Kortárs, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
1963 / 2. szám - Mocsár Gábor: Pirostövű nád (elbeszélés)
A nádnak heves, éles, ropogó tüze van, mintha töltények ropognának benne, úgy ég. — No öcsikéim — kiáltotta Tikász, amikor megállt a retor —, ha tudtok, kanyarodjatok oda szépen rakodni, gyorsan rakodni, sok időm nincs, megyek mindjárt nyugdíjba. A rakodók megkedvelték a mókás öreget. Hívták, segítsen ő is. — Kéne a kis hasatokba... ezt ni! Én itt az elnök bizalmi embere vagyok. Télen is, amikor a magyarok vágták a nádat, én csak néztem őket: dolgozzatok, dolgozzatok — s karjait az ég felé dobálva kiabált, hogy túlharsogja a retor dohogását, beleröhögött az öreg a napba. A rakodók odaadtak egy kúphoz, megbontották, az öreg bajuszos a vontatón maradt, a két svájcisapkás hordta neki a kévéket, szállt lágyan a nád puha pihéje, Tikász meg letelepedett egy kévére s fecsegett. A rakodók olykor-olykor vetettek egy szót eléje, mint kutyának csontot, biztatásképpen, hogy legyen amin rágódik, hadd beszéljen. Az öregnek viszont, míg a szája járt, a szeme éberen röpködött s amint feldobtak egy kévét a kocsira, egy rövid náddarabot maga mellé tett — így számolta, mennyit pakoltak már fel. A zetoros — kék szemű, csontos arcú szőke fiatal ember — elgondolkozva járta körül gépét, s a rakodást nézte. Murin unta a vén fecsegőt, elindult, hogy körbejárja a telepet. Azt hallotta még, amint az egyik svájcisapkás odakiáltott az éjjeliőrnek: — Ezek szerint maga itt az elnök jobbkeze! — Olyasféle — hagyta helyben, az öreg. — Akkor az elnök magával szokta kitörülni a fenekét — a svájcisapkások hujjogva nevettek, nekidőltek a nádkupacnak, a mogorva bajszos fent a vontatón a térdét csapkodta, nagyon tetszett neki, hogy bejött a csőbe ez a vén dilincs. Murin viszont nyugtalan érzésekkel járta a nádtelepet. Nádszál volt a kezében, már a hatodikat húzta ki a kúpból, nézte a tövét, piros-e? Ment a kúpok közt s kereste a piros színt a nádak tövén. Vanmindnek valami sötét, meleg színe a tövénél, fényes ragyogós és kemény, mint a páncél, kitűnő, erős szálú nád, de miért mondják rá, hogy pirostövű, ha nem piros? Vagy csak úgy rámondják? S ahogy ment tovább, az az érzése jött, hogy becsapták. Nem tudja még, hogyan, s mivel i de becsapottnak éreztemagát, nyugtalankodott. Milyen is ez a telep itt? Benzines hordók, víz persze nincsen bennük, egyforma, nagy szabályos kúpok. Háztáji náci volna ez? Neki Borsai azt mondta: a tagoké. Amit résziben vágtak s nekik jutott. Ha az volna, otthon raknák kupacba, az udvar végiben — vagy tán a tűzoltóság kötelezte őket, hogy együvé hordják? Nem értette. Akkor tért vissza a rakodókhoz, amikor az öreg éjjeliőr — elfelejtvén az iménti sértést, — kiabálva magyarázta: — Mit gondoltok öcsikéim, milyen ember vagyok én? Milyen ember vagyok én? Hunyorogva nézett ki az árnyékból a napba. — Én, ha nem tudnátok, garzonember vagyok. A rakodók nem tudták, mi az, ha valaki garzonember. Nem is nagyon törték rajta fejüket. Bíztak a fecsegőben, úgyse bírja ki, megmondja. — Engem, öcsikéim, itthagyott az asszony. Vagy én zavartam el? Már ebben nem vagyokbiztos. Azt mondja, öreg vagyok hozzá. Nem tudom őt, azt mondja, kielégíteni. Hát nem is, de nem is akarom. — Felhúzta a lábaszárán a nadrágot, vakargatta a bőrét, fényes fekete volt a lábán a bőr, valamikor megfagyhatott. — Viszont öcsikéim, a lányok meg tudnák mondani, milyen ember vagyok én... helyt állok én magamért, de csak a lányoknál... Az öregek már nem tudnak érdekelni. A zetoros melléje kuporodott. Volt neki valami szándéka.