Kortárs, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)

1967 / 6. szám - Gerelyes Endre: Tigris (elbeszélés)

Ekkor megutáltam. Az anyámat hallgatta ki? Akinek meg akartam mutatni, hogy mennyi lámpa és mennyi fény van a világon? És akit nem tudtam meg­védeni?! Szegény mama. Feljött meglátogatni engem, tudta, hogy honvággyal küszködöm, én pedig elmondtam már neki, hogy szeretném, ha életében egyszer legalább meglátná a Balatont, meg Pestet, amikor millió lámpa ragyog. Ezért vittem sétálni a Gellért-hegyre, azt akartam, hogy lássa meg, hogy milyen egy város, ha minden fénye ég. — Azzal a fiúval — kérdeztem — akit... félrelöktem, mi lett? — Hazament a mamájához. Hát — megint azzal a piszok mosollyal nézege­tett — jól félrelökte. Négy napig ebben a kórházban feküdt. Mert amikor le­ütötte, enyhe agyrázkódást kapott. — Mért állt közénk! — Mert nem akarta, hogy Dér Miklós meg maga, összeverekedjenek! Nagyon megkönnyebbültem. — Fiam — gondoltam fölénnyel — hiszen Te nem tudsz semmit! — Egyébként — folytatta, — ha kijön innen, fiatalember, ezért az ütésért felelni kell! Könnyű testi sértés. — Haha — szemtelenkedve palócoztam — az se biztos, hogy felgyógyulok. Hogy egyáltalán kimegyek innen. — Nem — vigyorgott. — Adok egy rettenetes keresztkérdést. Belecsípett annak a kis vöröshajú nővérnek a fenekébe, vagy nem? Itt voltam, amikor ki­jött, és dicsekedett. Doktor Tuza örömtáncot lejtett. Ezért engedett be. — Gyenge egy csípés volt. — Hagyjuk ezt a csacsiságot. Örülök, hogy megúszta. Nehéz döfést kapott, de maga olyan, mint egy bivaly. — Felemelte a kezét. — Rendben van, ne mondja és ne is gondolja, hogy én meg, mint egy ökör. Kérem, mondja el ne­kem, hogyan történt! — Én? — Amikor először eszméletre tértem, a mama ott tördelte a kezét, és azt mondtam neki: — Mama, el ne mondd! — Én mondjam el? Mit tudom én! Vagy öt alak körülvett, pénzt akartak, vagy órát, mit tudom én! Védekeztem és leszúrtak. Bántó fölénnyel nézett. — Ugyan. Mit hazudik? Én nem kényszeríthetem, hogy beszéljen. Majd én elmondom, mi történt. És azt is elmondom, miért hallgat most maga. Jó? Vállat vontam. Egyre idegesebb lettem, s kicsit lenéző, szomorkás fölénye miatt, egyre mérgesebb. — Nohát. Maga sétálni vitte az édesanyját. Egy falubelijével, Dér Miklóssal találkoztak, öt másik alak jött vele. Maguk már otthon sem szerették egymást, egyszer össze is akasztották a tengelyt. Ez a Dér most revánsot akart. Valami lány is volt a dologban. Dér megsértette magát is, az édesanyját is. Maga neki­ment, az a gyerek közbeugrott, őt elintézte, közben kapott egyet a hasába, így volt? — így volt. — Nem így volt. Arra feleljen, miért nem ismerte fel az édesanyja ezt a Dér Miklóst? Hiszen tulajdonképpen a szeme előtt nőtt fel. — Micsoda? — Idefigyeljen. Az anyját kénytelen voltam kihallgatni. Ne féljen, nem so­káig „nyúztam”. Tíz percig. Elővezettettem ezt az alakot. Azt kérdeztem, Gábor néni, felismeri? Ez szúrta meg a fiát? Az édesanyja azt mondta, nem tudom kérem, nagy sötét volt ottan. Mondja meg nekem, miért hazudott a mamája?

Next