Kortárs, 1947. október - 1948 június (1-2. évfolyam, 1-17. szám)

1947-12-01 / 5. szám

Kaján úr vagy? Betöltelek. Ha testem görcse vagy, bizony Bármily kín árán, oldalak. Askálva vájó rab vagy ott? Hogy szabad légy s én is szabad, Kaput nyitok a mellemen. Mert senkivel nem osztozom, Hadd legyek végre teljesen S végleg magamé önmagam. HÁRS LÁSZLÓ Világhíradó ELŐKERÜLT N­. G. Wells saját magáról írt nekro­lógja, halotti beszéde. Mint minden Wells kézirat, ez is teli van jóslásokkal, vagyis tele van tévedésekkel. Azt írja magáról, hogy 97 éves korában „halt“ meg, telje­sen elszegényedve és elfelejtve. Azt írja továbbá, hogy 1948-ban, még a fasiszta támadás érte, 1952-ben pedig, a rövid londoni kommün idején, koncentrációs táborba került. Ama régi, kihalt ember­típushoz tartozott, írja, aki úgynevezett irodalommal foglalkozott s hogy ilyesmi valóban volt, azt igazolja a British Mu­seum régészeti osztálya, ahol néhány kéz­iratát őrzik. AZ ÍRÓJELÖLTEK nagy példányszámban kapkodják szét Angliában Vera Brittain „On becoming a writer“ című könyvét, amely azt mondja el, hogyan lesz, hogyan lehet valaki író. A könyv valósággal leleplezi az írók életét és munkáját. A PÁRIZSI kritikusok szindikátusa, régi hagyománya szerint, minden hónapban egy-két köny­vet ajánl a francia könyvkereskedők egye­sületének; a könyvesek azután a kijelölt, előkelő irodalmi vagy tudományos rangot képviselő művet igyekeznek minél nagyobb példányszámban eladni. Októ­berben magyar író könyvét érte, először Franciaországban, e megtiszteltetés: Me­zei Árpádnak Marcel Jean társaságában írt „Maldoror“-ját, amely a francia iro­dalom legrejtélyesebb költőjével, Rim­baud sors- és kortársával foglalkozik Kritikusai szerint a könyv megtalálta a rejtély nyitját. JÓZSEF ATTILA költészete úgy látszik világkarrier előtt áll. Egyre gyakrabban köztik verseit a francia lapok. S az orosz nemzetközi könyvkiadónál, ahol már annyi magyar mű jelent meg, József Attila kötet van soron. KEVESEN TUDJÁK, hogy az írók nagy többsége milyen kitű­nően tud festeni. A Szépművészeti Mú­zeumban látható most két gyönyörű Vic­tor Hugó kép: illusztrációk saját regé­nyéhez, a „Nevető ember“-hez. Doszto­jevszkij, Goethe, Cocteau s a legnagyobb élő költők egyike, Henry Michaux nem vallana szégyent semmiféle kiállításon. Mindezt fölfedezte valaki Párizsban és érdekes kiállításon mutatta be a festő­írók képeit és rajzait. A kiállítás renge­teg meglepetést hozott. Mi is megrendez­­hetnők íróink képkiállítását: Jókai, Petőfi, Karinthy, Nagy Endre kitűnően rajzoltak, Kassák Lajos pedig sokszor kiállított annak idején Bécsben. A VELENCEI zenei ünnepségeken bemutatták Sostako­­vitsch Lady Macbeth-jét. Nem a Sha­kespeare dráma operaváltozatáról van szó! Az érdekes zenemű teljes címe: A minszki Lady Macbeth. Egy orosz lady életét zenéli el. A csehszlovák színház Beszélgetés E. F. Buriannal Kilenc évi távollét után, hogy újból Prágába kerültem, látnom kellett, milyen sok ismerősömet veszítettem el időközben. A csehszlovák szellemi elit sorait meg­ritkította a háború, a fasizmus. Karel Capek nincs többé, Pesttel, a kitűnő publi­cistával sem találkozhattam, Anton Straka, a magyar-csehszlovák kultúrközeledés apostola Buchenwaldban pusztult el — de ki győzné valamennyit felsorolni. Azok azonban, akik megmaradtak, a legnagyobb energiával dolgoznak. Különösen elő­térbe került E. F. Burián, az író, színpadi szerző, színházigazgató, zeneszerző, lapszerkesztő. Színházát, amelyet 1933-ban „Divadlo 34“ (Színház 1934-ben) névvel indította el, ez évben „Divadlo 48“ név alatt új helyiségben nyitotta meg. Mikor tíz év után újból benyitok irodájába, szinte ugyanaz a tetterős, mosolygós, lelkes művész üdvözöl, mint annak idején. Néhány mondat a háborúról, kicseréljük tapasztalatain­kat, amelyeket a német koncentrációs táborokban szereztünk — ő négy évig ült és fantasztikus módon menekült meg —, aztán rátérünk a lényegre, a művészetről, a színházról beszélünk. — A háború előtt „enfant terrible“ voltam, a polgárságot akartam nem is any­­nyira bosszantani, mint inkább felkavarni, megingatni biztonságában. Voltam dadaista, szürrealista, mindent végigpróbáltam ez irányzatokból. Ekkor is bal­oldalon álltam, a tömegekre gondoltam, alkotásaimmal nekik akartam szolgálni. Közönségünk sokban a polgársághoz tartozó intellektuellekből és a munkásság leg­­különb, magasabb kultúrnívójú rétegéből rekrutálódott. Az előbbiek törekvéseink művészi jelentőségét megértették, sokszor helyeselték is és sokan voltak közöttük, akik úgy jutottak közelebb a kollektív, a szocialista mozgalmakhoz. Mások csak játéknak tekintették az egészet, kedvelték ezt a színes furcsa, új mókát, csiklan­dozta őket, de nem féltek tőle, olyannyira biztonságban érezték magukat. A mun­kások közül viszont nagyon kevesen értették meg törekvéseinket, de kitartottak mellettünk, bíztak bennünk, mert tudták, hogy politikai meggyőződésünk becsü­letes és így hitték, hogy művészi törekvéseink is a felszabadulás irányában mozog­nak. — Amit háború után csinálunk, az merőben más. Most már nem a rombolás, de az építés a feladatunk. Az emberi alkotás a társadalmak közötti és az emberek közötti szolidaritást hirdesse! Nem beszélek irányművészetről, a jó, a valódi, az emberek irányában felelősséget érző művész alkotása kétségkívül céloz valamit, valamilyen cél irányában mozog. Anélkül, hogy bármilyen politikai szentenciát kimondana, van iránya. Társadalmi, ha nem is okvetlenül napi politikai értelem­ben. — S most, háború után? — Fokozottabb figyelmet szentelek a nép művészetének. A folklore gazdagságát tudomásul kell venni. A nép mindig forradalmi és a régi népi játékokat fel kell használni. Ezzel okosan bánni, az igazi nemzeti művészet. Először 1938-ban próbál­koztam ez irányban, most már rendszeresen dolgozom fel az anyagot. Évenként 2—3, népdalokból, népi játékokból összeállított színdarab szerepel műsorunkon. Az utolsó ilyen darab 163-szor került színre. Ezek a néptől kölcsönzött, a nép művészetéből merített játékok és motívumok nemcsak a néppel való szolidaritá­sunkat bizonyítják, de ennél messzebb is mutatnak. Tanulmányoztam a különböző népek játékát és világossá vált előttem, hogy a legtávolabb eső népek játékaiban is azonos motívumok vannak. Egy régi cseh népi játékban például a felsőbbség kivégeztet egy leányt. A darabban a szent szűz előrelép a sorból, fejét a hóhér pallosa alá hajtja, a koszorú lehull fejéről és a leány újból visszalép a sorba. Egy japáni játékban a kivégzés így történik: az elítélt lázadó a színpad egyik sarkában kilép a sorból, meghajlik, a színpad másik sarkában a hóhér megsuhíntja a bárdot, mire „a kivégzett“ újból visszalép a sorba. De még sok száz hasonló párhuzamos­ságot ki tudnék mutatni. Ip, hogy mi a véleményem a mostanában oly sokat emlegetett szocialista realizmusról? Én visszakérdezem: mi az a szocialista realizmus? Egyelőre még senkitől sem hallottam a pontos és világos definíciót. Félő, hogy többségben van­nak azok a művészek, akik az ilyen jelszavakkal próbálják fedezni, leplezni azt a szürkeséget és laposságot, amit művük mutat és jelent. Persze, legyünk szocialisták és legyünk realisták. Meg kell mondanom, hogy én, mint kommunista, óva intek mindenkit attól, hogy a mai szovjet művészetet egyszerűen lemásoljuk. Nyíltan megmondtam már moszkvai tartózkodásom alatt is, de az azóta itt járt szovjet művészeknek is, bármennyire lelkesedem is a szándékért, irányért és törekvésért, sok szovjet művész termését alacsony nívójúnak tartom. Az elképzelés helyes, a kivitel legtöbbnyire gyenge. A háború után visszaesés jelentkezett.1­­ — Nyugaton is hasonló jelenségeket látunk. Általában a művészelv még mindig nem tartanak ott, hogy műveikben nyíltan mutassák meg az embert szociális, tár­sadalmi viszonyai közepette. Valahogy ez lenne a szocialista realizmus. — Én a magam elképzelését, programját könyveimben, színdarabjaimban, szín­házamban és lapjaimban igyekszem érvényre juttatni. Van egy havonta megjelenő, inkább szűk körnek szánt folyóiratom, van egy „Kultúra és Politika“ című, nagy példányszámú, népszerűbb hetilapom, amely nyitva áll bármilyen felfogású és pártállású művész előtt; a színvonalon kívül nincs más kikötésem. A színházamban próbálok valami mást játszani, mint a többiek. Egyik legnagyobb sikerünk volt „Rómeó és Júlia Mauthausenben“, amelyben a régi romantikus szerelmi tragédiát összekapcsoltam a közelmúlt emberi tragédiájával. 1948 április 1 és 15 között Festi­­valt rendezünk, amely alatt a szakmabelieknek egész eddigi műsorukat bemutatjuk és baráti konferenciákon a művészet, elsősorban a színház minden problémáját megvitathatjuk. A világ minden részéből várok vendégeket, remélem, hogy Magyar­­országról is jönnek. A csehszlovák szellemi közvélemény állandóan foglalkoztatja E. F. Burián működése és — természetesen elsősorban konzervatív, polgári oldalról — erősen vitatják alkotásainak értékét. Azonban még ezek is elismerik személyiségének és működésének jelentőségét. Nádass József 149

Next