Kortárs, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 1. szám - SZEMLE - SZÍNHÁZ, FILM - Almási Miklós: Küzdelem az ideálokkal
bereket nem lehet jobb életre kényszeríteni, hanem egy valóságos, bár moralizáló felhangoktól nem mentes problémát érint: az eszmények, értelmes életet ígérő ideálok használati értékét csak ezeknek az eszméknek személyes értéke szabja meg. Csak akkor hatnak, akkor képesek emberformálásra, ha hirdetőik maguk is képesek másokért áldozni életükből. A eszméknek életet az „önáldozat” tud csak adni. A dogmatizmus korszakával vitázik? Vagy napjaink személytelenné halványuló eszméivel? Nem kapunk preparált válaszokat, így csak nyugtalanok leszünk és ez a nyugtalan légkör teszi érdekessé a darabot. Mert ez a tézis egy önmagába visszatérő kör ellenmondását sejteti: az eszményeket csak emberi következetességgel lehet képviselni, az áldozat, a másokért önmagáról lemondó gesztus egyúttal gyengíti az elvek következetes érvényesítését is. Az áldozat nélkül viszont csak embertelen hatása van az önmagukban igaz elveknek is. A nézőt ez a feloldandó ellentmondás őrli, melyben világosan érződik, hogy fejlődésünk továbblépését keresi a szerző: a humanizálódás irányát, az eszmények kibontakoztatásának új lehetőségeit. Mert számára a másik véglet talán még visszataszítóbb: az eszmények vákuumában az elevenen pusztulás fenyeget: a galeri kedves srácai nem is tudják, hogy valami vidám önálltató tetszhalottként tengetik életüket. Mit tegyünk hát? A második rész, a válasz keresése, már nem tudja fokozni ezt a feszültséget, ezt a mára, eddig át nem gondolt gondjainkra tapintó intellektuális pátoszt. Z. Miklós önmagát akarja elítélni, „vállalja” a gyilkosság vádját, hogy ezzel a felelősség fogalmát azonossá tegye a „bűn” jogi fogalmával. Itt már inkább a krimi logikája viszi a darabot, elhalványul a „rólunk szól a mese” izgalma, a néző szimbólumfejtése is ellanyhul. Talán itt kell fizetni a szerzőnek az alapanyag szegényességéért: ez a galeri életforma, ez a fiatal, alig körvonalazható szellemi arculatú lány túlságosan kevés gyúanyagot kínál a nagy drámai elemzéshez. Csak a beindításhoz elég, a továbbelemzésben már illanóvá válik. Szólnunk kell a rendezésről, melyet példaszerűnek érzünk. Léner Péter a szűk színpadon a gondolati keresztkérdések alaprajzát követve bontja ki a drámát, és megdöbbentő energiával csiholja ki minden színészből a maximális teljesítményt. Intellektuális darabokat nálunk még mindig „játszhatatlannak” ítéli a művészi közvélemény — ezért ez a produkció szinte meghökkentő. Nagy Attila az Ügyész alakjában a sokszínűség, az önmagát újra és újra átlényegítő, soha egyetlen címke alá be nem sorolható figurát hozza elénk. Kitűnő teljesítmény Buss Gyula alkoholista írója, legjobb képességeihez szerzett új vonásokat György László (Ülnök) és szélesebb játékskálán mozog Inke László. Jobba Gabi tehetséges vendégnek bizonyult, partnerével, Harsányi Gáborral együtt. Jó volt nézni ezt az előadást, s ez — ebben a műfajban — felér egy dicsérő felsőfokkal. Az évadnyitás másik érdekessége egy rendezési probléma: A nap fiait láttuk vígjátékként. A Gorkij-darab magyarországi ősbemutatójára a Vígszínház vállalkozott, s Szinetár Miklós egy konvenció megtörésére használja fel ezt az alkalmat. Szakítani akart a hagyományos, talán már meg is kövesedett Csehov—Gorkij játékstílussal, azzal a nyugodt ritmusú, csendes unalmú, felhangokon elmélázó, bensőségbe omló játékkonvencióval, melyet valamikor az ötvenes években tanult a színház, mikor kezdte elfelejteni Gellért Endre Csehov-interpretációit. Szinetár a dráma gyenge pontjait érezve, azt elleplezni akarván , „abszurdizálja” a darabot, a felesleges emberek líraitragikomikus drámája nála az értelmetlenül élő figurák bábjátéka lesz. Az értelmetlenség pedig abszurd értelmet kap a rendezésben. Benkő Gyula (Protaszov) nevetségesen képtelen kísérletekkel pepecsel négy felvonáson keresztül, s közben nem veszi észre sem felelsége szenvedését, sem a házibarátot. Szinte minden szereplő képtelen helyzetbe kerül, és ezért értelmetlen szöveget mond. A cinikus festő (Bárdy György) úgy vall szerelmet Jelenának (Ruttkai Éva), mint aki maga sem hisz szavaiban, és csak egy , a helyzethez illőnek vélt, ám valójában illetlen — versikét mondana fel. Pécsi Ildikó (Melania) ugyanezt teszi, csak még robusztusabb komikummal, mert butuska fejével nem ismeri fel helyzeteit. A mellékalakok aztán még groteszkebb hatást keltenek, mindegyiknek van valami „tikje”, vesszőparipája, ami egy szellemi állatkert benyomását kelti. Kétségtelen, hogy Szinetán a darab egyik valóságos rétegét emelte csak ki: az értelmetlen, sőt képtelen életforma, az abszurd figurák már Csehov novelláiban és darabjaiban megjelentek, így az „abszurdizálás” nem egyszerűen az ionescói technika ráerőltetését jelenti a tőle teljesen idegen drámai anyagra. Az