Kortárs, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)

1959 / 5. szám - Czine Mihály: A századforduló naturalizmusa

kezdték fordítani, cikkek is jelentek meg róla, sőt Haraszti Gyula naturalista regényről szóló könyvének az Akadémia volt a kiadója — de mindez nem jelent sokat. A franciáknál már javában folytak, sőt elültek a naturalizmus harcai — írja Benedek Marcell —, mikor „nálunk még mindig csak egy-egy torz, hiányos Zola vagy Maupassant képviseli ezt az irodalmi irányt, titokban olvassák, hango­san szörnyülködnek r­ajta, többnyire látatlanban ítélik el.” Benedek Marcell inkább az olvasókról beszél, akik még a század elején is többnyire csak az eroti­káért, a malacságért olvassák Zola és Maupassant erotikus szempontok szerint megcsonkított vagy válogatott írásait. De a 90-es évek előtt az írókat se lehet túlságos Zola-rajongással meggyanúsítani. Talán Bródy Sándor az egyetlen kivétel: őt a Nana vidéki újságban olvasott töredékei jegyezték el a naturalizmus­sal. A 80-as évek realizmusának képviselői, Tolnai, Reviczky inkább idegenkedtek Zolától s méghozzá nem is csak biologizmusa, hanem szociális tendenciája miatt is. Legalábbis Reviczky. Úgy tetszik, hogy a 80-as években még sem az írók, sem a közönség világnézete nem volt elég érett Zola művészetének, elveinek a befoga­dására. A városi polgárság jólétben élt, a népszínműveken magyarosodott s a német családi lapok mellett legfeljebb Jókait vagy Beniczkynét olvasott, a kor nyugtalanjai és lázadói viszont a vidéki, elszegényedett kisnemességből jöttek, akik a zalai nagyvárosi problematikára nem tudtak visszhangozni. Sokkal inkább a falusi élet nyomorúságát és sivárságát részvéttel rajzoló oroszokra, akik műveik­ben kissé még az omladozó udvarházak borongó hangulatával is találkozni vélnek, s a morális kérdések iránt különösen érzékeny angol realistákra. Bizonyos értelemben mégis közöttük tarthatjuk számon a magyar naturalizmus első hírnö­keit; naturalista elmélet nélkül, fiziológia nélkül Bródy Sándor mellett ők a szoci­ális lelkiismeret első megszólaltatói. Az „oroszság”, a lefojtottság, a tanácstalanság valamelyest már a naturalista érzelemkörrel és problematikával érintkezik. Gozsdu természettudományos szemlélete, kielégítetlen, összezúzódott, reményüket vesztett emberei éppúgy, mint a halkabb Petelei napfénytelen világban sorvadó hősei. Még Tolnait is a naturalisták előfutárjává teszi önfegyelmezést nem ismerő roppant indulata, s Toldy Istvánt írói módszere és esztétikai felfogása. A zalai értelmezésű naturalizmus azonban csak a 90-es évektől kezdve kap Bródy mellé új híveket: Kóbor Tamást és Justh Zsigmondot, Thury Zoltánt, a század elején Révész Bélát, Molnár Ferencet, Barta Lajost, Bíró Lajost, Nagy Lajost és Móricz Zsigmondot. Most már van becsülete a naturalista íróknak: a századvég fiatalsága Zola, Maupassant és Bourget iskolájába jár, Ibsent 1891- ben egy lelkes kis csoport Magyarországra hívja; a Huszadik században Zola, Ibsen és Tolsztoj a legtöbbet emlegetett író. Zolának van már olvasói tábora is; a Magyar Szemle egyik kritikusa 1906-ban elkeseredetten veszi tudomásul, hogy Párizs valamennyi kirakatában nem található annyi Zola, mint a körúti antikvá­riumokban. A naturalizmus térhódítása a 90-es évektől jelzi, hogy a magyar társadalom­ban mélyreható változások történtek és történnek, a polgárságban kezd csírázni az elégedetlenség, visszhangja van a szocializmusnak s új írók jelentkeznek, akik olyat is meglátnak, amit a „népnemzeti irány” elbeszélői és a vidék szülöttei neveltetésüknél és felfogásuknál fogva nem láthattak meg. Bár­milyen gyors és jelentős azonban a naturalizmus előtörése, naturalista iskoláról még olyan mérték­ben sem beszélhetünk a magyar irodalomban, mint a francia vagy német, vagy akár a lengyel és román irodalomban. A naturalizmus a legtöbb helyen legalább egy-két évtizedre előtérbe kerül, nálunk igazában soha. Nemcsak azért, mert a magyar­ naturalizmusnak nincs kifejtett programja, egyetlen teoretikusa sem.

Next