Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)

1966 / 8. szám - Zelk Zoltán: Fölforrt az ég; Miért? (versek)

hát megkérdeztem: kire vár, nem az emberarcú magányra? Nem vagy magad - felelte ő - hiszen most már veled vagyok, felejtsd el tegnapi magad, élj, ahogy nem tudsz élni már s ahogyan mégis csak te tudsz, nem olyan magas ez a perc, ez a küszöb, ne lépjük át együtt a holnapi napot... S én oly nagyon hittem neki, hogy fölforrt fölöttünk az ég és megeredt és zuhogott a holnapi eső. Aztán kitisztult és a fény, a holnap déli napsütés békítette az ázott tájat. De akkor ő már merre járt! ha asztalnál ült is velem, ha lépdelt mellettem az utcán, milyen idegen asztalok vendége volt, kibe karolt, kinek a paplana alatt ébredt reggel, nem tudhatom. Mert céltalan, akár a szél, és ki tudja hol jár a szél, mely kertünk fáit kicsavarta? Csak azt tudom, hogy ismerős, hogy már oly nagyon ismerős az arca, mint a napsütés. Felkél fölöttem, hunyorog a lélek és belevakul, és nem látom a fenyvesek hullámait s a gépkocsik futását és elveszítem a temetőt! a temetőt! Jaj, mit beszéltem! dehogyis akartam ezt elmondani! dehogy akartam mindenek előtt föltépni ingemet, ingem alatt a mellemet! - így jár, ki álmában fecseg . . . De egyszer tán fölébredek

Next