Kortárs, 1961. július-december (5. évfolyam, 7-12. szám)
1961 / 8. szám - Tóth Sándor: Gyerektükör (kisregény II. rész)
ez apai kötelesség. Végre meglátta az ellenőrzőben a kémia-hármast és úgy tett, mintha a villám bevágott volna a szobába. — Mi ez? Én ezelőtt ilyenkor magyarázkodni kezdtem, hogy ez csak véletlen, és pont azt kérdezték, amire nem számítottam és kijavítom legalább négyesre, satöbbi. . . De tegnap nem volt kedvem magyarázkodni. Csak a vállam vonogattam, gondoltam, a prédikációt és a szidalom-tengert úgyse lehet elkerülni. — Szóval te hármasokat szedegetsz, mi? Épp most amikor itt a félév és ezen múlik, hogy felvesznek-e a technikumba. Vedd tudomásul, ha rossz bizonyítványt hozol, én leveszem rólad a kezem . . . Egy lépést se teszek az érdekedben . . . Majd meglátjuk, mire megy magadban . . . Azt hiszed, mi megengedhetjük magunknak ezt a luxust, hogy csak úgy, valahogy elvégezzük az iskolát? Nekem, fiam, nincs protekcióm, se szocialista összeköttetéseim nincsenek. Megérted végre? ... Kati óvatosan benézett az ajtón, én észrevettem s míg apa szónokolt, az asztal mellett tekerni kezdtem a kezem, mintha verklit húznék. Kati ijedten bámult rám, aztán elűnt. Lehajtott fejjel ültem és nagyon nehezemre esett illedelmesen viselkedni. A tintatartó foltjait bámultam, amelyek szórványosan csillogtak. Apu még sokáig, beszélt, én meg hallgattam, bűnbánatot színlelve és utáltam magamat. — Az ember kiteszi a lelkét, agyondolgozza magát, hogy rendes nevelést adjon. És mi a hála? Szórakozik a fiatalúr. Csavarog. Nem tanul. . . Nem tanul. . . Nem tanul. . . Nem tanul. . . Mint a gramofon, amin elakadt a lemez. Ugyanakkor éreztem, hogy én se vagyok jó és nem tudom eloszlatni a ködöt. * Kati — miközben a banton pulóverét mutogatta — elfecsegte, hogy vendég jön ma este. Valami funkci. Anya kérdezte aputól, hogy remél-e valamit, mire apu elég rosszkedvű lett és azt felelte, örül, ha megússza ezt az ügyet, és ez nem vizit, hanem olyan kihallgatásféle. A gyerekek tűnjenek el, ne lábatlankodjanak körülöttük, sőt anya is legyen minél többet a konyhában. Estefelé a könyvespolc körül ténferegtem és figyeltem apát, aki hallgatag volt, kibámult az ablakon az esőbe és néha egy-egy tehetetlen mozdulatot végzett a vállával, mintha vitatkozna valakivel és hiába. Anya szendvicseket rakosgatott és megkérdezte, hogy szereti-e a kolbászt az a Főkutya. Apa szórakozottan felelt, hogy ez most „nem kabinet kérdés”. Nemsokára megérkezett a vendég. Apa ment ajtót nyitni és annyira sietett, hogy elbotlott közben. Nekünk is be kellett mutatkoznunk, jól megnéztem a vendéget. Magas volt, feketekeretes szemüveget viselt. A szokott hülyeségeket kérdezte, hogyan megy a tanulás. Én csak a vállam vonogattam. Apu rögtön dicsérni kezdett, nekem idegességemben grimasz szaladt a pofámra. Rögtön betereltek bennünket a kis szobába, ők meg halkan beszélgetni kezdtek. Gondoltam, nincs itt semmi rész — mondtam is Katinak, hogy rendes embernek látszik ez a Környei. De tulajdonképpen mind a ketten szurkoltunk és füleltünk kifele, mert vártuk, hogy apa „megússza-e” a dolgot? Később kihívtak, ettünk egy-egy szendvicset. Én a Környeit figyeltem. Elég barátságos volt és apával igen kedvesen beszélt. De hiába, apa homlokán rengeteg apró izzadságcsepp gyülekezett és eszébe se jutott, hogy letörölje, csak