Kortárs, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1959 / 5. szám - Czine Mihály: A századforduló naturalizmusa
Lázár Béla, Bresztovszky Ernő — a Népszava, a Huszadik Század, a Nyugat, A Hét, a Világ, a Budapesti Napló — vannak a méltánylók között: — Haraszti Gyula, Erdélyi Károly és Zoltványi Irén — a Budapesti Szemle, a Magyar Szemle, a Katolikus Szemle, a Magyar Sion— ez elítélők kórusában. Hasonló mód alakulnak a frontok a naturalista Hauptmann körül is. A konzervatív kritika „visszataszító naturalizmussal”, szenzációkereséssel, „szociális izgatással” vádolja; a progresszívok éppen abban látják fő érdemét, hogy a szociális viszonyok felé irányítja a figyelmet s van bátorsága minden társadalmipolitikai és irodalmi korlátot ledönteni maga körül. A kor — Nagy Lajos emlékezését igazolják a századforduló kritikái — elsősorban azokat marasztalta el a naturalizmus vádjában, akik az embernek és a társadalomnak a leleplezésére a társadalom igazságos megváltoztatása céljából törekedtek. A magyar kritikában Bourget-t nemigen nevezték naturalistának, Zolát mindig, Herczeg Ferencet, Szomaházyt és Margittay Tihamért sem nagyon, de Bródy Sándort és Móriczot és Hollósyt igen. * Kissé feltűnő a magyar naturalizmus századeleji megerősödése s a Zolához, Ibsenhez való kapcsolódása. Hiszen Nyugaton már idejét múltnak számít a naturalizmus, nagyjai már „megtértek”, Zola, Ibsen s a korai Hauptmann helyett Maeterlinck kerül a zászlókra. A magyarázat azonban kézenfekvő. A magyar társadalmat most szorítják azok az érzések, melyek egykor Zola és Hauptmann naturalizmusát szülték, most erősödött meg benne a megújhodás vágya. A vajúdás megérzői és igenlős érzéseik kifejezésére példát, szándékaikhoz bátorítást csakis a kezdeti, a leginkább szociális tendenciájú és legmerészebb kritikájú naturalistáknál találhattak. A kortársi nyugati irodalomban nem, hisz a naturalizmus, virágkora után, az intimség és a pszichológia, az impresszionizmus és lírikum felé fejlődött. Az egykori naturalisták — Zolát kivéve — vagy belevesztek a jelentéktelenségek tanulmányozásába, mind Géard, a szimbolizmusba-miszticizmusba, mind Huysmans, a szubjektivizmusba, mint Bourget. A naturalista iskola széthullása után egységes művészi irány nincs többé, a különböző iskolák világnézeti alapja azonban legtöbbször közös: végletekig menő relativizmus, egy mindenbe kétkedő, lelki impresszionizmus. Fáradtság, erőtlenség, teljes tanácstalanság, mely magyarázza a századforduló több írójának oly gyakori „átváltozását” is, a nihilizmus átcsapását vallásos fanatizmusba stb. A naturalizmustól való elfordulás, a naturalizmus haladó, materialista, szociális és politikai eszméinek a feladását is magával hozta. Az uralkodóvá váló „idealizmus” szinte egyértelművé válik a nacionalizmussal a szocializmus-ellenességgel és vallási dogmatizmussal. Bourget Tanítványa (Le Disciple 1889) el akarja szakítani a francia ifjúságot minden „intellektualizmustól”, már csak a hitet és az arisztokratikus és antidemokratikus hagyományokat ismeri el az erő és optimizmus forrásának. S Bourget „legkülönb tanítványa” — Barrés — már a végletes egoizmus és nacionalizmus apostola. Igaz, a századfordulónak nemcsak a tradicionális hatalmaknak behódoló s végzetesen irrealista írói vannak, néhányan olyanok is, akik őrzik az elmúlt évtizedek szociális eszméit, a nemzetek közötti szolidaritás hagyományát, a gondolkozás és vallás szabadságát. Egy új humanizmus bontogatja szárnyát Európa-szerte. Anatole France — aki különben nagyon is szeszélyes „kígyózások” után talált az igazságra — s Thomas Mann nem is marad ismeretlen a század elején