Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)
1966 / 9. szám - TÜKÖR - Kériné Sós Júlia: Két iskolaév
kor arra vigyázni, hogy az egyes rétegek között ilyen zavaró keveredésre ne kerüljön sor. A felettünk járó osztályban véletlenül összekerült a zsidó származású pénzarisztokrácia néhány családjának gyermeke. Az ország legnagyobb gyárai viselték a nevüket, hatalmas birtokaik voltak a Tiszántúlon. Szerény, igen okos lányok voltak, műveltek, jól beszéltek nyelveket. A matematika szakkörben kötöttünk barátságot. Báró X. Klára meghívott minket a barátnőivel együtt a villájukba a Gellért-hegyre. Hangulatos, szép délután volt, igazi „fiatal lányok délutánja”. Képeket néztünk, zenét hallgattunk, irodalomról, művészetről beszélgettünk. Jól éreztük magunkat. Egy hét múlva újra elmentünk hozzájuk. Ekkor a beszélgetésnek volt egy váratlan fordulata. — Sajnos a magyar parasztok nyilasok, hitleristák — mondta nekünk báró X. Klára. — Miből gondolod? — kérdeztük Annával. — Biharban, ahol nekünk van birtokunk, egészen biztosan. Már nem köszönnek nekem, ha kilovagolok. — Ez a mondat nekünk elég volt. Soha többé nem mentünk hozzájuk a Gellérthegyre. — Láttuk magunk előtt a földeken szénát gyűjtő, kukoricát kapáló, vagy éppen arató „vérszomjas, hitlerista” parasztokat, s láttuk az arra lovagló, emberi méltóságában megsértett bárókisasszonyt. Az osztályunkba járt egy lány — Tompos Éva —, ebben az évben a lányoknak azzal dicsekedett, ő a legfiatalabb tagja a nyilas pártnak. Az apja házfelügyelő volt, ha pedig valakinek a neve mellett az osztálykönyvben az állt, az apja házfelügyelő, ez még bántóbb volt, mint az, hogy altiszt, vagy tiszthelyettes. Erről nem illett beszélni. Talán ez Éva életének egyetlen magyarázata. „Harcos” politikai nézetei adtak neki biztonságot. Ebben az évben az apja otthagyta a házmesterséget, a nyilas párt egyik politikusa jobb állást szerzett neki. Anna „elmebajos forradalmárnak” nevezte Évát, akit a Weiss Manfréd-vagyon felháborít, de a Festetich-vagyont természetesnek tartja. Évának nem volt sikere többi iskolatársunk között sem. A nyilas pártot, a durva szavakat, a gyűlölködő kifejezéseket a lányok nem helyeselték. Ez nem volt finom, nem volt úri. Évát közöny vette körül, lassan elszigetelődött. De amilyen közönnyel fogadták a lányok Éva gyűlölködését, ugyanilyen közönnyel fordultak azok felé, akiket ez a gyűlölet megsértett. Erre megdöbbentő példa Vedres Magda idegrohama volt. Egy hétköznap ünnepi matrózblúzban jött iskolába s az első órán engedélyt kért a tanárnőtől: szeretne valamit felírni a táblára. A Hegyi Beszéd egyik passzusát írta fel: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.” Noha vallásos szellemű iskola volt, a biblia-idézet a földrajzórán — furcsán hatott. Még furcsább volt, hogy Magda engedélyt kért az osztályfőnökétől, — szeretne valamit elmondani a lányoknak. Ekkor dadogva arról beszélt, kéri a lányokat, őt ne gyűlöljék, ő hisz a szeretetben, hisz Krisztusban, szeretne magyar lenni. — A beszédet be sem tudta fejezni, sírógörcsöt kapott, elájult, a tanárnő futott, hogy fölemelje, mentőkért telefonáltak. Ideggyógyintézetbe szállították, ahol hetekig pihentették. Magda nagyapja, apja kórházi főorvos volt, védett, biztonságos gyermekkora után váratlanul érte a zsidóüldözés, a megkülönböztetés és lenézés. Mit várhatott Magda ettől a vallomástól? Talán baráti kézszorítást várt, együttérzést és felháborodást: „Nem lehet valakit ártatlanul meggyalázni, ne félj, veled vagyunk!” — Ha ezt várta, akkor csalódnia kellett. Az osztálytársaiképeslapokat és cukrot küldtek neki a szanatóriumba, de amögött nem volt más érzés, csak szánalom, amivel a nyomorgók, a koldus felé is fordultak. Az érettségiző lányok között találtunk egy barátnőre, Bakonyi Ágnesre. Finom vonású, szőke lány volt. Hirtelen leszegényedett, gőgös úri családból származott. De Ágnes ekkor már túlnőtt a szegénységen, túlnőtt az úri gőgön. Olyan önálló volt, annyira a maga útját járta, hogy már nem viselte nyomát egyiknek sem. Verseket írt és fordított, latin, német, francia irodalommal foglalkozott. Büszkék voltunk, hogy barátkozott velünk. Délutánonként néha beültünk egy-egy cukrászdába. Egyszer aztán összevesztünk Petőfi Sándoron. Ágnes azt mondta a költeményeire, azok vagy szónoklatok, vagy biedenmayerstílusúak. Az Apostol pedig Dickens-utánzat. Tudtuk, valami ilyesmit beszélnek az egyetemen is. De nem hittük, hogy ezt Ágnes is elfogadja. Hiába idézgettük a legszebb sorokat: „Olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiisme