Kortárs, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 3. szám - Goda Gábor: Vallomások regénye (regényrészlet)
— Ó, miért nem falhat velünk ebből a pompás vacsorából Karolina? Szegényke bármilyen feminin, s bármennyi lágy gyöngédséggel áldotta is meg az Úristen, minden testi élvezetre oly fogékony, hogy bűnnek tartaná, ha e borból nem inna, bűnnek, ha e húsokból nem enne, bűnnek, ha holnap nem állna a boncolási terembe, kicsit dülöngélve drága hulláinál, akiket semmiért sem sajnál inkább, mint azt, hogy végképp elestek a földi javak kegyelmétől. — Dehát hogyan fázott meg az a lány? — kérdeztem magam is kissé akadozva a bor varázsától. S most sajnáltam igazán, hogy délután teletömtem magam azokkal az édességekkel, amelyek kiszorították némileg a múltat idéző falatok szinte liturgiás révületét. De bármennyire éreztem is, hogy enyhén dülöngélni fogok, ha felkelek ültömből, élveztem azt a mohó tekintetet, amellyel Zsóka néni mintha azt fejezte volna ki, hogy lám, tudok én is még valamit nyújtani. Mintha azt mondta volna: csak egyetek, csak faljatok, csak élvezzétek azokat az ízeket, amelyektől nekem már tartózkodnom kell, de a lemondást majdhogynem egészében pótolja az a boldogság, hogy így láthatlak benneteket, az egykori dinasztiák elfajzott sarjait, elborult aggyal, őrizve azt az ősiséget, amely ha romantikus, ha nem is tartozik nemzeti tulajdonságaink legszebb vonásai közé, mégis benne van Pannonia bája, a Nagyalföldről származó Hollayak ősi bolondériája, benne van a zemplényi urak cselédeinek szolgálati exhibicionizmusa, mint ebben a most kótyagos Julisban s benne van az én dinasztikus varázslatomnak talán utolsó fegyverténye. S Hollay folytatta: — Az úgy volt kiskomám, hogy tegnap este itt elüldögéltem az időt, ami gyalázat, mert orvosilag már régen nem volt teendőm, dehát megörültem neked, Flóriska és megvárakoztattam a Belvárosi kávéház előtt Karolinát, az én kis Karolinámat. Nem szeret várakozni, de azért mégiscsak várakozik, mert tudja, hogy az orvos ideje fölött a betegek rendelkeznek. Mikor odaérek, azt mondja: „Hol voltál?” Azt mondom, hogy a Zsóka néninél. S elmondtam mindent, amit itt beszélgettünk. Mondom neki ,Te Karolina, lila az orrod hegye, mégha olyan szép vagy is, hogy az ember néha akár az utcán elfeledkezne magáról, de félek, hogy megfázol, mert prüsszögtél kettőt. És ez nem az az allergiás prüsszögés volt, hanem a nátháé, ami ravasz betegség.” Azt mondja: „Ne törődj vele, te hullapecér, hazamegyünk, bebújok az ágyba, ha akarsz, mellém telepszel, csak hagyd a fenébe a szenvedélyedet, fáradt vagyok, bújkál bennem valahol a nyavalya.” „Miféle nyavalya?” kérdezem én. Azt mondja: „Tudja a fene. Majd beveszek két kalmopirint, a többi kutyaszart sem ér.” Azt mondom neki: „No jól van, gyerünk.” Aztán nekivágtunk az Erzsébet-hídnak. — Az Erzsébet-hídnak? — kérdeztem. — Hát akkor miért nem mentünk együtt? Hiszen a kapu előtt váltunk el. Hollay rám nézett. — Nem vagyok én bolond. Nem szállítok neki ilyen ismert írót. Még megzavarodik szegényke. Gondoltam, menj csak magad, én is megyek a magam útján, te a Károlyi Mihály utcán, én meg átvágtam a Veres Pálné utca felé. Nem unom még Karolinát, nem vágyom társaságra. Azonkívül abba sem voltam biztos, hogy megvárt-e. Ha várakoztatom, nem szid, csak szomorú, mint akit megaláztak. Ha én várok rá akár egy órát is, még soha nem kért bocsánatot érte. Hazulról kellett jönnie, a Gellérthegy felől, ahol lakik, a hídon át. Minden szóra úgy figyeltem, mintha életfontosságú eseményekről lenne szó. Mert anélkül, hogy ízekre szedném a körülvevő bonyolultan szerteágazó bozótok ágait, érzem, hogy e pillanatban talán senkihez sincs több közöm, mint Karolinához. Ez bolondság? Misztérium? Tűnődjenek rajta azok a pöttömnyi józanok, akiket a természet a józanságnak e kisszerűségével vakított meg. Már nyomoztam. Kérdéseket adtam föl. Ha úgy tetszik keresztkérdéseket. Titkolt célzatokkal, amelyeknek még magam is ismertem szövevényét és belső rendjét. — Ha megengeded, Hollay... valamit nem értek. Azt értem, hogy a kapunál elváltunk. Féltékeny vagy. Úgy gondolom, joggal vagy féltékeny, mert