Kortárs, 1964. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)
1964 / 11. szám - FÓRUM - Illyés Gyula: Hagyomány és újítás korunk irodalmában
Hogyan gyorsítható meg a darabok összeillesztése s mi az a csodafű, amitőla szűz talpra áll és megy — ez lehet már csak a gondunk. A varázstudomány nem tetszik túlságosan bonyolultnak. Ha a bomlás oka valóban az az ellentmondás, hogy a modern költő, aki, mint bármely más kor költője nem képzelhető el társadalom nélkül, nem tudott beleilleszkedni a társadalomba, a megoldás nyilván az, ha bele tud illeszkedni. Erre van példa. A latin költők, úgy tetszik, azonosak voltak a társadalmukkal, még különceik is „kiadhatták magukat”, megértésre számíthattak. A középkor költője sem különült el, még ellentmondva, még vétkezve sem. Ha azt mondom, hogy Villon azonos volt a maga társadalmával, világos lesz, hogy milyen értelmű az igen, amit én az azonosulás lehetőségéről mondok. Villon megvallhatta a bűneit, a „kitöréseit”, mert hitt az ítélet jogosultságában, hitt még nyilván a penitenciában is. Az akasztottak balladája „az érem másik oldaláról” a kor rendjének ódája. Rimbaud és társai viszont már azért sem azonosulhattak a társadalmukkal, mert ők — válaszul az értetlenségre — nem ismertek el sem bűnt, sem penitenciát, nem ismertek el maguk fölött semmiféle rendet és ítélőszéket. Közel jár az igazsághoz az az irodalomtörténeti osztályozás, amely az egész formabontó költészetet szellemi anarchisták mozgalmának mondja, közéjük sorolva még Claudelt is. A teljes igazság az, hogy koruk „rendje” természeténél fogva nem tudta magába fogadni ezeket az előfutárokat. S a mai nappal datálható társadalom a maga költőit? * A figyelemre méltó, hogy a társadalomnak és művésznek már eddig kívánatosnak ábrázolt találkozását — fogalmazzuk meg élesebben: a tömegeknek és költőknek, a Mallarmé-örökségű költőknek is — széles kapcsolatát elsősorban a társadalom sürgeti. Félszázados szólam a nagyközönség közönye a jelen igényes művészete iránt. Ez nincs így, rég nincs így, ne alakoskodjunk. Egy Picasso-értőre negyven év óta ezer Picasso-bámuló, tízezer Picasso-ismerőesik és százezer olyan, aki a neve után legalább egy képét betenné az agyába. A doda-ban érteni és élvezni való nem volt. Sikerének — annyi hozzá hasonlatos vállalkozás sikerének — titka? Milliók akarták érteni és élvezni, pusztán érteni és élvezni való hiányból. Mi magyarázza, hogy ma már mihelyt valami művészeti műfaj — mozi, regény, üvegablakfestés — előtt ott a jelző, hogy új, a kritika remegő térddel hajt zászlót, mégpedig a népszerűtlenségtőli rettegésben? Közigényt észlel, olyat, mellyel ez ideig mi magunk sem vetettünk számot. Nem vagyok muzikális. Már a középiskolában az érdeklődés valóságos terrorra kényszerített, hogy nagy hazámfia, Bartók zenéjével megismerkedjem, annyian ■emlegették eleve, egy dallamának hallása nélkül. Tovább vallok. Nyelvi ismeretem meggátol, hogy Saint-John Perse, vagy Elliot, vagy Ungaretti költészetének, hogy így mondjam, első kézből való értékelője legyek. S én is ezt Franciaország, azt Anglia, amazt Olaszország költőfejedelmének hirdetem egy közvéleménnyel együtt, mely nem hiszem, hogy lírájukba alaposabban behatolt volna, mint én. Mindez pusztán azért, mert a modern törekvéseknek hitelük volt. Ezzel ittvagyunk nemcsak tanácskozásunk, hanem egész korunk nagy problémájánál: népére lelhet-e a költő? Párban haladhat a művészet és a társadalom megújulása? A társadalom a keresztkérdésekre azt válaszolja: igen. S a művészet? Kitűnő tankönyvében, a Panorama des idées contemporaines-ban Gaetan Picon minden izmust csaknem azonos etikai magig bont föl. Szerinte a huszadik század nyugati emberének alapélménye a sokféle válságból és csalódásból, hogy üdvössége nem választható el a kollektivitástól. A század szellemi törekvéseiben a két fő vonás: a szociális kérdéssel való törődés és a lét tragikumának fölismerése. Hogy félreértés ne essék, az utóbbit ábrázoljuk már most, Camus mélybevágó megfogalmazásában. A gyermekek a tökéletes társadalomban is igazságtalanul — 1789 —