Kortárs, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)

1965 / 4. szám - Goda Gábor: Tóth Flórián éjszakája Liguzában (regény részlet)

ringés akadozna; nehéz légzés, pontosabban, nem tudok átlélegezni; végtagok hidegek, mindkét lábfej egyformán hideg, jobb kar zsibbadt, kézfejek is; a köz­érzetet leginkább úgy jellemezném, hogy várok és félek holmi szenzációtól; hogy a szervezet valamilyen szenzációt produkálhat; infarktus, agyvérzés és persze, ami a szenzációk szenzációja: a szív felmondja a szolgálatot. Jó volna mindezt azzal a gátlástalansággal elsorolni Trebitsnek, amit a huszonötéves barátság tesz lehetővé. Még a hangját is hallom most, a nagy távolságon át. Higgadt, néha már túlzottan is higgadt keresztkérdései lecsillapítják szenzációéhségemet. Azt mondja: „Ez még nem az.” Tudom, hogy a „még” szócskának megvan a maga bölcsen irániás jelentősége és azzal a célzattal került a mondatba, hogy részint csillapítsa a szenzáció hatását, részint azért, hogy a tudományos vélemény realitását biztosítsa. De persze most nincs itt Trebits. Egyedül vagyok, nagyon egyedül. Illetve, ha meggondolja az ember, nem is vagyok olyan nagyon egye­dül. Szövődik már a pókháló körém, mint mindenütt, ahol az ember felveri sátrát. Rosszul vagyok. Félek. Most nem attól, hogy az ajtón csenget valaki, akit nem ismerek, inkább attól, hogy belülről csenget valami. S az sem lesz kevésbé veszedelmes. Hol van az a cédula, amire Giovanni Darinetti felírta az orvos címét és telefonszámát? Az éjjeliszekrényen tapogatok. Ujjaim reszketnek. Mit mondjak egy idegen orvosnak? Hogyan mondjam el neki mindazt, amiről az a rögesz­mém, hogy csak az értheti, aki régtől fogva ismeri emberi és testi történelmem­nek minden részletét. Veszélyekkel jár az idegen orvos. Mondhat egy szót, csak egyetlen egyet, s azt a kevéske egyensúlyt, amely még tartja bennem a lelket, máris felborította. Vagy önmagát akarja biztosítani, vagy engem. Ha önmagát, olyan intézkedéseket tesz, amelyek megrémítenek, s amiből azt következtethe­tem, hogy szükség van rájuk. Vagy engem akar biztosítani, és akkor megint­­csak olyan intézkedéseket tesz, amelyek részint abból táplálkoznak, hogy nem ismerjük egymást, hogy nem ismeri folyamatában állapotomat, és orvosi intéz­kedéseinek nyazságával feltárja előttem a haláltól való félelmem teljes realitá­sát. Az is lehet, hogy jól s ügyesen hazudik, vagy sejtelme sincs arról az edzett­ségről és szimatról, amivel én az orvosok jámbor és kényszerű hazugságait megtanultam lefordítani a valóság nyelvére. De lehet, hogy rosszul hazudik, mint olyan sokan az orvosok közül, akik a mesterségnek ezt a rendkívül bonyo­lult feladatát képtelenek a szükséges szinten elsajátítani, és zavarosan felépí­tett­ füllentéseiknek résein át beárad az a fagyosság, amelyben megmerevedik még az a parányi mozgás is, ami ébren tartja az olyan halálfélelmű árguslelkű emberben a bizalmat, amilyen én vagyok. Hiába! Ilyen állapotban őrültség lenne egyedül maradni. Számolgatom a pulzusomat. Egyre szaporább. Nemcsak szapora, de kínosan feszített is. Homlo­kom tüzel. Érzem megbomlani a testi és fizikai egyensúlyt magamban. Az ágyamon hever a kereszt. Most eszmélek csak: megdöbbentő kép. A há­tamon fekszem, mellemen összekulcsolt ujjaim, valamivel lejjebb a takarón a kereszt. Ijesztő kép. Csak két sirató asszony hiányzik még az ágy lábánál. Rémülten ugrom fel az ágyból, nehogy a halál mellém fekhessen. Darinetti cédulájáról leolvasom az orvos nevét. Enrico Beltramelli, Via Cavour 14, tele­fon: 27.410. Tárcsázok. Berreg a telefon, s váratlan gyorsasággal fel is veszik a kagylót. A nevemet mondom, aminek nincs semmi rezonanciája. Darinettit említem, akitől a címét kaptam, mire azt feleli: — Darinetti, istenem, szegény Darinetti... Sejtelmem sincs, mit jelent ez a mondat, amely egy mély sóhajban oldódik. Talán érdeklődnék is e váratlan szánalom hallatán, de Enrico Beltramelli azt mondja:

Next