Kortárs, 1947. október - 1948 június (1-2. évfolyam, 1-17. szám)

1947-10-01 / 1. szám

­ Kortársainkhoz Sem a csökönyös maradiakat, sem a felelőtlen sznobokat nem akarjuk kiszolgálni. A gyötrődő társadalomban, a hatalmas történelmi változások közepette hivatásunk tudatában vállalnunk kell a tevé­kenységet, mely hozzásegít bennünket a valóság megismeréséhez és a fogalmak tisztázásához. Ki-ki a maga szakmai tudása, teherbírása szerint vegye ki részét a munkából, mi írók és művészek tollal és ecsettel a kezünkben azok mellé állunk segítőtársnak, akik egy új, a mainál emberségesebb világkép kialakításán fáradoznak. Nem zárkózunk el a küzdelem vállalásától, de kezünkben tartjuk a mérleget, hogy mennél inkább elkerülhessük a merőben romantikus kísérletezők tévedéseit. Kétségtelennek véljük, ahhoz, hogy az ország vérkeringését megindíthassuk, ellentéteit erkölcsi szintézisbe foglalhassuk, tudatosan foglalkoz­nunk kell kultúréletünk elmélyítésével, szellemi látóhatárunk kitágításával. Akik a fölvetett kérdések megoldását bizonyos intézmények létesítésével megoldhatónak gondolják, azoknak azt kell felelnünk, hogy az intézményeket emberek hozzák létre, s egyáltalában nem mellékes, hogy ezeknek az embereknek a tevé­kenységét milyen érzelmek fűtik át, gondolkodásukat milyen felelősségtudat határozza meg. Mint minden­kire ebben az országban, úgy ránk is várnak megoldandó feladatok, hiszen a művészet és irodalom nem az élet valóságán kívül lévő absztrakció, hanem aktív kutató és megformáló erő, amely az emberi közösségben gyökerezik és ugyanezt a közösséget ajándékozza meg gyümölcseivel. Bárha a művész önmagába fordultan sűríti össze mondanivalójának tartalmát, alakítja ki megjelenési formáját, bárha elsősorban önmaga gyönyörűségére alkot, mégsem nélkülözheti a társadalom visszhangját, amely egyszerre értékelést és ösztönzést jelent a számára. Az író és művész alkotóképessége és a közönség befogadókészsége együtt jelentik a mű értékét és szükségszerűségét, még akkor is, ha egyes művek csak hosszú idő lefolyása után kapják meg visszhangjukat a társadalomban. Egy-egy műben korok és világok, eszmék és érzelmek sűrűsödnek össze s mintegy esszenciálisan megőrzik a múlt jelentőségét és felfedik a jövő lehetőségeit. Ezek szerint tehát minden idők alkotójának megvannak a maga sajátos tradíciói, de nem lehetnek megmerevedett dogmái, a maga személyében mindent elölről kell kezdenie s legalábbis kísérletet kell tennie arra, hogy továbblép­jen az eddig megvont határoknál. Nem ritka eset, hogy a művészek formanyelve s a közönség maradisága között konfliktusok keletkeznek s az ilyen időkben úgy tűnik, vagy legalábbis azt szeretik állítani még a látszólag KORTÁRS IRODALOM — MŰVÉSZET — KRITIKA I. ÉVFOLYAM, L SZÁM FŐSZERKESZTŐ: KASSÁK LAJOS 1947 OKTÓBER 1

Next