Kortárs, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1965 / 6. szám - SZEMLE - Szerdahelyi István: Dalos György: Szavaink születése - Dorogi Zsigmond: Mocsár Gábor: Pirostövű nád
Dalos György: Szavaink születése Általános kritikusi elv, hogy fiatal költők jelentkezésekor ildomosabb az erényeket hangsúlyozni s a hibákat csak mellékesen felemlíteni, nehogy a pályakezdő lendületét szegje a szigorúbb bírálat. Dalos György első kötetének megjelenésekor azonban úgy érzem, lehetetlen kritikusi vállalkozás lenne hosszasabban boncolgatni azt, hogy Emlék című versének három szakasza közül kettő jó, s hogy egyes verseiben itt-ott szebb sorokat lehet találni. Helytelen lenne továbbá az is, ha erről az egészében rossz kötetről a kritika izgalommal hallgatna; ha erényei érdektelenek ugyanis, hibái annál érdekesebbek. A polgári irodalom egyik legdekadensebb tüneteként tartjuk számon azt, amikor az író a valóság rideg hétköznapjaiból a gyermekkor romantikus világába menekül, s ennek szépségeit misztifikálva meghátrál a valódi írói feladatok elöl. Meghökkentő módon születik újjá s nyer hangsúlyt — szocialista mezbe bújtatva — ez a motívum Dalos verseiben (Ifjúkor, Intés a gyerekkornak, Csendesebben, stb.) aki ugyan nem egy Fournier-i, Cocteau-i gyermekkor romantikáját állítja szembe a felnőttek világával, hanem a szocialista ifjúsági mozgalom romantikáját — de nem is a kapitalista, hanem a szocialista társadalommal. A legképtelenebb eszmei zűrzavar tombol Dalos verseiben, aki habozás nélkül párosít ilyen, az ötvenes évek elején divatos nyilatkozatokat: „Éljen a Párt” — kiáltom s érzem, hogy ez a testem s szívom a levegőt, ezrek lélegzetét. Ember akarok lenni! Proletár, agitátor! (Ars poetica) ilyen szkepticizmussal. Azt mondod: soha, azt mondom: talán, „lehetetlen” s én azt felelem: hátha. Elhull a hit és nem marad, csupán reményeink időtlen ifjúsága. (Törmelékek) s absztrakt magányérzéseinek újra és újra felbukkanó panaszaival, — továbbá ilyen fennkölt sorokat. Csak egy igaz: a kommunista erkölcs s én ezt viszem, mint lobogót a szél. (Fegyelem) ilyen rafináltan fájdalmas-cinikus önvallomásokkal: Megfojtja józan üzletem az ódivatú jajt E szerelemből úgy hiszem több versre futja majd Csinos összeg lesz Érte nem hiába ordítok Eladlak elhullt szerelem Jaj nem lehetsz titok (Nyílt titok) Ilyen szemléleti zűrzavarral természetesen nem találja helyét a valóságban a költő, s mint a hajdani parnasszisták a maguk absztrakt világába, Dalos György is riadtan menekül a maga absztrakt világába: külpolitikai vezércikk-témákat versel meg. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a fiatal költő általában pongyola stílusban ír, képei banálisak és sokszor bántóan zavarosak, verstechnikája pedig kirívóan primitív, akkor joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogyan vállalhatta a kötet szerkesztője azt a felelősséget, hogy egy mind eszmeileg, mind formailag enynyire kiforratlan kötetet a nyilvánosság elé bocsásson? Lehet, hogy Dalos György egykor jó verseket fog írni, de fejlődésének csak árthat, ha ilyen írások alapján máris költőnek képzelheti magát. (Szépirodalmi Könyvkiadó) SZERDAHELYI ISTVÁN Mocsár Gábor: Pirostövű nád önnön mércéjét maga Mocsár adta a kezünkbe a Nyitott tenyérrel. Ezzel a kisregénnyel az író bizonyította: magas mércével méri a saját művészetét. Új kötete, a Pirostövű náci színvonalban — úgy érezzük — fölötte áll a kritika által is kedvezően fogadott Nyitott tenyérnek. Ugyanakkor mintegy kiegészíti, magyarázza, indokolja is azt. A kisregény hősei a holnapot, a jövendőt kutatták, azt a társadalmi, morális és emberi alapot, melyre szilárdan és véglegesen ráépíthetik mind a saját, mint utódaik életét. Ezt az alapot, gyötrő vívódások után, a közösségben, a termelőszövetkezeti életformában találták meg. A Pirostövű nád novelláiban lejjebb ás az író: azt kutatja és fürkészi, honnan, milyen társadalmi és emberi mélységekből indultak el hősei, a magyar parasztok, milyen utat tettek meg a kisregény ábrázolta időkig, amikor válaszút elé állította őket a — 998 —