Kortárs, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1966 / 6. szám - Gáll István: Csapda (kisregény II. rész)
GALL ISTVÁN Csapda A tisztviselő-telep se volt — megőrizve háború előtti hangulatát — földi paradicsom. Igaz, a poros kertekben, göcsörtös gyümölcsfák között egyforma tágas villák terpeszkedtek, de az égetett téglával borított, egykor hússzínű falakat itt is feketére rondította a korom, s a bánya füstös levegője. Mégis a ropogó kaviccsal leszórt széles utcák, a tereken a bágyadt virággruppok és kopott pázsitok, a telkeket elzáró drótkerítések és kovácsoltvas kapuk a valóságosnál előkelőbbé varázsolták a néptelenül csendes környéket. Dr. Szily Gyula (Turul utca 6, lakástelefon: 91—41) feltehetőleg mindent tudott, amit a bányáról tudni érdemes. Apja a selmeci bányakapitányság tanácsosa volt a ferencjózsefi időkben, neki pedig nemcsak mérnöki végzettsége van, doktorált bányajogból is, s ezért előbb minisztériumi tanácsadó, aztán 1935-ben a MÁK RT. idecsábította. Úgy ismertem meg, hogy amikor a trösztirodán más mérnökökkel társalogtam, Szily egyszerűen mellénkállt, közbeszólt, magyarázni kezdett nekem (közben kezet nyújtott, s elmormoltuk a nevünket), sokat és élvezettel, de rendszertelenül csapongva beszélt, és mire felocsúdtam, már kettesben maradtunk, és nem is emlékeztem, hogy kezdetben miről folyt a szó; az ilyen emberrel kínszenvedés bármiről tárgyalni, de beszélgetni pompásan lehet vele. Szilyt — pedig nagytapasztalatú szakember — nem sokra becsülték a tröszt mérnök-hivatalnokai, a beosztása is valami felesleges ellenőri munkakör; ez a féktelen locsogás, gondolom, „komolytalan ember” hírébe keverte. Ő meg nyilván többre tartotta magát a környezeténél, és mert lenézte társait, gátlástalanul úgy társalgott velük, hogy tulajdonképpen magamagának beszélt — miként Szent Ferenc prédikált a madaraknak .. . Amikor ott az irodán megpendítettem, hogy szeretnék vele máskor is találkozni, készségesen meghívott magához. A földszintes villa kertbe nyúló, otromba kőkorlátú erkélyén ültünk le, nádszékekbe. Felesége — a vendéglátás rutin ceremóniája után — magunkra hagyott. Az asztalon bélcs üvegtál állt, harmatosan, ahogy kivették a fridzsiderből. Kehelyszerű üvegpoharakból kortyolgattunk; a jókor lecukrozott, fűszeres rumba áztatott meggy pikánsan megízesítette az egyszerű fehérborocskát. Szily hosszú lábú, keskeny csipejű, sovány úr; arcáról már lecsúszott az állcsontokra a hús, táskásra ráncolva a bőrt a szeme alatt, és ezért a szemgolyója kidülledt, nagynak látszott, s csontos orra is nagyobbnak a kelleténél. A szájában jobb oldalt fent és lent egy-egy sor aranyfog, azokon beszéd közben néha végigfuttatta a nyelvét, s ilyenkor kívül az arcán is egy sejtelmes hullámzás suhant át. Ezen az öregedő fejen hivalkodóan ült a szénfekete sörtebajusz, talán festette. Hamarosan a bányára és Bársonyra terelődött a szó. — ... Én avval a maga Bársony elvtársával csak egyszer találkoztam. — 882 —