Kortárs, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1966 / 2. szám - TUDOMÁNY ÉS TÁRSADALOM - Komlós Aladár: Péterfy Jenő
jó vagy rossz szenvedélyei, öröklött tulajdonságai, a társadalomnak nemigen van szerepe benne. Péterfy elragadtatva elemzi pl. Kemény egyéniségét, mert mélynek találja (a „mély” még az „egyéninél” is kedvencebb jelzője), s eszébe sem jut a társadalom rajzát hiányolni nála. „Egyedül méltó látvány, írja, melyben a sors fonja szövetét népek és egyének jelleméből és cselekedeteiből.” „E tragédiában részt venni nem öröm, de azért nem is fenség nélkül való.” Megveti hát az egészséges könnyű lelkeket, „kik a tragédiára örökké kicsinyek”, sőt megveti a „kisemberek tragédiáit is, s ellenszenvvel nézi kora irodalmát, melyben a nagy hősök tragikuma helyett a kisemberekével foglalkoznak előszeretettel, s a kicsiny és nagy tettek rugóiban — hogy úgy mondjam — az azonos mechanizmust keresik”. „A mai irodalomátlag a detail-művészet és tört érzelmek, vagy rideg világnézet irodalma”, nem kedvező tehát a tragédia költőre. A Kemény- és Jókai-esszé egy tőről fakadt, ugyanazon szemlélet két különböző oldala, amaz együttérzéssel és megértéssel dicséri a komoly, mély, tragikus szemléletet, mely az egyéniség korlátait és bukását ábrázolja, ez fölényes gúnnyal utasítja el azt a léha és felszínes felfogást, mely mindenható csodalények nagyszerű boldogulásának világát rajzolja. A regényíróinkról szóló három esszé és A tragédiáról című esszé nemcsak az ő munkásságának, hanem az egész magyar esszé-irodalomnak is csúcsai közé tartozik. Amit Dantéről mond, hogy a Divina Commedia eszméje középkori, architektonikája gótikus, miszticizmusa katolikus, de a számtalan mellékmunka az épületen, a díszítés nagy része már új szellem műve, némi módosítással reá is illik. Az ő művének alapjait is a Gyulai-féle konzervatív szellem vetette meg, de a részletekben már mindenütt egy új, modern szellem hajtja virágait, mely lélektanilag érdeklődőbb és esztétikailag érzékenyebb, mint a régi. Lágyabb, nőiesebb, a beleélésre képesebb, mint Gyulai; egy Salamon Ferencről tett megjegyzése a kettejük közti különbségre is alkalmazható, úgy, hogy Gyulaiban több az izom, benne meg az ideg. II. Ha egy kritikus nagyságát a műveltségén, a művészi érzékenységén, stílusa ötletességén és színességén mérnénk, Péterfyt a legnagyobb magyar kritikusnak kellene tartanunk. De ha rendkívül gazdag nála a követel-rovat, súlyos a tartozik rovat is. Mert a kritikusban fontosabb az ítélet biztossága, mely felfedezi az új értékeket, s a kor társadalmi, szellemi helyzetét felérző és a feladatokat helyesen kijelölő új irodalmi tudat. Ez a két képesség pedig fogyatékos volt Péterfyben. Munkássága 1879— 1899 közé, irodalmunk egy új emelkedésének idejére esik, s ő 1881 s még inkább 1887 után egyáltalán nem érdeklődik kora és nemzedéke irodalmi törekvései, irodalmunk helyzete iránt. Kortársaival még annyi kapcsolata sincs, mint az öreg Gyulainak, s feltűnő, hogy egyetlen szépíróval sem barátkozik. Kritikai ítéletében teljesen Gyulai vonalán halad: ugyanazokat rótta meg és ugyanazokat dicsérte, mint szerkesztője, senkit nem fedezett föl, akit az észre nem vett; a magyar irodalom századvégi megújulási kísérlete éppúgy nem érdekelte, mint egyre merevebb, elzárkózóbb öreg szerkesztőjét. Még Szász Károly felszínes, verses útinaplóját is képes volt méltatni; míg Pálffy Albert regényét magasztalta, Jókait levágta a sárga földig. — Mikszáthot nem ismerte fel, Vajda Jánosnak, Komjáthynak, Reviczkynek nevét sem írta le, az új nemzedék városi jellegű, vagy éppen szocialisztikus törekvésű írói (alighanem az ifjú Ábrányi Emil felé), a „fővárosi aszfalton támadt” költői felé csak epés célzásokat küldött: „Milyen hóbortos eszményei vannak ma nem egy költőnek!” írja például 1881-ben. Lévay Józsefről kétszer is ír, mindkét ízben melegen és tisztelettel. Voltaképp talán nem becsüli túl a nagy műgonddal dolgozó s nem is bájtalan, szerény költőt, a dolog csak azért meghökkentő, mert ugyanakkor egy szava sincs a kor jelentős költőiről és íróiról. Meghökkenve és kissé értetlenül állunk a jelenség előtt. Petőfi naiv volt Péterfy szemében, mert rajong a világszabadságért, s a jámbor Lévay nem naiv? Mi magyarázza e sajnálatos kritikai magatartást, amely olyan, mintha Ignotus és Schöpflin annak idején Szabolcskát dicsérte volna, de hallgatott volna Ady Endréről és Babits Mihályról? Németh G. Béla sokszor vitatható, de tartalmas Péterfy-életrajzában így válaszol néma szemrehányásunkra: „Szokás szemére vetni Péterfynek, kívül maradt korán, elzárkózott kora kérdéseitől. Büttner Lina és Benedek Aladár, Prém József és Ábrányi Kornél, Vértessi Arnold és Varsányi Gyula tevékenységét csakugyan jórészt érdeklődésén kívül hagyta.” Mily prókátori fogás! Mintha valaki 286 -