Kortárs, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - JEGYZET - Fekete Sándor: Petőfi és Széchenyi

JEGYZET Petőfi és Széchenyi • A fékezhetetlen forradalmi költő rajongói általában idegenkedtek a forradalmat féke­ző politikustól, a nemes gróf hívei rendszerint utálták a lázadó szegénylegényt: vagy Petőfi, vagy Széchenyi — így áll a kérdés, már több mint egy százada, ők maguk is, legalább úgy látszik, gyűlölték egymást. Van hát valami nyugtalanító s önvizsgálatra intő abban, ahogyan én érzek irántuk, én ugyanis — ne halogassam a vallomást — mindkettőjüket szeretem. Szeretem őket, makacs értelmetlenséggel, ahogyan csak a halottakat lehet szeretni. Machiavelli írja egy levelében, hogy esténként, amikor vidéki házába megtér, leveti poros ruháját és előkelően kiöltözve fogadja az antik kor nagy szellemeit, kifaggatja őket tetteik indokairól, s a szeretetreméltó lelkek felelnek is neki, s amíg beszélget velük, elfelejti bajait, szegénységét. Még a halálfélelmet is. Nos, nekem is megvan a saját „szellemköröm” (nincs élő, akivel oly meghitten lehetne értekezni, mint velük), s a meghívottak közt, a legrégibb vendég, a gyalogos népköltő mellett már jóideje ugyanolyan kedves látogató a hintón érkező arisztokrata is. Kettősük mégis oly zavaróan szokatlan, hogy szembe kell végre néznem a kérdéssel: csakugyan olyan engesz­telhetetlen ellenfelek ők, akiket egyszerre szeretni nem lehet. Fussuk hát végig életük össze-összekapcsolódó, el-elváló útjait. * * Hol is találkoztak először? Úgy gondolom, a pesti Magyar Színházban, mondjuk 1839 március 23-án este. A tizenhat éves költő a színház körül tesz „apró szolgálatokat”, afféle Laternen-Bubként lámpással kísérgeti haza a primadonnákat, sőt valószínűleg statisztáskodik is. Széchenyi majdnem háromszor tizenhat éves, másfél esztendő választja el a „legnagyobb magyarrá” avatás színjátékától, de már népszerűsége csúcspontjára érkezett. Egy iskolakerülő vándorszínész-jelölt, s az ország egyik legfényesebb nevű arisztokratája. Csak természetes, hogy az alkalom, amely összehozta őket, a legellentéte­sebb indulatokat váltja ki belőlük. Ugyanis a Bánk bánt adják, Egressy jutalomjátékául, s Széchenyi felindultan hallgatja, milyen fékeveszett izgatás folyik a színpadon. Hová tette a kormány a szemét ? Kossuthot lecsukatják, a Stádiumot még mindig tilalom alatt tartják, ezt a szörnyű tiborc­ádát pedig engedélyezik, szomorú bizonyítékául annak, hogy milyen szamarakra bízzák a literatúra megregulázását. „Unbegreiflich, dass es die Regier erlaubt solchen Unsinn zu spielen. — Schlechte, gefährliche Tendenz” — írja nap­lójában, még aznap este. „Érthetetlen, hogy a kormány megengedi ilyen esztelenség játszá­sát. Rossz, veszélyes irányzat.” Petőfi nem ír még naplót. Pontosabban: versekben írja meg élete naplóját, amelyből ez a­ mostani este sem fog kimaradni, csak éppen várat magára egy évtizedet, várat magára 1848-ig, amikor is majd ennek a forró estének emléke is ott fog izzani az ő Bánk bánjának gyilkosan csattogó soraiban: „Először is te halsz meg, te Gertrúd, német szajha!” A Széchenyit felkavaró dráma lojális mű a gyűlöletnek e rímes kitöréséhez képest. De ez a vers még messze van, Petőfi most még nem állhat ilyen távol Széchenyitől.

Next