Kortárs, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-6. szám)

1968 / 1. szám - MŰHELY - Somogyi Tóth Sándor: Szerencse vagy halál (színmű II. rész)

És igazad van. Nincs egyéb fontos — neked. Ne játszd meg magad Zsuzsa. Minek emlegetsz engem? ZSUZSA: Tévedsz, öreg fiú. Nem hagylak el. KELEMEN: Mire kijózanodom, ígéretedet úgyis elfelejtem. Az ember nem azt teszi, amit szavakban ígér. Azért olyan ritka az erő és a becsület együtt. 21. ÜGYÉSZ: Tisztelt Bíróság! Remélem, önök előtt is nyilvánvaló, hogy Bottyán Zsuzsa halálának oka nem a szülői ház atmoszférájában, nem a társadalomban, nem is a Gitáros csoportban keresendő, hanem egyesegyedül a vádlott bűnös tevé­kenységében. Vádlott! Beismeri-e, hogy olyasmire akarta kényszeríteni az áldo­zatot, amire az képtelen volt, konkrétan, hogy megváltoztassa önmagát? VÁDLOTT: Beismerem. ÜGYÉSZ: Látott már embert, aki megváltoztatta önmagát? VÁDLOTT: Nagyon ritkán. ÜGYÉSZ: Bevallja-e, hogy ezzel az abszurd követeléssel a halálba küldte? VÁDLOTT: Igen. Ez lehetséges. ÜGYÉSZ: Igen, vagy nem. VÁDLOTT: Igen. II. ÜLNÖK: Elhiszem, hogy ilyen magatartással halálba lehet hajszolni valakit, különösen, ha az illető szereti, támaszának és tanácsadójának tekinti a partnert. Miután nevelési szisztémája csődöt mondott, miért nem hagyta sorsára a lányt? Szilárd meggyőződésem, hogy ő képes lett volna megmenteni önmagát, ha ön nem áll az útjában. VÁDLOTT: Nem hagyhattam magára, mert szerettem. ÜGYÉSZ: Mondja, doktor, szerencsének vagy istennek nevezte Zsuzsa az elviselhető életet? VÁDLOTT: Szerencsének. ÜGYÉSZ: És ki testesítette meg a szerencsét az ő számára? VÁDLOTT: Valószínűleg én. Én testesítettem meg. ÜGYÉSZ: Beismeri, hogy feloldhatatlan konfliktusba sodorta, amikor visszaérkezése után döntésre szólította fel: válasszon ön és Nagy Kelemen közt? VÁDLOTT: Igen. Ez számára föloldhatatlan konfliktus volt. ÜGYÉSZ: Megmagyarázná? VÁDLOTT: Mert én magam semmit, semmit se ígértem neki, csak a várakozást és a kockázatot. ÜGYÉSZ: Köszönöm. VÁDLOTT: Ügyész úr, én a továbbiakban is sok alkalmat adok önnek a diadalmas keresztkérdésekre. De nem azért, hogy az önök lelkiismeretét megnyugtassam. Különös, hogy amióta elismertem bűnösségemet, milyen ridegen állnak szemben velem. De én az igazságot magammal szemben is megvédem. II. ÜLNÖK: Tiltakozom. Ravasz és kegyetlen példázat ez. A vádlott bűnei mocsa­rából azt kiáltozza: Vállaljátok bűneiteket, ítéljetek el és adjátok ítéletre maga­tokat ! VÁDLOTT: Igen, ezt akarom mondani. Nem mondhatok mást. Csakhogy engem a Bíróság nem akar megérteni. Az ember nem menekülhet nyugtalanító gondolatai elől és vállalnia kell a bűneit. Mi másért vádolnám magam különben, hisz könnyen kibújhatnék a vádak alól. A példázat miatt teszem. III. ÜLNÖK: T. Bíróság, a vádlott bolondgombát evett. Példázat, azt mondja! Talán én, mint ülnök, kövessem a maga példáját, mi? Jóformán bíró vagyok itt, kérem, én ítéletet fogok mondani. Ha én olyan bolond lennék és elmesélném, mi volt a büntetőszázadban, negyvennégyben... ki fogadná el akkor az én ítéletemet? Mert az nem volt népünnepély, kérem. Háború volt, az ám. Hullottak ott az emberek, mint ősszel a legyek. Ha én például, mint altiszt, nem hajtom végre a parancsokat, még engem is kinyírtak volna. Ott nyírni kellett az embereket. —■ 99 — 1*

Next