Kortárs, 1962. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1962 / 10. szám - SZEMLE - Rónay György: Magyar elbeszélők
állomás. Megbirkózhatik-e önmaga által is enyhe iróniával emlegetett „burjánzó” nyelvi áradatával, vagy éppen a legfontosabb írói eszköz dolgában „fejlődésképtelennek” bizonyul. Nos, e könyve alapján azoknak lett igazuk, akik nem a hóhér bárdját s nem az időszerűtlenséget emlegették — mintha a népnyelv és az írói nyelv gazdagsága valaha is időszerűtlenné válhatna éppen az irodalomban —, hanem a kertész óvatos ollóját ott, ahol valóban fölösleges hajtásokkal találkozik. Nyelve egyszerűsödött, anélkül, hogy szürkült volna. A tobzódás helyett érettebb színek és mérsékeltebb arányok vették át a szerepet. Viszont néhány új probléma is felmerült. Így például — a műfaj természeténél fogva — a benne szereplőkkel való viszony néhol nem egészen stílszerűen megoldott, a haverkodó szemlélet nem mindig vált ki megnyugtató baráti ízeket. Kitűnő portrékon meg nem oldott vonások is észlelhetők. — S a műfaj — lírai vallomás és adatszerű beszámoló — egybe ötvözése sem sikerült megnyugtatóan. Annyi bizonyos, hogy ma már csak lírai vallomásokat írni nem több, mint színes léggömböt ereszteni fel csendes ünnepen. Népek viszonyában görcsöket oldani és baráti kapcsolatokat elmélyíteni csak alaposan, hitelesen dokumentált, írásműves lehet. Tímár könyvében nem az a baj, hogy bőven él az adatszerű bizonyítás eszközével, hanem valami elsietettség érzik a beépítést illetően. Tímár a lírikus, és Timár a szociográfus-riporter mintha külön dolgozott volna s ennek alighanem megint a nagy sietség volt az oka s nem az, hogy a műfaj alkotóelemei szükségképpen nem rázhatók egységes keretbe. Nem a műfaj problémája ez, hanem az alkotó elmélyülése. Márpedig, ha valaki a mai írói derékhadból az erre való lehetőséggel rendelkezik, akkor elsősorban Tímár mondhatja magát e kivételes helyzet birtokosának. (Kossuth Könyvkiadó.) SZÍJ REZSŐ Magyar elbeszélők Négy vaskos kis kötet, mintegy ötezer lap, a teljes magyar elbeszélő irodalom antológiája. Szemelvényekkel kezdődik Mikes Kelemen törökországi leveleiből, s Örley Istvánnal végződik, akit 1945 legelején, a háború utolsó napjaiban, óvóhely előtti cigarettázás közben ölt meg a bomba, és Salamon Ernővel, aki 1943 elején mint munkaszolgálatos pusztult el Ukrajnában. Mintegy két és fél századot ölel fel az anyag; valóban a magyar novella története ez, szemelvényekben. Mivel kezdődik a magyar novella". A hatalmas gyűjtemény rövid utószava szerint Kármán kisregényével, a Fanni hagyományaival, meg Fáy András és Kisfaludy Károly elbeszéléseivel. Mikes, Faludi, Bessenyei, Kazinczy, Fazekas, akik e „kezdetek” előtti szereplői az antológiának, „nem műfaji előzményként, csupán szépprózai háttérként” szerepelnek. S hogy honnét ered a műfaj, honnét válik ki.’ „Szigorúan történeti szempontból nézve” a köznapi élet gyakorlati prózájából: a levélből, krónikából, anekdotából, emlékiratból, egyebekből; a külön útra térés a tizennyolcadik század végén megy végbe. Ám ezek a novellák még fordítások, s a válogatás egyik szempontja, az utószó szerint, éppen ez helytelen volna a magyar novellát más, régibb műfajokból származtatni, s ezeket a gyűjteményben bemutatni, mert bár sok helyütt találni novellisztikus elemeket, „ezt a szépprózai evezést csak nyersanyagnak tekinthetjük”. A szempont, kivált ha egy antológia szerkesztéséről van szó, nyilván helyes. Ebben az esetben alighanem az egyedül helyes, gyakorlatilag is egyedül helytálló szempont. De éppen az utószó figyelmeztet rá, mennyire nem volna érdektelen alaposan és modern szemmel megnézni a „kiválás genezisét” , hogy Justh Zsigmond kifejezésével éljünk: a magyar elbeszélés korábbi, dajkáló anyaműfajokból vált-e ki? hogyan? mikor? s nem utolsósorban; kiknek? miféle igények és szükségletek bábáskodtak ennél a folyamatnál? hogyan lett például a prédikációs példából anekdota, vagy primitív elbeszélés, embrionális novella? s ha megszületett, életképes volt-e? élt-e? olvasták-e? kik olvasták? Aztán: mennyire számítható valóban „irodalomnak”? hatott-e, s mennyiben az irodalomra? Az igazi magyar irodalmi novella, úgy látszik, nem ennek a többé-kevésbé szerves fejlődésnek a folyománya. Kisfaludy, Fáy nevét említi az utószó, s joggal. Kisfaludy, a „mindenes”, ezt sem hanyagolta el. Mihelyt