Kortárs, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)

1967 / 5. szám - JEGYZET - Gyergyai Albert: Midás király

ígérkező regényekké nőhettek volna, nem egyszer külső kényszerre vagy anélkül zsu­gorodtak töredékké! De akkor, a nagy regény táján, egy szép írói pálya küszöbén, Ambrus maga, mint minden terve, még ép volt, még egész, még sértetlen. Debrecenből került fel Pestre, itt végezte tanulmányait, itt kezdett, igen fiatalon, a színi és a kritikai tárca­írásba s így lett egyrészt újságíró, mint akkor minden magyar tollforgató, a főváros huszonhat napilapjának versenyében s így került ki Párizsba is, részben egy pap­nagybácsi jóvoltából, hivatalosan mint „külön levelező”, mint párizsi laptudósító, de tulajdonképp mint egyike azoknak a Párizst járó modern zarándokoknak, akiknek Mikes a patrónusuk és akiknek sorában ott látjuk Batsányit és Eötvöst, majd, Amb­russal egyidőben, Justh Zsigmondot és Malonyayt, Szabolcskát (igen, Szabolcskát­, Heltait és Szomoryt s később mindenekelőtt Adyt, aki soká páratlan mintaképe ezek­nek a nyugatjáróknak, régieknek és újabbaknak, minden jogos áhítatával s minden érthető káprázatával. Mit kapott Ambrus Párizstól, a nyolcvanas évek Párizsától? körülbelül azt és annyit, amit és amennyit magával vitt — mert hisz akkor már jól tudott s állandóan olvasott franciául s akiket, írót, tudóst, művészt, odakinn személy szerint is láthatott, legtöbbnyire már itthon és közelről is megcsodálhatott, egyrészt mert a franciák éppúgy, mint a magyarok is, tudatosan ápolták a nem csupán művé­szetre s irodalomra szorítkozó barátságot s francia színészek vagy festők évente sze­repeltek Budapesten, másrészt mivel a katonás és wilhelminiánus Németország és a gyarmatosító s viktoriánus Anglia irodalma között egy jóvérű és szabad szellem, mint a fiatal Ambrusé, behunyt szemmel csak egy harmadik országét, a francia Köztár­saságét választhatta. Az akkori Párizsban, az akadémikus és a boulevard-irodalom egyformán virágzó bőségében, ő sem tehetett mást, mint később Ady: a lapok és a folyóiratok szeretetreméltón zavaros és eklektikus kalauzolásával mindenhol felcsi­pegetett egyet-mást, mindent szeretett volna megismerni s éppúgy élvezte egyidőben az akkor már nem éppen ifjú Dumas színműveit, mint a még fiatal Bourget vagy a jóval érettebb Zola tanulmányait és regényeit, éppoly szívesen hallgatta Judit asz­­szony chansonjait, mint a Comédie Frangaise-ben Corneille vagy Hugo drámáit, nem szólva Taine­s még inkább Renan gondolati s stílusbeli uralmáról. A komoly zene vagy az úttörő költészet láthatólag kevésbé érdekelte: az egyikben, Justh hatására­ mégis eljutott Baudelaire-ig, a másikban megmaradt, az erős itthoni közízlés mellett s ha hihetünk a műveiben található célzásoknak, jobban szerette Offenbachot, Plan­­quette-et, Hervét vagy Lecocq-ot (igaz, a Midás király Masája Carment és Verdit is jól ismeri), mint az ekkor még vitatott, de már félelmesen hódító Wagnert. Legottho­nosabban, mindamellett, nem annyira a párizsi színházakban, kávéházakban vagy mulatókban érezte magát, még inkább a párizsi magyar festők szegényes vagy regényes műtermeiben i­s Midás király szempontjából, amelynek hőse, Biró Jenő, egy Párizst járt, Párizsban tanult s Párizsban ünnepelt magyar festő, nem volna közömbös kiku­tatni, mit látott és hallott Ambrus abban a párizsi kozmopolita vagy csak magyar művészvilágban, amely Bécs és München mellett mintegy harmadik központja lett a magyar képzőművészeknek, s ahol Munkácsy s Paál László napja körül olyan kisebb bolygók is keringtek, mint Karlovszky, Koroknai vagy Somsich József, mindnyájan Ambrus ifjúkori barátai. Egyszer tán az is kiderül, Ambrusnak és családjának zord hallgatagsága ellenére, mi mindent meríthetett az író, akár a Darrens-idillel, akár hősének, Biró Jenőnek más külföldi kalandjával kapcsolatban, hogyha nem is a maga, de akkori környezete életéből, é­s akkor majd azt is megtudjuk, hogy amit naiv filológusok épp a Midás királyban könyvbeli kölcsönzéseknek néztek, minden regényességük, sőt valószínűtlenségük ellenére, nemegyszer a legérzékenyebb, a leg­fájóbb valóságból kerültek a regénybe. De Ambrus erről hallgatott , amikor egy leve­lében oly hevesen tiltakozott meséinek vagy témáinak más könyvekből vagy írókból való tudatos kölcsönzése ellen, nem azzal védekezett, mint Katona (Én vagyok Bánk, én vagyok Petur...), nem azzal, amivel jog szerint és elsősorban védekezhetett volna, vagyis hogy: én vagyok Biró Jenő ... én éltem át az ő élményeit, mint ember és mint alkotó... — hanem beérte, büszkén és szemérmesen, a filológia érveivel s hallgatott, hogy meg ne bántson senkit, hallgatott, hogy az élmény emléke se neki, se másnak ne fájhasson. S így értjük csak meg egészében Midás mind első, mind második részét: a századvég hol csípős, hol könnyed társalgási hangja mögül nem nehéz időn­ként kihallani egy lélek akaratlan vallomásait. Vidék és Pest, Párizs és Magyarország, olvasmányok és utazások —, mind részt vettek, más-más mértékben, a századvég e nagy európai magyarjának formálásában, s talán nem utolsósorban azok a szép és jellegzetes, többé-kevésbé meghasonlott kiegyezéskori emberpéldányok, amelyek sokszor az öröklésnél s a környezetnél is erősebben alakítják a jellemet — s ilyenek lehettek Ambrus ifjúkorában Arany

Next