájdalmat hozott minden magyar szivére. Egy jajkiáltás rezeg végig az egész magyar nemzet testén: Erzsébet magyar királyné, a magyar nemzet védőangyala nincs többé! S a mi fájdalmunkat még égetőbbé teszi, ez azon szomorú valóság, hogy angyali jóságú királynénk nem a könyörületes halál révén költözött a másvilágba, hanem orgyilkos, gonosz kéztől sújtva halt meg idegen földön. Az a fejedelem asszony, ki sohasem vétett senkinek, mindig csak jót tett, ki egyetlen fiának, a boldog emlékű Rudolf trónörökösünk halála óta teljes visszavonultságban élt, beteg is volt és többet szenvedett bármelyik alattvalójánál. A gyilkos merénylet a felséges Nagyasszonyunkat ragadta el a trónról, melyről csak vigaszt, csak áldást árasztott mindenfelé; elragadta felséges férje oldala mellől, ki a legsúlyosabb napokban, mely embert és atyát érhet, hálát adott a Mindenhatónak, hogy ily élettársat rendelt oldala mellé! De a megmérhetetlen veszteség fölötti bánatnak király és nemzet egyenlően részesei. Hisz a Boldogult nagy szíve különösen a magyar néphez hajolt; összes népei közötti a magyarokat szerette leginkább, azon naptól fogva, hogy közöttünk először megjelent. Minden magyar ember lelkében él az a tudat, hogy egykor ez a királyné mentette meg a magyar nép alkotmányát, szabadságát, békéjét, nyugalmát. A megrendítő esemény lesújtó hatása alatt lelkünkben fölmerülnek a múltak boldog és bús emlékei, annak a királynénak a képe, ki, mikor bájos fiatalságában először

Next