Kortárs, 1964. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)

1964 / 8. szám - Galambos Lajos: Teljes búcsú (II. rész)

— Bemenjünk előadás után a színészklubba? — Az nagyon jó lenne. De már a szünetben azt kívánta Béla, hogy menjenek le az öltözőkbe azonnal. Gábor meglehetősen jó kapcsolatot tartott fent a színész­világgal, a főiskolások vizsgaelőadásait gyakran megnézte, sok ismerőse volt a színészek, rendezők és dramaturgok között, hát kötélnek állt és lementek. Hamarosan sikerült Bélát összeismertetni a szép táncoslánnyal, ő meg néhány színésszel és rendezővel beszélgetett a büfében, kávét ittak, politikai vitákba kevered­tek, aztán úgy határoztak, a vitát majd a klubban folytatják. A Nagy Hon­védő Háború kezdeti időszakáról vitatkoztak, majd még előbbi időszakokról, Tuhacsevszkij kivégzéséről és hasonló esetekről, ahol a második világháború győzteseinek kezdeti sikertelenségei tulajdonképpen elkezdődtek. Gábornak az volt a véleménye, hogy embertelenséggel még a nagy dolgokat sem lehet iga­zolni, a rendező azonban másként látta ezt. Vitaérvei szűk tételeken nyugod­tak, alig tudta elviselni, hogy másnak is igaza lehet és nemcsak neki. Gábor mosolygott rajta, aztán elbúcsúzott tőle. Hívta magával Bélát, de a férfi jól érezte magát a táncosnővel s nem mozdult. Későre járt s Gábor még nem vacsorázott. Arra gondolt, már nem is va­csorázik, de ahogy fel akart menni a szobájába, látta, hogy a kormánybiztos és beosztottjai még az étterem asztalánál üldögélnek. Bement hozzájuk, öröm­mel fogadták őt s az összetolt asztaloknál helyet szorítottak neki. Az étterem­ben a kormánybiztosság beosztottjain kívül más vendég nem tartózkodott. Gábor ennivalót kért mindjárt s a pincér sietett az étellel. A katonatisztek dudorásztak és a volt államvédelmi hatóság belső fegyelméről beszélgettek. — Az egyetlen testület volt, amely októberben nem hullott darabjaira — mondták —, igaz, hogy a mi dolgainkba mindenféle taknyosok nem is szólhat­tak bele. Kása András odafordult Gáborhoz: — Így van, cettungsreiber? Gábor nem akart vitákba keveredni, de nem állhatta meg, hogy mosolyogva bár, de ki ne csússzon a száján. — Hálistennek nem ismertem ezt a testületet belülről. — Miért hálistennek? — Hogyan ismerhettem volna meg? Vagy ha tagja vagyok, vagy ha oda­visznek, nem? — Sose kívánkoztál a tagja lenni? — Soha. Gábor fölfedezett az asztal végén egy embert. Bőrruha volt rajta, kék micisapka a fején, derekán szíj, tölténytáska és szolgálati revolver. Ivott és amikor kiürült a pohara, lekapta a sapkáját a fejéről, letörölte izzadt homlo­kát. Tulajdonképpen csak teste részleteiből tűnt elő, milyen hatalmas termetű az az ember. Sörénye a sapka levétele után felágaskodott. Gábor mintha is­merte volna őt. —• Azt hittem, keményebb legény vagy — mondta Kása. — Vagyis? — Azt hittem előbb, majdnem olyan kemény vagy, mint például a kor­mánybiztosunk. Hallottam tőled a rádióban néhány szerberájt. Gábor nem akart újságírói munkájáról beszélni. — Szimpatikus ember a kormánybiztos — mondta. — Falhoz állították — intett a szemével Kása. — Tarkón lőtték. Látod a tapaszt a nyakán? — Látom. — A golyó nem talált — mondta az ügyész. — De ez nem rajta múlott. Ehhez mit szól a cettungsrejber? — Gyűlölöm az antihumánus cselekedeteket. Ha bűnös valaki, feleljen az — 1196 —

Next