Kortárs, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1965 / 4. szám - Goda Gábor: Tóth Flórián éjszakája Liguzában (regény részlet)
ringés akadozna; nehéz légzés, pontosabban, nem tudok átlélegezni; végtagok hidegek, mindkét lábfej egyformán hideg, jobb kar zsibbadt, kézfejek is; a közérzetet leginkább úgy jellemezném, hogy várok és félek holmi szenzációtól; hogy a szervezet valamilyen szenzációt produkálhat; infarktus, agyvérzés és persze, ami a szenzációk szenzációja: a szív felmondja a szolgálatot. Jó volna mindezt azzal a gátlástalansággal elsorolni Trebitsnek, amit a huszonötéves barátság tesz lehetővé. Még a hangját is hallom most, a nagy távolságon át. Higgadt, néha már túlzottan is higgadt keresztkérdései lecsillapítják szenzációéhségemet. Azt mondja: „Ez még nem az.” Tudom, hogy a „még” szócskának megvan a maga bölcsen irániás jelentősége és azzal a célzattal került a mondatba, hogy részint csillapítsa a szenzáció hatását, részint azért, hogy a tudományos vélemény realitását biztosítsa. De persze most nincs itt Trebits. Egyedül vagyok, nagyon egyedül. Illetve, ha meggondolja az ember, nem is vagyok olyan nagyon egyedül. Szövődik már a pókháló körém, mint mindenütt, ahol az ember felveri sátrát. Rosszul vagyok. Félek. Most nem attól, hogy az ajtón csenget valaki, akit nem ismerek, inkább attól, hogy belülről csenget valami. S az sem lesz kevésbé veszedelmes. Hol van az a cédula, amire Giovanni Darinetti felírta az orvos címét és telefonszámát? Az éjjeliszekrényen tapogatok. Ujjaim reszketnek. Mit mondjak egy idegen orvosnak? Hogyan mondjam el neki mindazt, amiről az a rögeszmém, hogy csak az értheti, aki régtől fogva ismeri emberi és testi történelmemnek minden részletét. Veszélyekkel jár az idegen orvos. Mondhat egy szót, csak egyetlen egyet, s azt a kevéske egyensúlyt, amely még tartja bennem a lelket, máris felborította. Vagy önmagát akarja biztosítani, vagy engem. Ha önmagát, olyan intézkedéseket tesz, amelyek megrémítenek, s amiből azt következtethetem, hogy szükség van rájuk. Vagy engem akar biztosítani, és akkor megintcsak olyan intézkedéseket tesz, amelyek részint abból táplálkoznak, hogy nem ismerjük egymást, hogy nem ismeri folyamatában állapotomat, és orvosi intézkedéseinek nyazságával feltárja előttem a haláltól való félelmem teljes realitását. Az is lehet, hogy jól s ügyesen hazudik, vagy sejtelme sincs arról az edzettségről és szimatról, amivel én az orvosok jámbor és kényszerű hazugságait megtanultam lefordítani a valóság nyelvére. De lehet, hogy rosszul hazudik, mint olyan sokan az orvosok közül, akik a mesterségnek ezt a rendkívül bonyolult feladatát képtelenek a szükséges szinten elsajátítani, és zavarosan felépített füllentéseiknek résein át beárad az a fagyosság, amelyben megmerevedik még az a parányi mozgás is, ami ébren tartja az olyan halálfélelmű árguslelkű emberben a bizalmat, amilyen én vagyok. Hiába! Ilyen állapotban őrültség lenne egyedül maradni. Számolgatom a pulzusomat. Egyre szaporább. Nemcsak szapora, de kínosan feszített is. Homlokom tüzel. Érzem megbomlani a testi és fizikai egyensúlyt magamban. Az ágyamon hever a kereszt. Most eszmélek csak: megdöbbentő kép. A hátamon fekszem, mellemen összekulcsolt ujjaim, valamivel lejjebb a takarón a kereszt. Ijesztő kép. Csak két sirató asszony hiányzik még az ágy lábánál. Rémülten ugrom fel az ágyból, nehogy a halál mellém fekhessen. Darinetti cédulájáról leolvasom az orvos nevét. Enrico Beltramelli, Via Cavour 14, telefon: 27.410. Tárcsázok. Berreg a telefon, s váratlan gyorsasággal fel is veszik a kagylót. A nevemet mondom, aminek nincs semmi rezonanciája. Darinettit említem, akitől a címét kaptam, mire azt feleli: — Darinetti, istenem, szegény Darinetti... Sejtelmem sincs, mit jelent ez a mondat, amely egy mély sóhajban oldódik. Talán érdeklődnék is e váratlan szánalom hallatán, de Enrico Beltramelli azt mondja: