Kortárs, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)

1965 / 4. szám - Déry Tibor: A kiközösítő (regényrészlet II.)

értve, s nem hogy tagadnék, hanem elárulom legtitkosabb gondolataimat is. Hisz nem tagadok, fényességes bíróság! Bíró: Átkozott vádlott, sorold fel bizonyítékaidat? Innocentus: Hálókamrámban, fej­vánkosom alá rejtve őrzök egy csúful megpörkölődött s megégetett patát, melyet az egyik kis ördög fájdalmában elhányt. Bíró: Teremőr, szalasszon el egy izmos testű és merész szívű futárt az átkozott vádlott házába, hogy hozná el hálókamrájából, fejvánkása alól a bűn­jelet, egy vastag olajos kendőbe burkoltan, hogy meg ne égesse ujjait. Assesor: A bűnjelet egy állatorvossal meg fogjuk vizsgáltatni, vádlott! Addig is nevezze meg felbujtóját! Innocentus: Nem, nem! Isten ments! Azt nem tehetem meg, jóságos assesor úr! Bíró: Átkozott vádlott, mentem nevezd meg felbújtódat, kinek paran­csára ördögöket és gonosz szellemeket uszítottál Milánó szent püspökére, ke­resztény Anyaszentegyházunk legszebb díszére és ékkövére, hogy eltedd az útból? Innocentus: Jaj, nem tehetem meg, édes jámbor bíráim, nem nevezhetem meg. Bíró: Átkozott vádlott, nem csekélyke személyedre fáj a fogunk, mert milyen pöttömnyi porszem is vagy te az Úr mérhetetlen hatalmához képest! Nagyerejű felbújtódat nevezd meg, kinek szolgálatában állasz ördögeid és gonosz szellemeid ocsmány hadával. Assesor: Vádlott, nevezd meg felbújtódat, ki általad s benned a jámbor Ambrus, egyházunk vezérének életére tör. Innocentus: Háromszorosan is jaj, nem nevezhetem meg. Bíró: Teremőr, hívja be a hóhért, szerszámaival és segédeivel együtt, futó­lépésben teremjen itt. Innocentus: Jaj, ne! Jaj, ne! Bíráim s atyáim, inkább megnevezem a fel­­bújtót, ki általam s bennem a nagy milánói püspök, egyházunk fejedelmének életére tör. Igen, megnevezem. Bíró: Átkozott vádlott, könnyíts lelkeden! Ki a felbújtód? Innocentus: Kegyelmes és igazságos bíráim, megnevezem, bármilyen ne­hezemre esik is. Vallom és megerősítem kínpadon meggyötört nyelvemmel, s bár bűnöm és felelősségem ezzel mérhetetlenül megnövekszik s előrelátható­lag még jobban fogok roskadozni s tántorogni súlya alatt, megvallom, hogy egyetlen felbúj­tam és uszítom a saját, mérhetetlenül gonosz természetem volt, mely irigységében nem tűrte el... Bíró: Terem őr, vezesse be a hóhért szerszámaival együtt! Innocentus: Jaj ne! Jaj ne! Megnevezem. Vallók. Bíró: Átkozott vádlott, valld be, hogy az égetnivaló áriánusok béreltek fel, hogy a szentéletű Ambrust, egyházunk nagy vezérét eltedd láb alól. Inoncentus: Elismerem, édes bírám, legjobb barátom. Bíró: Valld be, hogy a pokolra való eretnekek ügynökeként küldted ki kis ördögeidet a nagy Ambrus ellen, kit az Úr áthatolhatatlan lángfallal vett körül, s megoltalmazott szarvaik és patáik ellen. Innocentus: Elismerem, jó bírám és apám, elismerem az eretnekeket. S máris érzem, hogy lelkem homályosabb fele is lassan tisztulni kezd a bíró­ság keresztkérdéseinek purgatóriumában. Lehet, hogy gonosztetteim bocsána­tos bűnöknek fognak minősülni? Bíró: Valid be, átkozott vádlott, hogy a farkas bűzű, bomlott eszű eret­nekek lepénzeltek, s hogy megbontsák az Anyaszentegyház egységét, megvásá­rolták törvénytelen és tilos tudományodat, bűzlő szájadat és kézügyességedet. Milyen vérdíjat ígértek, s mennyi előleget kaptál a nagy Ambrus, egyházunk reményének kioltásáért? Innocentus: Elismerem... elismerem. Tíz ezüst sestertiust kaptam. 526 —

Next