Kortárs, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)

1966 / 1. szám - JEGYZET - Vezér Erzsébet: Gondok és gondolatok az Ady-Babits barátság körül

nagyon hiányzik a Nyugat korszaknak és magának a Nyugatnak, a magyar irodalom e legjelentősebb, de egyben legproblematikusabb folyóiratának kritikai-elemző fel­dolgozása. Arra, hogy a két költő értékelésében, műveiknek összegyűjtésében és kiadásában sem végeztük el még mindig azt, ami már régen kötelességünk lett volna. És ez különösen Babitsra áll. Ady műveinek kiadása már jó ütemben folyik, lényegi marxista értékelése is megtörtént. Babitsnak azonban, amint azt Basch Lóránt időnként kis dózisokban kibocsátott közlései mutatják, még nagyon sok a kiadatlan műve: jegyzetek, levelek, sőt talán még versek is. Miért vannak ezek még mindig nemcsak az olvasók, de az irodalomkutatók elől is elzárva? Miért nem indult meg még csak az előkészítő munka sem egy Babits kritikai kiadás érdekében? Ha mindkét mű a maga teljességében hozzáférhető volna, akkor nem fecsérelnék erőin­ket meddő viszonykutatásokra, hanem a két költő művéről folytathatnánk termékeny eszmecserét, és ezekből több haszna lenne az irodalomtörténetnek és az élő iroda­lomnak egyaránt. Így azonban az igazság érdekében és a fent elmondottak hitelének alátámasz­tására, bármennyire kedvetlenül, de reflektálni kell a bevezetőben említett tanul­mányokra. Kardos Pál 1919-ig lényegében úgy ítéli meg Ady és Babits kapcsolatát, mint ahogyan az a köztudatban is él: Babits ellenszenvvel kísérte Ady hirtelen felívelő­pályáját, s ennek súlyos fenntartások formájában — fiatalkori magánlevelén kívül — többször a nyilvánosság előtt is kifejezést adott. Ezzel szemben Basch Lóránt főleg tekintélyekre hivatkozva azt igyekszik bizonyítani, hogy kettőjük kezdeti rossz viszonyának egyesegyedül Ady féltékenysége volt az oka. Ennek igazolására közli Babits súlyos betegen írt feljegyzéseit. Maga Basch is érzi, hogy az érdekelt fél tanúvallomása nem döntő bizonyíték, ezért felvonultatja Schöpflint is. Schöpflinnek a Babits-emlékkönyvben megjelent szubjektív visszaemlékezésével szembeállíthat­nánk Elek Artúr ugyanott megjelent emlékezését, vagy Fenyő Miksa Baschtól is idézett szavait. De szubjektív nyilatkozatok helyett nézzük inkább a tényeket. Kardos is említi, Basch pedig Ady féltékenysége kétségtelen tanújelének tartja Adynak egy Hatvanyhoz írt levelében foglalt keserű megjegyzését arról, hogy Igno­tus Babitsról írt tárcát. Nos, hát ez nem egészen így van. A szóban levő levélrészlet szó szerint a következő: „a hozzám legközelebb állók is elhagytak, mint Ignotus egy tegnapi levele s a Babitsról írott P. Ll.-i tárcája mutatja.” Ignotusnak ezt a levelét nem ismerjük. Miért nem tételezhető fel, hogy valóban olyasmit tartalma­zott, amiből Ady joggal következtethetett Ignotus elhidegülésére? Hatvany válasz­levelének megnyugtató szavai egymagukban még nem cáfolják ezt. Mi azt is értjük, hogy Ignotus elismerésnek szánt bírálata a Vér és Aranyról miért esett rosszul Adynak. Ami pedig a Pester Lloyd tárcáját illeti (olvasható Ignotus Kísérletek c. kötetében Versekről címmel), az is méltán bánthatta Ady érzékenységét. Ignotus általában ír ugyan versekről, éspedig az intellektuális költészetről, a zseni misztikus­­patologikus alkotó folyamatáról. Egyetlen magyar példának Babitsot hozza fel, annak is Fekete ország című költeményét a Holnapból. Ilyeneket mond róla: „Különben is ez a Babits olyan virtuóza a verselésnek, aminőről a mi magyar nyelvünk lehető­ségeinek még oly fanatikusa sem mert álmodni, aminő e sorok írója, amely verse­lésre az átlagos műveltség számára hozzáférhető nyelvek közül eddig legfeljebb a görögöt és az angolt hihettük alkalmasnak.” Mindezt pedig akkor írja Ignotus, amikor Babitsnak még egyetlen kötete sem jelent meg, Adynak viszont már három jelentős verseskönyve tartotta izgalomban az irodalmi közvéleményt. A dolog pikan­tériája még az is, hogy a Fekete ország egyike Babits kisszámú, közvetlen Ady hatására valló költeményének. Lehetséges volna, hogy Ignotus, ez a zseniálisan érzékeny kritikus nem vette volna ezt észre? Vagy éppen Ady robbanóan újszerű verszenéje iránt lett volna érzéketlen? Ez már csak azért is képtelenség, mert két év előtti Vér és Arany kritikájában le is írta, hogy Ady „úgy versel magyarul, vagyis úgy lesi ki, teljes tudatossággal a magyar mondatnak legbelsőbb lelkét, hogy senki különben.” Talán Ignotus még a duk-duk utóhatásaként szánta Adynak ezt a tövist. Ez annál könnyebben elképzelhető, mert Ady éppen egyik duk-duk cikké­ben írta le jogos önérzettel, hogy az új irodalom, Juhász Gyulával és Babits­sal együtt nélküle nem volna elképzelhető. Még valószínűbb azonban, hogy az Illés szekerén politikai versciklusai, és a röviddel azelőtt lezajlott Népszava vitára vallo­­másos verssel felelő Ady állásfoglalása sértette Ignotus öncélú szépségkultuszra alapozott esztétikai normáit, s ezért tartotta szükségesnek, hogy Babits személyében sürgősen ellenköltőt állítson Adyval szembe. Hogy valami ekkor nem lehetett rend­

Next